It's just Vera style

Visszatértem

2010-07-30T00:01:00.006+02:00

Most nézem a dátumokat! Eszméletlen rég írtam ide utoljára. Most mondjam azt, hogy nem volt időm? Az igazat megvallva ez hazugság lenne. Jún. 16. 16 óra 10 perc óta ugyanis elméletileg szabad vagyok. Elméletileg: mivel szerencsére mindig találtam magamnak valami programot, így az unatkozás nem volt rám nagyon jellemző. De ha már itt vagyok, akkor illenék valamit mégis csak idevésni.

Szóval, túl vagyok életem eddigi leghúzósabb vizsgaidőszakán, ami megértette velem, hogy mitől rettegnek annyira az egyetemisták, és ami után büszke voltam magamra, hogy ügyesen és nagyon időben végeztem. :)

Végre volt egy kis időm magamra is az elmúlt hónapokban. Levágattam a hajam újra rövidre, (nyugi, nem vészesen rövidre!) a nyaralást is véget ért már, (sajna :() ledaráltam egy rakat Született feleségek epizódot (úgy érzem függő lettem az elmúlt időkben), tanulni még mindig nem kezdtem el, (még mindig tudom magam azzal áltatni, hogy a legjobb angol gyakorlás a sorozatnézés, a legjobb matekgyakorlás pedig a kártyázás és a sudokuzás), viszont igenis járok úszni (!), emellett elkezdtem főzni tanulni, és még sok-sok minden van, amit idén nyáron meg akarok valósítani. Már csak azért is!

Éljen a nyár, ami még mindig a kedvenc évszakom!

Sznob hatás I

2010-02-21T13:32:00.006+01:00

Alapvetően szeretek filmeket nézni, csak egy baj van velük: nincs elég időm rájuk! A filmnézés nem olyan, mint a zenehallgatás. Az kifejezetten jó kísérője tud lenni egy másik tevékenységnek, kellemes háttérzajként tud működni, segít megalapozni a hangulatot. A filmek esetében ez nem működik így. Az jóval több érzékszervünkre akar hatni. Arra jobban oda is kell figyelni. Épp ez a hátránya, hogy sok időt kell rá szánni. Közben valami teljesen más tevékenységet nem folytathatsz, különben lemaradsz, elveszted a fonalat, aztán kénytelen vagy visszatekerni, vagy a melletted ülőt zaklatni mindenféle hülye kérdéssel. (Akik ezeknek ált. nagyon tudnak örülni :D) Lényeg a lényeg, hogy időt kell rá szánni.
Hétköznap persze mindenre van időm, de erre szinte sosem. Még a gimi elején leszoktam a tévézésről, azóta jobbára maradt a mozi és a DVD-k, meg pár sorozat. Persze, azokon a heteken, amikor élni alig van időm, akkor naná, hogy nincs energiám leülni megnézni egy hosszú, érzelmekkel és rejtélyekkel teli filmet, ami több szálon fut, amikor minden apró momentum jelentéssel bír, és aminek a végén egy olyan csavar lesz, amire 90 perc után is felkapom a fejem, és azt mondom, hogy igen! Ezt na ezt tuti nem gondoltam volna!
Az ilyen álmos, ált. péntek estéken max. egy gagyi, aranyos, romantikus vígjátékra vagy egyéb hasonlóra van csak energiám. Amit csak úgy nézni kell, el lehet bambulni rajta, ha 10 percig nem figyelek, akkor sem követtem el óriási bűnt. Az a tipikus: nézek ki a fejemből és vigyorgok, mint a vadalma feeling.
Senki ne mondja nekem, hogy ő nem szereti az ilyeneket! Elvből elveti ezt, és ha kényszerítenék, se nézne meg egy ilyet. Naná, hogy nem lenne igaz!
Persze, nem ez az elvárás. Nem tudom miért, de az utóbbi időben, ha szóba kerülnek a különböző díjra érdemes mozik, akkor az embereknek tuti nem a vígjátékok fognak beugrani. Hanem a különböző drámai eseményekkel túlfűtött, meghatódós, szívmegszakadós filmek, vagy azok, amik valami roppant nyomasztó környezetben játszódnak, vagy olyan helyzetben, amik igazából egy amerikai embernek jelentenek valamit, nem pedig egy európainak, különösen nem egy Közép-európainak.
Félreértés ne essék, vannak ezek között is kifejezetten remek alkotások, és pár nagy kedvencem is ebbe a kategóriába sorolható, de attól még miért kell azt gondolni, hogy csak ezek a filmek a jók? Ha egy film ér valamit, akkor legyen tele minél több drámával, akkor majd talán értékelik is valamire. Legyen benne remek színészi játék, hatódjunk meg, miközben a főhős szenved, és amikor a stáblista lemegy, akkor gondoljunk arra, hogy milyen csodálatos érzelmeket fejezett ki az adott karakter.
A másik kedvencem, amikor egy könyvet dolgoznak fel. Aki ilyenre vállalkozik, az alapból elég nehéz fába vágja a fejszéjét. Egy könyvet ugyanis szinte sohasem lehet ugyanúgy visszaadni, mint ahogy azt egy író leírta, vagy ahogyan azt az olvasó maga elé képzelte. (Ismerek pár nagyon jó ellenpéldát, de ez igencsak kevés.) De könyörgöm, ha már díjazzuk őket, legalább előtte lapozzunk már bele az adott olvasmányba! Ne méltassuk már egy olyan dolog forgatókönyvét, aminek köze nincs az eredetihez. Amin látszik, hogy a rendező kicsit fel akarta turbózni az alapstoryt, kicsit hoolywoodiasabbá akarta tenni, hogy az megfeleljen az ilyen sznob kritikusoknak. És így egy adott film pont a lényegét veszíti el, pont azt, ami megfogta a könyvet OLVASÓT.
Lehet azért, mert ők csak az adott témára koncentrálnak, és nekik az egész csak annyit mond: hmm, egy holokausztról szóló mű, vagy egy nehéz sorsú sportoló küzdelmeinek könnyfakasztó története, esetleg egy háborús hős küzdelme a hazájáért, a békéért, a szerelméért és a demokráciáért. Az eszmék szépek, de a megvalósítás egy giccs, kifejezetten nehezen fogyasztható, és látszik, hogy csak ezeknek a bíráknak jelent valamit. Az átlagembernek nem. Így, hogy lehet valami úgy az év filmje, ha az csak egy szűk kör ízlését tükrözi?
Ciki lenne azt mondani egy kellemes és igényes vígjátékra, hogy az jó? Ciki lenne beismerni egy könnyen fogyasztható darabra, hogy megérte a mozijegy árát? Vagy már lehet idejemúlt az ilyeneknek adni a különböző elismeréseket? Ki tudja, mit hoz a jövő, és mi lesz mondjuk 20 év múlva a divat? Lehet, hogy akkor pont ezeket a filmeket fogjuk visszasírni … :P

Az évvégi utolsó

2009-12-31T21:42:00.006+01:00

Hol is kezdjük? Eltelt egy újabb év, ami kifejezetten pörgős és hajtós volt, de mégis valahogy gyorsan eltelt. Most bölcselkedhetnék, írhatnék itt magasztos gondolatokat, elemezgethetnék különböző dolgokat, de nem akarok én ezzel senkit sem fárasztani. Inkább csináljok egy rövid összegzést, amiben az ábécé betűin végighaladva jellemezném ezt az évet, természetesen nem időrendben, és nem az összes betűt felhasználva. Nem lesz gyönyörűen irodalmilag megfogalmazva, inkább csak egy-egy benyomást, egy-egy érzést próbálok röviden kifejezni az adott témáról, ami eszembe jut.

Album: idén lett egy új hobbim, a fotókönyv készítés. Hármat is készítettem, és kifejezetten élvezem az ilyen típusú munkát. Jó pepecselni vele, még akkor is, ha sokáig tart elkészíteni, de amikor meglátom a végeredményt, akkor tudom, hogy megérte fáradoznom.

Állatkereskedés: ahová barátaim és barátom „nagy örömére” hetente ellátogatok, hogy megnézzem a nyuszikat! Ha szeretnéd magad belopni a szívembe, akkor tudod, mivel kell meglepni engem! ;)

Ballagás: ebből kettő is volt. Egy rendes és egy bolondballagás, utóbbin Piroskának öltöztem be. Kifejezetten mókás nap volt. ^.^

Cicák: idén Kismacskának kölykei születtek, akiknek nagyon kedves és aranyos gazdijaik lettek, és remélem, nagyon szeretik a kölyköket!

Család: még mindig nagyon fontos, és az is marad. Jó hazatérni …

Dalszöveg részlet, ami a kedvencem volt idén: „Standin' on a mama's porch / You told me it would last forever …” Aranyos, nemde? :)

Eger: az idei nyaralásom egyik helyszíne. Ezen a helyen a barátommal nyaraltunk. A szüleimmel Szoboszlón, ott tudtam meg az utolsó este, hogy felvettek!

Érettségi: az a bizonyos nagy megmérettetés, amiből már kettő is volt nekem ez előtt. De a neheze csak most jött. (gondolok itt az emeltszintűre) A végeredményre végső soron büszke vagyok ;)

(A) Felolvasó: a könyv, ami a kedvencem lett… Elég sokáig szemeztem a borítóval a könyvesboltban, végül mégis csak a kasszánál való fizetés előtt pár pillanattal döbbentem rá, hogy nekem kell ez a könyv, és én ezt meg akarom venni! Ha nincs ez a pár pillanat, akkor talán sosem jutok el odáig, hogy megismerjem ezt a gyönyörű alkotást. Ami hosszú idő után először gondolkodtatott el és kavart fel ennyire, és amit tényleg alig bírtam letenni …

Gólyatábor: ahová eleinte nehezen akartam elmenni. De tudtam, ha nem megyek, akkor sok-sok lehetőségtől fosztom meg magam, és akkor az első „a felsőoktatásban eltelt napok” is sokkal nehezebbek lesznek. Végső soron nem bántam meg, jóóó buli volt!

Gyorskaja: egy ideig megfogadtam, hogy nem eszek ilyet. Egyrészt egészségtelen, drága, és nem is igazán finom. (bármelyiket meg tudom kritizálni, de komolyan!) A fogadalmam kb. egy hónapig, ha tartott. Nem ártana újra egy ilyennek nekikezdenem.

Hotel: ahol lakom. Nem albérlet, nem koli, valahol a kettő között.

Iskola: igen, büszkén jelentem: főiskolás vagyok! Felvettek oda, ahová leginkább akartam menni!

Kereskedelem és marketing: az a bizonyos szak, amit elkezdtem tanulni.

Lufi: a család új taggal bővült! Nyugi, nem új kistestvér, hanem egy házi kedvenc, a mi kis spánielünk.

Mozi: a barátommal idén elég gyakran elnéztünk a moziba, és sok jó filmet is láttunk. Idén ugyanis végre volt időm filmeket nézni. (különösen a szóbeli érettségi előtti időszakban)

Noa és Mira Awad: a két hölgyemény eurovíziós dala, a There Must Be Another Way volt az, amit idén szerintem a legtöbbet hallgattam végig. Nem is hosszú, de sok benne az érzelem, mégsem szerelmes dal, szép énekkel és dallamokkal. Tény, hogy ennél jobb dal is íródott idén, de valamiért mégis ez lett a kedvencem.

Nyári színház: nagyon szeretnék végre egyre elmenni! Már csak azért is, mert kaptam idén egy szép, barna ruhát, ami nagyon jól mutat rajtam, és amit nagyon szeretnék viselni!

Pisti: together 4ever (L)

Rendülés: vannak dolgok, amik néha úgy esnek, mint egy hidegzuhany, vagy egy borzasztó nagy pofon. Egy mondat, egy kijelentés, ami elég rendesen rányomja a bélyegét egy kapcsolatra, egy helyzetre, akármire. De meg kell tanulni túllépni, és újra reménykedni, nem szabad feladni, hanem küzdeni kell, még ha borzasztó nehéznek is tűnik.

Sorozatok: mostanában én is kezdtem rászokni arra, hogy esténként ezeket nézzek. Mondjuk még fejlődnöm kell, mert még mindig inkább a meséket szeretem nézni :D (Javíthatatlan vagyok!)

Születésnap: eljött annak a bizonyos 2. X-nek is az ideje. Ez volt az első borongós augusztus 14.-e az elmúlt 20 évben! … Jah, és ezen a napon volt az első gimis osztálytalálkozónk is.

Tömegközlekedés: magam is meglepődtem rajta, hogy egész gyorsan megtanultam boldogulni vele, pedig eleinte eléggé féltem tőle. Jelenleg ha eszembe jut ez a kifejezés, akkor inkább azt mondom idegesen: „ez a BKV egy katasztrófa!” :D

Vera style: az én kis blogom, ami még mindig él és virul, még ha mostanában ritkán is írok ide.

Zh: október végétől folyamatosan ezt írok. Nincs időm unatkozni!

Megkésett szülinapi köszöntő

2009-12-06T14:29:00.004+01:00

Igaz kicsit megkésve, de mivel 8 nappal előtte és utána is ér a köszöntés, ezért: így utólag is BOLDOG 2. SZÜLINAPOT kedves blogom! Öregszünk! Eltelt egy újabb év, Verácska blogja fejlődött, bővült, szépült, igaz a bejegyzések száma az elmúlt egy évben nem döntött rekordot. De sebaj! Szép ez a három virág és a felirat a virtuális dimenziónkban. Egy évvel ezelőtt valamivel szószátyárabb voltam, amikor az ünnepi bejegyzésem írtam, most inkább legyünk csendesebbek, részben azért is, mert most eléggé időhiányban szenvedek, hála a ZH hétnek. Drukkoljatok, hogy sikeresen túléljem! Utána ugyanis karácsonyig végre egy kis pihi következik! :)

Minden megnő

2009-09-30T22:38:00.007+02:00

Alapvetően szeretem a biztos és állandó dolgokat. Azt ami tutira bevált, és nem jelent túlzottan nagy kockázatot. Nem egyszer felteszem magamban a kérdést: a biztosat megéri-e kockáztatni és feladni a váratlanért és az újért? Az más kérdés, hogy gyakran nem lehet nemet mondani, és ennek talán az új környezet is köszönhető.

Felkerülni Budapestre, fővárosi diáknak lenni: csak a puszta tények is megváltoztatnak hirtelen mindent. Egyszer csak azzal kell szembesülni, hogy az otthoni nyugalom helyett itt nagy a zaj, a nyüzsgés, óriási a forgatag, mindenki rohan és valahogy minden olyan más. Talán csak azért van ez így, mert mások már igazodtak ehhez, és én még nem tudtam teljesen.

Az első utak, amikor nem egyszer még kissé idegesen indulok el, hogy odatalálok-e ahová kell, meglesz-e minden időben, vajon tuti jó helyre megyek-e? Minden olyan hatalmas és félelmetes, még jobban nehezíti a dolgomat, hogy könnyű elbámészkodni és elgondolkodni, mert itt valóban mindig történik valami. Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy megszoktam, és mindezt viszonylag gyorsan tettem meg. Szép lassan kitárul előttem minden, kezdek mindent megismerni és átlátni, és rájövök, hogy nem is annyira nehéz és bonyolult ez az egész rendszer. Talán azért is van ez, mert rá vagyok kényszerítve, hogy megszokjam, csak alkalmazkodnom kell. (Másrészt, ha túl bonyolult lenne akkor majd 2 millió ember, hogy igazodna el itt nap mint nap? :))Rájövök, hogy minden annyira relatív. Ha otthon azt mondom, hogy 12 megállót kell mennem a villamossal, majd kettőt metróval, és még kb. 200-300 métert kell sétálnom a főiskoláig, akkor mindenki elképed, hogy nekem mennyit kell utaznom naponta. Ha belegondolok ezt az utat átlagosan fél óra-35 perc alatt teszem meg. Van aki naponta még ennél is jóval többet utazik, hogy beérjen ugyanakkora, mint én. Ezért én inkább azon gondolkodom, hogy ezt a közepes ideig tartó utat is mivel töltsem: nézelődjek, vagy kicsit pihenjek, vagy melyik könyvet rakjam be a táskámba?De ami igazán feltűnt az az, hogy amikor hazaérek minden olyan picinek és csendesnek tűnik, mintha minden összement volna, amíg én nem voltam otthon!

Immár 2X évesen

2009-08-23T22:37:00.005+02:00

Több mint egy hete elértem azt a bizonyos második X-et, vagyis 20 éves lettem. Azon kívül, hogy a számomra fontos emberekkel töltöttem a napot, szép ajándékokat kaptam (igazán eltalálták, amiket szerettem volna :)), egész sok embernek eszébe jutottam, (ami nagyon jól esett) valahol mégis egy furcsa érzés keringett bennem: „Jesszusom, öregszem!” Igen, ez volt az első, kissé nevetséges gondolatom, bármennyire hangzik is hiún. Most először éreztem ilyet földi pályafutásom folyamán először, és valahogy egész nap ez járt a fejemben.
Talán, ami a legfurcsább az egészben, hogy én sosem így képzeltem el magam ennyi idősen. Mikor kisebb voltam, mindig úgy gondoltam, hogy ennyi idősen egy fiatal, érett, kicsit komoly nő leszek, aki magabiztos, kissé rátermettebb, sikeres felvételt nyert, élvezi az egyetemi éveit, az új kapcsolatokat, közben megtalálja a számára tökéletes srácot.
De most csak abban vagyok biztos, hogy felvettek oda, ahová szerettem volna menni, és az a bizonyos srác is megvan. De azon kívül nem lettem sem ügyesebb, (sőt néha kifejezetten szerencsétlen vagyok, bár van akik szerint legalább ezt aranyosan teszem) sem magabiztosabb, komolyabb és érettebb sem vagyok. Kissé kiábrándítónak tűnik a kép. Főleg, hogy most inkább egy ijedt kislánynak érzem magam, aki izgul, hogy hogyan jut ki reggel magától a Déli pályaudvarig, milyen lesz a gólyatábor, a félelmetes nevű tárgyak valóban olyan félelmetesek-e mint elsőre kinéznek, jó lesz-e a diákszálló és a szobatársaim stb. Hmm… így leírva elég soknak tűnik, és már annyira nem is szörnyűnek, ami csak így hirtelen a fejemben jár. Remélem! ;)
Legalább ez az utolsó, normális még nem pesti diákos hetem egész jól telt, de úgy önmagában az egész nyaram is, még ha sokkal több mindent szerettem volna megvalósítani, akkor is. Nem tudom, lehet csak a megszokás vagy a kényelem beszél belőlem, de szeretném még sokszor és sokáig így érezni magam, élvezni azt, ameddig még minden ilyen egyszerű és gondtalan, és tényleg az a legnagyobb problémám, hogy Lufi kapott-e már ma eleget enni, vagy sem?

Az első saját videóm

2009-07-20T00:42:00.006+02:00

Amikor valaki kér tőlem valamit, akkor azt ritkán utasítom el. Az más kérdés, hogy a megvalósítás gyakran elég sok időbe telik, (hajajj mennyibe!) de azért megcsinálom. Ezt is vagyok büszke életem első, saját klipjébe, amit egy éve terveztem el, hogy megcsinálok. Az ötlet megvolt, de a megvalósításra gyakran vagy nem jutott idő, vagy csak én halogattam, pedig alapvetően szeretek ilyesmikkel pepecselni. Sebaj, idén nyáron próbálok pótolni minden ilyen típusú lemaradást. Ha a könyvekkel, és a filmekkel már egész jól haladtam, akkor most jöjjön az a bizonyos klip.

Ui.: mivel ennyire beharangoztam, ezért aki krizál, az csak finoman tegye :)
Ui.2: ezúton is boldog szülinapot Áginak, a hugicámnak!

Legalább őszintén

2009-07-19T15:35:00.011+02:00

Amikor valaki egy önismereti tesztet kitölt, akkor gyakran találkozik egy bizonyos kérdéssel, ami így szól: „mit vársz el másoktól?”. Persze, erre szinte mindenki mást felel, de van egy tulajdonság, amit szinte az összes válaszadó felírna. Ez pedig az a bizonyos őszinteség.Ez jogos is, ha tetszik neki valami, akkor kedvesen dicsérje meg, ha nem, akkor meg legyen gerinces, és ezt inkább a szemedbe mondja, mint a hátad mögött. Alapvető elvárás egy másik embertől, ebben szinte mindenki egyetérthet.
Érdekes, hogy a túl őszinte embereket mégsem kedveli senki. Ha valaki mindig a képedbe mondja az igazságot, akkor gyakran csak felbosszant. Mert ő nem csak akkor fog szólni, amikor jól nézel ki, nem csak azt fogja megállapítani, hogy egy nagyon kellemes személy van, és milyen kellemesen csalódott benned. Hanem azt is megmondja, ami szerinte nem jó, és akkor is élesen tud bírálni, amikor ideges és nyűgös vagy, és inkább pár kedves szóra, vigasztalásra vágysz, és arra, hogy kisírhasd magad valakinek a vállán. Ehelyett csak a rideg valóságot és a kellemetlen vagy fájdalmas igazságot kapod.
Amikor pedig ezt hallod akkor nem is érted, mire vágyik az illető. Miután kimondta, hirtelen "biztosan" jobb kedved lesz, hálát adsz neki, a nyakába borulsz, és azt mondod: köszönöm, tökéletesen igazad van, milyen jó, hogy felnyitottad a szemem és teljesen elbizonytalanítottál. :) Szerintem kizárt, hogy bárki is így tenne, főleg, ha olyan a hangulata, mint annak, akit most öntöttek nyakon egy kád hideg vízzel, és hirtelen a düh, csalódottság és idegesség egyvelegén kívül képtelen bármi mást is érezni. Persze örülhet is, hogy nem csapják be, felnyitották a szemét, még ha közben majd meg szakad a szíve, abban a percben ennél szerencsétlenebbnek és tehetetlenebbnek nem is érezhetné magát, vagy legszívesebben csak azt kívánná, bárcsak eltűnhetne egy kis időre a föld színéről! Legalább örülj, hogy nem vertek át! Legalább örülj, hogy őszinte veled, és tudod, hogy a jövőben van mihez tartanod magad, még ha boldogabb is lennél, ha inkább nem is tudnál semmit...

Nyári helyzetjelentés

2009-07-14T21:39:00.008+02:00

"Itt a nyár, süt a nap! Hurrá!"
Nem tudom, bennem ezek a mondatok hangzanak el. Aztán tegnap egy új fajta dologról hallottam, egy bizonyos "nyári depresszióról". Vagyis arról, hogy egyszerűen már hiányzik valakinek a suli, és az azzal járó közeg, egész nap nincs kedve semmihez. Nem érdeklik a könyvek és a filmek, mert nincs kedve semmi újba belekezdeni, de a régi sem vonzza. Kimozdulni unalmas, és üres érzés.

Szerencsére, én ezeket a tüneteket már jó pár éve nem tapasztaltam magamon. Még régebben mondta nekem anyukám azt: (és ebben teljesen egyet kell vele értenem) aki nyáron unatkozik és nem érzi jól magát, az nem is érdemli meg a szünetet. Mert aki nem tudja vagy akarja jól érezni magát, azon nem lehet segíteni. Aki nem csinál magának programot, nem keresi mások társaságát, az ne várjon sokat.
Na jó, azért hazugság lenne azt mondani, hogy teljesen nyugodt lennék mostanában. Még tavaly az egyik barátnőm azt emlegette, hogy mennyire élvezi azt, hogy végre nem tartozik semmihez és nincsenek kötöttségei semmilyen intézmény irányába, addig én nem vagyok így. Örülnék neki, ha már végre tudnám hol fogom elkezdeni a következő tanévet. (Furcsa, hogy mennyire vágyom arra, hogy függjek valamitől, de legalább végre lenne biztos irányvonalam a jövőmet illetően.) De azzal is megelégednék, ha csak kivételesen normálisan működne a felvi.hu!!!

Művészlélek, avagy TÚL különleges

2009-06-23T23:29:00.013+02:00

Egy hete hivatalosan is érett lettem! (Erről papírom is van!) Persze nem lettem felnőtt, azóta az ég sem lett kékebb, és a fű sem zöldebb, csak egyszerűen hivatolosan is lezártam gimnazista éveimet, és leérettségiztem, azaz érett lettem. Most merenghetnék a vizsgákról, beszámolhatnék az élményeimről, de aki kérdezte annak már úgyis meséltem, így evezzünk inkább egy eltérőbb téma irányába!

Most fejeztem be az egyik régi, kedvenc Coelho könyvem, a Veronika meg akar halnit. Valahogy így második olvasásra sokkal másabb érzéseket keltett bennem a regény, mint elsőre. Lehet azért is, mert most nem volt annyi időm, hogy leüljek, és egyhuzamban elolvassam, hanem több szünetet voltam kénytelen tartani, vagy azért is, mert 2 éve volt a kezemben utoljára ez a kötet, és azóta ugye én is sokat változtam.
Azon kívül, hogy az élet mennyire szép és fontos, azon, hogy az a szó, hogy „őrült” mennyire relatív is most egy másik mondanivalója került számomra igazán előtérbe. Vagyis, hogy ne akarjunk a tömeggel egyek lenni, ne akarjunk a tömegbe beleolvadni, hanem merjük megvalósítani a vágyainkat, és akár a legvadabb álmainkat is. Ha nem így teszünk, akkor a saját életünket keserítjük meg. (Vagy valami ilyesmi, ugye? :))
Ez mind szép és jó. Tudom, ez nagyon ellentétes lesz a könyvvel, de számomra már néha elég irritáló tud lenni, amikor valaki ezt az egészet túlzásba viszi. Szerintem nem attól lesz valaki igazán különleges, aki belsőleg és külsőleg is teljesen eltorzul.
Aki úgy viselkedik, mintha az élet minden területén kiemelkedő lenne, mert igazi zsenik ritkán születnek, azok meg általában nem magukat nevezték ki annak, hanem társai és az utókor tiszteleg előtte igazán. Attól, hogy valaki szép verseket ír, abból még nem következik az, hogy ért a filmekhez, megy neki a festés, az ő novellái a legolvasmányosabbak, az ő általa énekelt dal az, amit képtelen vagyok kivenni a lejátszóból, ő lesz az, aki a legjobb diák lesz az osztályban, vagyis ő az, aki mindenhez ért és mindenben jó. Nem azzal van az embernek baja, hogy tehetséges (vannak irigy emberek, de engem tényleg nem a tudása és a tehetsége zavar), hanem az, ahogyan az illető ezt felfogja és viseli. Ahogy az ő kreativitását és tehetségét kihangsúlyozza, és már felsőbbrendűnek érzi magát. Gőgös lesz, és ha valaki tőle valamiben véletlenül is jobb, azt nem ismeri el, hanem megsértődik és áskálódni kezd ellene.
A másik amit nem értek, hogy miért lesz valaki attól különleges, hogy az aktuális divattal szembe megy? Felaggatja magára a legidétlenebb ruhákat és kiegészítőket, vagy befesti a haját, esetleg egy általa érdekesnek vélt tetkót varrat magára. És ezt az egészet önkifejezésnek nevezi. Úgy tesz, mintha felháborítaná, amikor az utcán valaki megszólja, vagy egy idős hölgy csúnyán néz rá. Mintha nem magának produkálná ki. Szinte élvezi, hogy mások megbámulják.
Amíg valaki megmarad egy bizonyos keretek között, érdekes tud lenni, és egyben vonzó is, nem pedig ijesztő , antiszociális vagy gőgös, addig nekem igazán semmi bajom. Igen, ezekre az emberekre fel is tudok nézni, és vidáman is gondolok rájuk, mert pozitív benyomást gyakorolnak rám. De aki túlzásokba esik, arra nem. Nem hiszem, hogy valaki attól lesz szabad, ha hülyén néz ki, és magát művésznek titulálja. Ha mások mondják ezt őszintén, az valóban elismerés, aki magát nevezi annak, az nem lesz az …

Idegen

2009-05-26T12:11:00.005+02:00

Történelmi pillanat. Ez ugyanis az első bejegyzés, amit az én saját, kis aranyos, gyönyörű ASUS laptopomról írok. Igaz, már több mint 3 hete itthon vagyok, de most szántam rá végre magam, hogy valami bejegyzés félét is írjak. Lustaság? Az is! Igaz más elfoglaltságom is volt. de az igazat megvallva, rég volt már ilyen kellemes időszakom. Ált. kipihentem kelek akkor, amikor én szeretnék. Napközben megnézek egy filmet, vagy egy sorozatból pár részt. (A tanév rendes időszakában alig nézek TV-t …) Van időm kényelmesen olvasgatni olyan könyveket, amikre már régóta kíváncsi vagyok. (Ki is raktam oldalra egy kis olvasmánylistát, azokról a könyvekről, amiket mostanában elolvastam :)) Néha játszom egy kicsit Lufival, a spánielünkkel. Jah, és persze napi 2-3 tételt próbálok átnézni és megtanulni. Beszorítom ezeket az előző lényegesen kellemesebb elfoglaltságok közé …
De valahogy ezzel egy korszak is kezd a végéhez közeledni. Vége a giminek! Valahogy már visszamenni is olyan furcsa. Teljesen idegennek érzem magam. Valakinek, aki visszatér, és már nem tartozik ide. Furcsa kívülről szemlélni az eseményeket. Még egy hónapja sincs annak, hogy én is rohantam reggel a buszhoz, igyekeztem órára, izgultam egy felelés miatt, az unalmas órákon a füzetembe rajzolgattam, beszélgettünk a barátaimmal. Most mindent csak egy kívülálló szemével látok, és az elmúlt 5 év olyan furcsának, és valahogy másnak tűnik …
Ami igazán furcsa, és még ha önző dolog is, de kénytelen vagyok azt beismerni, hogy az élet nélkülem is megy tovább. Az események ugyanúgy zajlanak, azzal, hogy elmentünk, nem következett be semmi igazán nagy dolog. Nem vagyunk pótolhatatlanok, akiknek eddig órájuk volt velünk, azoknak lett egy csomó lyukasórájuk. Hamarabb végeznek, vagy később kell bejönniük. Még néha mosolyogva betérhetünk, megkérdezik, hogy hogyan sikerült az érettségi? Én, elmondom ugyanazt.
De egy új érzés is kezd a hatalmába keríteni. Jó lenne már túl lenni a szóbeliken, utána pedig pihizni, megtudni, hogy hová vettek fel, és kicsit nyugodtabban is tudjak álmodozni!

Búcsúzunk és elmegyünk ... (cikk)

2009-04-27T22:02:00.003+02:00

„Nincs szebb kora az emberiségnek, mint az ifjúság. Azok a szálak, amelyek akkor kötődnek, nem szakadnak el soha, mert nem a világban keresünk barátot, hanem barátunkban leljük fel az egész világot.”

Eljött az a bizonyos időszak, ami gimnáziumi éveim alatt mindig is olyan távolinak tűnt. Ez pedig nem más, mint a ballagás és az érettségi. Hiába beszéltek róla a tanáraink évek óta, szinte minden tanítási nap, hiába emlegették a felsőéves barátaim azt, hogy a szalagavató és a ballagásig milyen gyorsan telik is az idő, és hiába számoltunk vissza az osztálytermünkben található faliújságon a mérce segítségével, mégis igazából csak most tudatosult bennem, hogy eltelt ez az öt év! (Igen, öt év, mivel én nulladikos voltam :))
Tény, hogy hosszúnak tűnt ez az időszak, és sokszor nevetve gondoltam arra, hogy én vagyok a gimi egyik legidősebb tanulója. (Anélkül, hogy buktam volna…) De ez alatt az öt év alatt pedig megadatott nekem az, hogy egy évvel tovább lehettem gondtalan diák, és kényelmesebben vághatok neki az érettséginek, hisz volt időm előrehozott érettségiket és nyelvvizsgát tenni.
De ezek csak puszta adatok, eredmények, amikre büszke vagyok, de korántsem ezek tették igazán széppé az elmúlt éveket, hanem a sok kedves és vidám emlék és esemény, amiknek részese lehettem. Azok a dolgok, amikről a gyerekeimnek majd nevetve fogok mesélni, és amiknek igazi hangulatát a fényképek és a videók sosem fogják tudni visszaadni.
Gondolok itt az osztálykirándulásokra, a gólyabálokra, a szalagavatóra, a versenyekre, a diáknapokra, a jelmezversenyre, és a többi, és a többi... A közös ezekben, hogy sokat fáradoztunk velük, de a végeredményért szinte mindig teljesen megérte, és ezek voltak azok az események, amik kicsit mindig összébb kovácsolták az osztályt, és mindenki érezhette, hogy a közösség része.
Sosem gondoltam úgy, hogy hiba volt, hogy annak idején itt kezdtem meg a középiskolai tanulmányaimat. Sokan példálóznak azzal, hogy mennyivel jobb egy nagyvárosi iskola, ahol nagy bulik vannak, sok az ember, szemben egy ilyen kisiskolával. De én ezzel sosem értettem egyet. Itt ugyanis sokkal családiasabb a hangulat, hisz ott ahol az ember könnyen beleszürkül a diákok tömegébe. Itt mindenki sokkal közvetlenebb, és bárkihez nyugodtan lehet fordulni.
Végül, de nem utolsó sorban, számomra a legtöbbet jelentette, hogy az iskola jóval több volt, mint egy egyszerű épület, ahol minden nap eltöltök átlagosan hatszor 45 percet, 10 perces szünetekkel megtoldva. Itt ugyanis olyan nagyszerű emberekkel ismerkedtem meg, akikre mindig boldogan fogok gondolni, és ők azok, akiket nem sosem akarok elfelejteni. Legyen szó a barátaimról, a kedvesemről vagy a tanáraimról.
Öt év nagyon is hosszú idő, mindenki változik, mindenki érettebb lesz, és mindenki egy kicsit felnő. Nevetve gondolunk vissza arra, hogy milyen gyerekesek és kicsik is voltunk még az első évben, és azóta hová jutottunk, hogy felcseperedtünk. De most egy újabb kihívás előtt állunk, amit teljesítenünk kell. Hamarosan egy új élet és sok új lehetőség nyílik meg előttünk, ami egyszerre izgalmas, érdekes, de kissé rémisztő is. ;)

A pénz boldogít?

2009-03-31T22:58:00.007+02:00

A kérdésre válaszolva: ha nagyon nincs, akkor tény, hogy szomorú az ember. Most mondja valaki azt, hogy tévedek! Vagy még sincs igazam?
Amivel egy hete szembesültem, az naiv lényemet megdöbbentette. Történetesen találkoztam egy illetővel, aki enyhén szólva nem volt híján a pénznek. Én, külső szemlélő csak bámultam a 4 luxus autóját (az ötödik most szervizben volt :P), hallgattam, hogy hogyan építette fel az ő kis birodalmát, mesélt a sikereiről, arról, hogy állt talpra egy nagy bukás után, majd még befektetési tanácsokat is osztogatott. Most, főleg egy ilyen válság közepén valóban csak kerekíthette a szemeit az egyszerű ember. De jobb neki, aki annyi mindent feláldozott a munka oltárán, aki egész nap a kénytelen a tőzsde híreit hallgatni, és akinek a munkakörnyezete alapvetően egy nyomasztó hely?
Vagy ott vannak a magazinok oldalain a legdivatosabb ruhákat viselő nők. Látszik, hogy megtehetik, hogy Gucci, Marks & Spencer, Christian Dior vagy Yves Saint Laurent márkájú ruhákat viseljenek. Biztos luxus sminkeket kennek magukra, és olyan egzotikus helyekre juthatnak el, amikről én álmodni sem mernék. Látszik, hogy a pasijuk sem minimálbérért dolgozik, és nem egy buszmegállóban ismerkedtek meg.
De ettől ők miben jobbak? Mennyivel őszintébb a mosolyuk? Mennyivel jobb nekik, mint nekünk, egyszerű földi halandóknak? Lehet egyfajta öröm, hogy a szakmájukban sikeresek, de rájuk is vajon ugyanaz vár otthon? Nekik sem hiszem, hogy az életük annyira tökéletes, mint ahogy az a felszínen látszik.
Nem tudom, de nem érzem úgy, hogy attól érezném jobban magam, ha a garázsban bent állna több luxus kocsi, hogyha lenne egy nagy házam, nyaralóm a tengerparton és a hegyekben, mindig márkás cuccokat viselnék még akkor is, ha csak a sarki kisboltba kéne gyorsan leugranom. Nem mondom, ezek töredékének is tudnék örülni, de nem érzem azt, hogy ez az életcélom, és ezért bármire képes lennék.
Lehet, velem van a baj, de én jelenleg inkább érzem magam akkor jól, amikor azokkal lehetek, akik jól érzem magam, ha sikerül egy újabb lépést megtennem az álmaim megvalósíthatása felé vezető úton, vagy ha csak egyszerűen érzem, hogy fontos vagyok… Vagy te másképp látod?

Egyre távolabb

2009-03-17T23:24:00.005+01:00

Egy blogban az a jó, hogy olyan, mint egy napló. Csak nagyobb és nem telik be. Emellett kiírhatod azt, ami nyomja a lelked, és ami foglalkoztat. Kimondani nehéz, leírni egyszerű, és ezek a gondolatok sok-sok emberhez eljutnak, és talán őket is elgondolkodtatják. Egy szabály van, amit nem akarok megszegni: neveket nem szívesen írok. Bár, akiről most ez a bejegyzés szól, azaz illető úgysem hiszem, hogy sűrűn járna ide.

Ha őszinte akarok lenni, akkor azt kell mondanom, hogy már nem is tudom mikor kezdődött ez az egész. Nem tudom, mikor volt először az, hogy nem úgy szóltunk egymáshoz, mint régen, mikor éreztem először azt a ridegséget a hangjában, mikor ültünk először hosszan némán egymás mellett, mikor nem voltunk először őszinték egymáshoz. Csak egy nap tudatosult bennem, de akkor már késő volt. Már nem érzem úgy, hogy hirtelen megváltozhatna a viselkedésünk egymás iránt és, hogy hirtelen megint olyan szoros kapcsolatot ápolhatnánk egymás között, mint egykor. Először még próbálkozik az ember, próbál kedves lenni, próbálja fenntartani a látszatot, de egyre nehezebb. Ahogy telik az idő, egyre inkább világossá válik, hogy az útjaink elváltak egymástól, és biztos vagyok benne, hogy ezt Ő is tudja.
Már csak két érzés kering bennem, az egyik az, hogy mivel sokat köszönhetek neki, és sok szép emlék köt egymáshoz, ezért nem vitával és veszekedéssel akarok elválni, hanem szép csendesen. Hamarosan úgy is elég nagy távolság lesz köztünk, ha tartjuk a kapcsolatot, akkor tartjuk, ha nem, akkor nem. Így legalább azt mondhatjuk, hogy azért nem beszélünk, és azért találkozunk ritkán, mert már messze élünk a másiktól. A második érzés meg, hogy bízom az idő erejében. Hátha az ledönti a köztünk húzódó falat, és hátha a megváltozott körülményeknek köszönhetően valamelyest oldódik a helyzet.
Persze, ez egy általános érzés. Nincs benne semmi különös, de rossz megfogalmazni, annak ellenére, hogy mindenkivel megesik ez. Történt már ilyen máskor is, és még fog is történni ezután is. Tanulság? Nem tudom. Talán az örök, jobban figyelj oda a másikra? Ez most olyan fellengzős és csöpögős. Majd kiderül …

Irigykutya

2009-02-20T16:59:00.005+01:00

„Megdöglött a tehenem, dögöljön meg a szomszédé is…” Igen, valahogy így szól a mondás… Sajna, az utóbbi időben nem egy embernél vettem észre ezt a gondolkodásmódot. Vannak embereket, akiket amikor meglátok, akkor megsajnálok. Ott van szegény, látom, hogy szomorú, nem nagyon szeretik, le van verve, és átfut az agyamon, hogy szívesen segítenék neki. Aztán minél jobban megismerem őket, annál inkább rádöbbenek, hogy az ilyenek nagy része nem is érdemelné meg a segítséget, és talán nem is véletlen, hogy abba a helyzetbe kerülnek, amibe most vannak. Egy cseppet sem fura, hogy mindig velük történik valami? Nem fura, hogy mindig mindenki csak őket bántja? De még az sem furcsa, hogy velük mindig mindenki olyan igazságtalan? Nos, ha nem egy gagyi filmről van szó, akkor jobban eltöprengenék ezen. De mivel tudom, hogy ez nem egy film, és ilyen sok zavaró körülmény is csak kivételes esetben történik meg valakivel, ezért már más a helyzet.
Igen, ezek elég gonosz mondatok, de csak egy kicsit is gondoljunk már bele! Vannak, akik a saját keserűségüket és csalódásukat másokban élik ki., és örök világfájdalmukkal üldözik a körülöttük élőket. Az ilyen emberek a szemedben először olyan kedves, elesett valakik. Csupa jót mondanak rólad, de a hátad mögött már más a helyzet. Amint tehetik, rögtön kibeszélnek, a lehető legkárörvendőbbek, és nagyon bosszantja őket, ha valamit sikerül náluk jobban csinálnod. Meglehetősen kétszínűek, hisz amint problémájuk van, rögtön megkeresnek, és sírnak neked, mert magukért sem képesek rendesen kiállni. Akkor miért várnád el, hogy majd érted is kiállnak, ha a helyzet úgy adódik? Mi a garancia arra, hogy ők majd veled lesznek, ha te is nehéz helyzetbe kerülsz?
Ezek után ne mondd, hogy nem gondolkodsz el azon, hogy többet szóba sem állsz az illetővel, és már bánod is, hogy te még segíteni akartál rajta. Egy idő után magadban már egy kicsit többre értékeled azt is, aki nyíltan, előtted mer szembekerülni veled, mint azt, aki csak a hátad mögött ilyen kemény.Ellenük tényleg nincs jobb ellenszer, mint az, hogy sose tárulkozz ki előttük! Ameddig ők nem látják be, hogy nekik kell változni, addig csinálhatsz akármit, maximum csak hosszú, és nagyon nehéz munkával érhetsz el bármit is. De ezt is ki tudja, mennyire fogják értékelni, és közben hányszor fognak megbántani? Persze, nem kell nekünk még szívtelenebbül viselkednünk velük, mert az sem segít.
Egy a fontos, vigyázzunk velük!

True Colors

2009-01-30T16:19:00.018+01:00

Azok a színek! Az előbb, ahogy végignéztem a szobámon kénytelen voltam megállapítani, hogy valóban mekkora színkavalkád is uralja ezt a kis helyiséget. A narancssárgás-bordós organza függönyöktől kezdve a kékes képen át a fa bútorokig valóban a színpaletta sok színe megjelenik. Az igazat megvallva ezt abszolúte nem is bánom. Ha a színeknek gyógyító erejük talán nincs is, de, hogy az emberek hangulatát nagyon tudják befolyásolni, az biztosan igaz.
Amikor meglátunk egy szürke, szocreál stílusban készült építményt, akkor jó hogy nincs sok kedvünk oda belépni, vagy ott az időjárás, amikor sötét-borongós az idő, akkor mi is kissé sötétek és borongósak leszünk. De amikor kisüt a nap és sok a fény, akkor minden másként jelenik meg a szemünk előtt. Amikor láthatjuk kiteljesedni a körülöttünk lévő környezetet.
Ugyanígy vagyok rajzolás és sminkelés közben is. Jó dolog játszani a színekkel, látni, ahogyan a rajzok megelevenednek és kifejezést adnak. Sminkelés közben fel tudjuk dobni a megjelenésünk. Mindegyik színnek megvan a maga jelentése, és ezeket nyugodtan el lehet szórakozni. Vegyük csak az alapokat:
Ott a kék, amiről rögtön a víz jut eszünkbe. Lehet ez egy tenger, egy óceán, de a nyugalom jut róla eszünkbe. Nem véletlen, hogy eredetileg a békét és barátságot szimbolizálta. Egész kellemes összhatást képes varázsolni. A barna is megnyugvást és kitartást jelent. De ehhez hasonló a zöld is, ami (ugyancsak) sokszor a természetre vonatkozik. Megnyugtató, de mégis segíti az elmélyedést és a kíváncsiság erősödését.
Aki szereti a narancssárga't az általában vidám, pozitív személyiség. Állítólag az egyik legjobb hangulatfokozó szín. Ott a sárga, ami pezseg az energiától, nem vételetlen jelképezi a fényt is. De az energia, szenvedély, erő, tűz jelképe a vörös. Az egyik kedvencem. Igaz a jelentése nem teljesen igaz rám, de rendkívüli figyelemfelhívó képességgel bír. Rögtön felkelti az emberek kíváncsiságát, minden tekintetet oda vonz, ahol ez a szín megtalálható. Feldob egy képet, megtör vagy éppen még harmonikusabbá tesz valamit. Egy kicsi is elég belőle, máris nagy hatást ér el.
De ott a rózsaszín, ami általában az apró célok, a romantika, és a bohókás dolgok szimbóluma is. A halvány, egészen kellemes, finomabb árnyalat és a sötétebb, erősebb pink között hatalmas a különbség. A sötétebb ugyanis sokkal vadabb, „babásabb” és figyelemfelkeltőbb. Tény, hogy nem a kedvencem… Az ennél sötétebb, kicsit kékesebb árnyalatú lila jelentése már egészen más, és az előzőhöz képest jóval kellemesebb. Elődjéhez képest kifinomultabb, nemesebb emellett az alkotóvágyat, kretivitást is jelképezi.
De ott a fehér, ami igaz, hogy épp a káosz nélküliség jelképe, mégis van benne valami ridegség és hidegség, de egyúttal valamiféle különös visszafogottságot is megjelenít. Az ellentéte a fekete, ami elegáns, nemes és titokzatos. Nem véletlen, hogy szinte minden nő szekrényében ott lapul egy örökké divatos, mini fekete ruha. De a fekete megítélése sem olyan egyszerű, hisz egyben a rossz, a sötétség, a ridegség és a halál szimbóluma is.
Egy jó tanács! Azért a színekkel való játék közben is érdemesebb óvatosnak lenni! Itt is van egy határ, amit nem ajánlatos túllépni. A túlzott keveredés-kavarodás valóban eszméletlen giccses és émelyítő tud lenni! Azért jó játékot! :)

Neki, Nekem, Neked a Legfontosabb

2009-01-17T23:36:00.007+01:00

Nemrég olvastam egy érdekes mondatot: „Az emberek az esetek 95%-ban mindig magukra gondolnak.”
Mérget vennék rá, hogy aki most ezt meglátta, az biztosan ezt mondja: „ez nem is igaz”, „én nem vagyok ilyen,” „ezt sem valami normális írhatta” stb. Aztán kicsit jobban belegondolunk, és rá kell jönnünk, hogy valóban mennyire helytálló ez a mondat. Szeretünk magunkra gondolni, szeretjük magunkat kényeztetni, szeretünk dicsértet, jó dolgot hallani, szeretjük szépnek érezni magunkat, szeretünk magunkról beszélni, gyakran használjuk azokat a szavakat, hogy: „szerintem”, „én úgy gondolom”, és sok esetben a saját érdekeinket és sérelmeinket helyezzük előtérbe. Ez pedig mi, ha nem az, hogy magunkra gondolás?
Egyre biztosabb vagyok például abban, hogy szeretjük magunk körül gyártani a problémákat. Kevés olyan embert ismerek, aki teljesen elégedett lenne az életével. Mindig van valami… ha nincs munka az a baj, ha van az is. Jó dolog valamiért sóvárogni, jó dolog valami miatt rágódni. Vagy magánéleti problémát gyártunk, hirtelen előjövünk ezeréves sérelmekkel, felidegesítjük magunkat minden apróságon, új változásokat találunk ki, vagy összeállunk valami teljesen reménytelen alakkal. Csak azért, mert nincs mit csinálni. Nem is azért, mert ezek az apróságok olyan fontosak lennének, hanem azért, mert valami kell, ami leköti a figyelmünket, amiért lehet idegeskedni, gyötrődni, filozofálgatni, megsértődni, majd látványosan kibékülni és örülni. Gyakran nem is a cél megszerzése az öröm, hanem az, hogy közben fontosnak érezhetjük magunkat és tudjuk, hogy mások törődnek velünk.
De ilyenkor a mi bajunk a legfontosabb és a legnagyobb dolog a világon. Valami ott munkálkodik bennünk és nehéz ettől szabadulni, valami, ami képes visszatérni. Zavar, ha mások nem értenek meg. Hisz, hogy nem lehet ezt meg azt felfogni, hogy nem lehet átérezni a problémánk?
Aztán csak akkor jövünk rá a butaságunkra, amikor visszaolvasunk egy naplót, és jót nevetünk vagy pironkodunk magunkon. Vagy, ha tényleg történik valami komoly dolog, vagy ha olyat vesztünk el, aki/ami igazán fontos nekünk. Csak ilyenkor jövünk rá, hogy mekkora hülyeségen vacakoltunk. Amikor vannak dolgok, amik ezerszer többet érnek, és össze kéne tennünk a kezünket. Mert olyan dolgok birtokosai lehetünk, amire mások csak vágyakoznak, és ez nem csak anyagi, hanem lelki dolog is lehet. Amikor boldogok lehetünk és szerencsésnek érezhetjük magunkat, és rádöbbenhetünk mennyire túloztunk, csak azért, hogy a figyelem ránk irányulhasson, és valamit bizonyítsunk magunknak.
De enélkül valahogy mégis nehéz lenne elképzelni a mindennapjainkat, mert enélkül nem érezzük üresnek magunkat…

Az idei első bejegyzés

2009-01-01T20:28:00.009+01:00

"Hogy boldog lehess, három kincset keress: higgy, remélj, szeress! Hozzon az új év örömből végtelent, szeretetből önzetlent, sikereket, mit csak lehet! B.U.É.K!"

B.U.É.K! Mindig zavarban vagyok, hogy az ilyen típusú üzeneteket mikor is kell elküldeni? 31-én készülődés közben, vagy éjfélkor, esetleg 1-jén napközben? De mivel a kártyámon most nagyon nincs pénz, ezért most kívánnék mindenkinek B.U.É.K.-ot! :)

Kezdjük az elején! Igen, most valami év végi számadás félét illene készítenem, de ez meglehetősen nehéz lenne. Egyrészt a gondolataim jó részét évközben folyamatosan (ok, kisebb megszakításokkal) közlöm, ezért ettől el is tekintenék. Legnagyobb öröm, legjobb esemény, legszomorúbb dolog? Magánügy. Igen, idáig elég feleslegesnek is tűnhet ez a bejegyzés. Viszont ez a nap mégis megérdemel annyit, hogy itt koptassam az ujjaim.
Az év első napja ugyanis egy különleges nap. Egyrészt ki kell pihenni az előző este (mit este! … inkább éjszaka és hajnal :D) fáradalmait, másrészt ilyenkor mindenki tele van tervekkel, ötletekkel és célokkal. Ott a babonák, miszerint együnk lencsét és disznóhúst, de a csirkét és a halat kerüljük. A másik ismert szokás pedig az, hogy vigyáznunk kell, hogy hogyan viselkednünk ezen a bizonyos napon, ugyanis olyanok leszünk majd egész évben. Nah, nem mintha bármi is igaz lenne és bármi is bejönne, és emiatt a nap miatt az egész világ sem fog a fejetetejére állni.
Aztán ott a fogadalmak, amiket valaki vagy megköt, aztán úgysem tart meg, vagy szimplán kineveti, hogy milyen értelmetlen dologról van szó. Pedig, ha normális és nem a viselkedésünkkel és a személyiségünkkel teljesen ellentétes dologra szeretnénk fogadni, akkor még lenne is értelme az egésznek. Egy-egy teljesíthető és jó elhatározás még hasznos is lehet.
A lényeg a lényeg, hogy eddigi egyik leghúzósabb évem előtt állok, ami biztos nem lesz egyszerű, amikor sokat kell majd hajtanom, hogy biztosan elkezdhessem valóra váltani a álmaimat.
Ez az év pedig valami újnak a kezdete lesz, hiába tűnik az még olyan távolinak…

Ünnepi hangulat

2008-12-26T23:50:00.009+01:00

Most, túl az elmúlt pár napon végre eljutottam odáig, hogy leírhassam a gondolataimat. Iagz, a karácsony valóban nem volt annyira pörgős és megterhelő, mint mondjuk a szalagavató előtti időszak, de jó volt kicsit lustizni és pihizni. :)
Ez az idei karácsony volt az, ami valóban kilógott a sorból. Az eddigi ünnepeket ugyanis mindig a megszokott forgatókönyv szerint Bánrévén, a nagyszüleimnél töltöttük. Aztán tavaly, nagymamám elvesztésével egy szokás is véget ért, helyette pedig kezdődött valami új.
Karácsony, egy ünnep, ami sokat jelent nekem, és amit már sokat részleteztem. Sokak számára érthetetlen ez, és azzal jönnek a karácsony csak egy nap a sok közül. Annyi, hogy rengeteg hercehurcával, idegeskedéssel és szervezéssel jár. Nem tagadom, idén sikerült ezt nekem is „kiélvezni”, de a végeredmény azt hiszem kárpótolt mindenért.
A karácsony a szeretet ünnepe… Igen, de ne ragadjunk le ennél a szónál és ne akarjunk már annyira modernek és ostobák lenni, és ne gondolkodjunk már úgy, hogy: Valentin nap szerelmesnek kell lenni, Nőnapon a nőket kell tisztelni, akkor karácsonykor szeretni kell. Ez egy ostoba ember gondolkodása.
Szerintem a legtöbb hiba valóban ott kezdődik, hogy nem jól közelítünk az egészhez. Mi tagadás ez valóban manapság a giccs ünnepe kezd lenni. Amikor már november óta zeng a Jingle Bells, a házak falán mikulás hadseregek másznak fel és még az utolsó fűszálra is égőt aggatunk. A háziasszonyoknak különösen megterhelő, mert a háznak csillognia kell, el kell készíteni a legtökéletesebb menüt, fogadni kell a vendégeket stb. Szerintem valahol itt van elrontva az egész!
Minden túl van misztifikálva. Miért kell minden karácsonyi bejegyzésnek, versnek, novellának, filmnek, zenének vagy akárminek csillogni-villogni? Miért kell mindennek csöpögősnek, émelyítőnek és túlzónak lenni? Emiatt lesz minden sablonos, és mi ezt akarjuk majmolni? Igazából ez az egyik dolog, ami elrontja az egészet.
Boldog boldogtalannak jó pofizunk, és kellemes ünnepeket kívánunk. Holott lehet, hogy csak annak örülünk, hogy nem látjuk az illetőt pár napig. A hangulat és az illem hozza ezt, és nem pedig az, hogy valóban ezt gondoljuk.
Ilyenkor inkább örülni kéne, hogy itt vagyunk egymásnak és együtt lehetünk. Hogy végre van pár nap, amikor örömet szerezhetünk annak, akit valóban szeretünk, és az a valaki is gondol ránk. Ezt pedig nem csak méregdrága ajándékokkal lehet elérni. Mert az együtt töltött percek és emlékek ennél sokkal erősebbek és emlékezetesebbek, és ezek fognak megmaradni bennünk. Ha visszagondolunk rá 2 nap, 2 hét, 2 hónap, 2 év, vagy akár 2 évtized múlva akkor is mosolyogni fogunk és kellemes dolgok jutnak majd eszünkbe. Ezért lesz ez az egész több mint egy átlagos szünnap.
Igazából csak most éreztem azt, hogy mennyire furcsa is az, hogy idén nem a nagyszüleimnél ünnepeltünk. Pedig néha mennyire fárasztónak tűnt az egész, és mennyire nem akartam ott lenni. De most, hogy már több ilyen nem lesz, csak most tudtam meg azt, az akkori ünnepet, hagyományt és azt a hangulatot értékelni… De remélem idén is valami új és jó dolog kezdődött!

7 titok

2008-12-11T22:23:00.008+01:00

A múltkor olvastam Zsófi blogján egy bizonyos bejegyzést, amit röviden úgy lehetne jellemezni, hogy: „áruljak el magamról 7 dolgot, amit eddig mások nem tudtak rólam”. Aki jobban ismer, az előtt egyik sem nagy titok, viszont elsőre jópofának tűnt ez az ötlet, így gondoltam én is koptatom egy kicsit az ujjaim. :) Igaz, engem nem kért fel rá senki, másoknak se mondom, hogy csinálják végig, mert akkor olyan körleveles érzést keltene ez az egész. Azt meg gondolom senki sem szereti.

Nah, de akkor vágjunk bele!

1. Az egyik kedvenc helyem a Földön Skandinávia. Kis korom óta érdekelnek ezek az országok, a kultúrájuk, a mitológiájuk, a zenéjük, az életvitelük, a konyhaművészetük, az építészetük, technikai kütyüik stb. és nagyon nagy álmom, hogy egyszer eljuthassak oda.
2. Hiszek Istenben, és vallásosnak tartom magam.
3. Sosem eszek kétszer egymás után ugyanolyan fagyit. Ha tehetem, mindig a különleges ízűeket választom, így ehettem például: afrikai koktél, feketeerdő, menta, túró, étcsokis körte, nagymama piskótája, hupikék törpikék és egyszer még zöldség ízűt is. (megj.: egyedül az utolsót bántam meg, az borzasztó volt :P)
4. Utálom a Charlie, majom a családban c. sorozatot! Idegesítő, hogy mindenre ő jön rá először, mindent ő talál meg, de elsőre persze sosem hisznek neki, vagy nem figyelnek rá. Az meg ciki, hogy még 100 valahány epizódon keresztül sem bírják megnevelni azt a jószágot.
5. Szeretek és gyakran szoktam éjszakázni, ugyanis a legjobb ötleteim mindig akkor támadnak. ;)
6. Legszívesebben képregényeket rajzolok, igaz ezeket jórészt csak a saját szórakozásomra. De élvezem a karakterek kidolgozását, a történetet megtervezését, majd a megvalósítás folyamatát.
7. A tazmán ördög igenis létezik, még ha csak csekély számban is! Szerintem a képek alapján pedig egész jópofa állat :) (bár a cicámmal nem cserélném el :P)

Ennyi… Még lenne mit írni…
De akinek van kedve, az tényleg próbálja ki! ;)

Nosztalgikus hangulat

2008-12-07T23:17:00.004+01:00

Az elmúlt pár nap valóban a megemlékezés jegyében telt. Nem tagadom, szeretem ezt az érzést, ezért nem is bántam, hogy ez folyamatosan jelen volt körülöttem. 3 helyzetben is: az első természetesen a szalagavató. Egy esemény, amire rengeteget gyakoroltunk, és ami aztán jól sikerült, jórészt pont úgy, ahogy azt elterveztük. Megvolt a sírós-nevetős rész, a nagy összeborulás és a buli is a végén. Egy emlékezetes este, aminek ékes bizonyítéka az a bizonyos szalag.
A második helyzet, a beszédtéma. Amikor este fáradtan ültünk és beszélgettünk a barátommal, vagy másnap, amikor a családtagjaimmal nosztalgiáztunk egy kicsit.
A harmadik helyzet pedig az olvasási téma. Két dolgot is olvasok. Az egyik Emily Brontë Üvöltő szelek c. könyve, ahol hosszas fejezetek óta Nelly mesélt, és gondolt vissza az évekkel ezelőtti eseményekre. A második pedig egy régi manga, amit még 10-12 éves lehettem, amikor először elkezdtem olvasni. Aztán megszűntették a magyar kiadást, én meg csak nemrég bukkantam rá a neten. Ez pedig nem más, mint a Video Girl Ai. Egy kedves kis romantikus történet, gyönyörű és ötletes rajzokkal, (lesz mit ellesni a mangakától :)) és elgondolkodtató történettel, ami hol könnyed és humoros, hol pedig elszomorító és elgondolkodtató.
Ugyanúgy, ahogy az a sok-sok emlék is, ami ebben az elmúlt pár napban eszembe jutott. Amik közül néha nagyon színes és vidám, néhány pedig olyan, ami arra késztetett, hogy tovább morfondírozzak rajta, és elinduljon a fantáziám.
Tudom, azt kéne mondanom, hogy az számít, ami a jelen, és az eredményekkel és a jelenlegi körülményekkel kéne igazán foglalkozni. De a múlt apró részei csak most, így kicsit érettebb fejjel kezdenek kicsit másabbá válni. Egyes események, amiket jó mélyre akartam elrejteni, és ennek segítségével örökre el akartam felejteni, ha lehet akár ki is törölni az emlékezetemből. A második kategória, az ami nap, mint nap eszembe jut, ami feldob, és amire a jövőben is igazán büszke lehetek. Az igazán jó dolog ebben, hogy ebből sok van. :) A harmadik pedig az, aminek megítélése hirtelen meglehetősen nehézzé vált.
Dolgok, amiket, elkönyveltem magamban valahogy, aztán hirtelen ér a sokk, hogy mennyire naiv voltam, és mennyire nem értem meg az illetőt. Örülnöm kéne, hogy az események időközben úgy alakultak, ahogy akartam, de aztán nem olyan előzményekkel, ahogy azoknak meg kellett volna történnie. Amikor hirtelen becsapottnak és értetlennek érzem magam. Ki tudja, lehet, hogy valóban csak egy félreértett félmondat, vagy egy viccesnek szánt ötlet volt? De mégis egyre jobban érdekel és kíváncsivá tesz az egész történet. Valami, aminek jó lenne utánajárni, de ki tudja, megér-e mindent felbolygatni, és mindent alapjaiban rengetni meg? Eltöprengeni azon, hogy megéri kockáztatni akkor, amikor hirtelen minden kezd megint szép és nyugodt lenni …

Az első évforduló

2008-12-03T23:25:00.002+01:00

De nehéz elhinni! A mai nap egy éve annak, hogy első soraimat ide bepötyögtem. Akkor is meglehetősen késő volt, akkor is kissé fáradt voltam, de csak megtörtént! Ma már csak nevetek első HotDog-os próbálkozásomon, ami egy hétig tartott, mert a dizájn szörnyű volt, a kitűzők gyűjtése idétlen, nem is beszélve arról, hogy az egész max. egy gagyi népszerűségi versenynek felelt meg. Mert elég hamar rá lehetett érezni, hogy ott írhatok akármiről, az a kutyát nem érdekli, csak a csábos képek és a jópofizás másoknak.
A blogba beleolvasni és visszaolvasni is fura. Alapvetően megállapíthatom, hogy szeretem ezt a webhelyet! Örülök, hogy van valami ami, csakis rólam szól, plusz még azokról, akikről igazán szeretném. Egy hely, ami engem tükröz és azokat a gondolataimat, amiket szóban csak ritkán osztok meg másokkal.
Ez idő alatt meglehetősen sokat tanultam és komolyodtam, mert akárki akármit mondd, de minden nap tanul valamit az ember. Ám minél többet tudok, annál nehezebben értem meg az a dolgok egészét. Egyre gyakrabban csalódom, hol negatív, hol pedig szerencsére pozitív irányban. Mert ha máskor nem is, de amikor sokan támadják az embert és sok az irigy, buta, és gyáva külsős, akkor lehet igazán megtanulni és megérteni a közösségi szellem és a kitartás érzését.
Az utóbbi napok is ezt tükrözik, mióta kénytelenek vagyunk a szalagavatóra készülni. Néha majd kicsattanok az erőmből és akkor úgy érzem, bármire képes vagyok, viszont néha kedvem lenne leülni és bőgni egy sort, és ott hagyni az egészet a csudába. Néha már alig várom, hogy a műsort a szüleim és a barátom is láthassa, és láthassam az arcuk a végén, amikor azt mondják, hogy jól sikerült. Azt is, hogy este kicsit kiengedhessek, és egy picit bulizzak (hiába nem vagyok az a típus, de most jól esne egy kicsit lazítani). Néha eszembe jut az a tipikus vizsgák előtti érzés is, amikor magamban azt kívánom, bár vissza lehetne tekerni az idő kerekét, csak egy picivel is, hogy többet gyakorolhassunk és csiszolhassuk a munkánkon.
De már csak pár nap, és kezdődik! Ígérem, a szalagot megmutatom, most már nem zavar, hogy nem az lett, amit én terveztem és szerettem volna, hogy az legyen. ;)

Visszatérve, végül, de nem utolsó sorban szeretném megköszönni azoknak, akik rendszeresen látogatják az oldalt, és olvasgatják az irományaimat! Ez nagyon jól esik, és ettől nagyon boldog vagyok. Addig pedig boldog szülinapot! Remélem a jövőben is lesz időm, és kitartásom folytatni, és lesznek olyanok, akik szívesen látogatják majd az oldalt! :)

Ui. 1: ma, életemben először rendeltem neten keresztül. Remélem nem szúrtam el semmit, kicsit izgulok, de már alig várom, hogy a kezeimben legyen a kiválasztott termék! Ami persze szép és jó legyen, és örüljön nagyon az, akinek szánom.
Ui. 2: remélem a felső kép tetszik, a barátom csinálta (L)

Otthonfelejtettek

2008-11-30T01:52:00.006+01:00

Kit vinnél el egy lakatlan szigetre? Teszik fel az oly ismert kérdést a különböző személyiség tesztekben. A leggyakoribb válaszok: egy gitárt (vagy valamilyen hangszert), az intellektuellek még valami olvasnivalót is választanak, a kockák egy műszaki eszközt akarnának, a pláza cicák a legújabb, legdivatosabb fürdőrucit, aki teheti az tuti felírja a kedvese nevét és még valamilyen háziállatot is (kutya, macska, a lényeg, hogy ne kétlábú legyen) De az emberek nagy része nem írja oda, hogy: a barátaim. Pedig belegondolva teljesen logikus lenne. Több ember hamarabb tudna összeeszkábálni egy tutajt, ha már nagyon unja a szigetet. De az esetek nagy részében őket véssük rá a lapra.
Világéletemben azok közé tartoztam, akinek egyszerre sosem volt sok barátja. Mindig megvolt az a pár ember, akikben meg lehet bízni, akikkel jól éreztem magam, akiknek bármit el lehet mondani, de a lényeg, hogy csak néhány ember. A különböző kedves ismerősöket és haverokat nem tartom barátoknak. Ezért sem szerettem sosem, amikor valaki összefut egy ilyen állítólagos baráttal, cup-cup, még a myvip-re és az iwiw-re is felrak pár képet róluk. Legalábbis ez csak az álca, valamiféle magamutogatás. Valójában nem érzi úgy, hogy ha baj lenne, akkor arra a valakire számíthatna, vagy ő megvédené azt a valakit, ha annak lenne baja. Csak jól mutatnak együtt, népszerűbbnek tünteti fel magát, hogy még ezzel-azzal is jóban van…
De ahogy növünk, annál kevesebb barátra lelhet az ember. Minél jobban megismerjük a világot, annál nehezebb nyitottnak lenni és másokkal barátkozni. Még gyerek az ember, addig naiv, ártatlan, és elhisz minden szót és ígéretet. Amikor tini lesz, akkor hirtelen a barátok lesznek a legfontosabbak, mert bizonyos dolgokról nem lehet beszélni a szülőkkel, mert ők azt úgy sem tudnák megérteni, meg ők nem olyan jófejek, hogy egy rakat lökött dologban benne legyenek. De mikor szép lassan felnövünk, akkor már jobban ismerjük a világot. Tudjuk, hogy milyen nehéz, kapzsi, gyarló, igazságtalan, de mégis milyen gyönyörű, reményteljes, színes és izgalmas. És mivel tudjuk és mi is sodródunk ezzel a világgal, mi is egyre rosszabbak leszünk és egyre nehezebb megbíznunk másokban is.
Egyre nehezebb megnyílni, kedvesnek lenni, és mindig érdeklődőnek, figyelmesnek lenni. Egyre többet leszünk felszínesek, és amikor beszélgetünk, egyre gyakrabban érezzük azt, hogy ez az egész párbeszéd milyen semmitmondó. Nem azért kommunikálunk a másikkal, mert valóban érdekelne a szerencséje vagy a problémája. Csak meghallgatjuk, mert úgy illik, vagy, mert kínos lenne a csend. De nem mondanánk el neki, ami igazán nyomja a szívünket, vagy aminek igazán örülnénk. Mindent magunkban tartunk.
Pedig azon a bizonyos szigeten nem csak tutajépítésre lenne jó egy barát. Jó lenne valakivel együtt nevetni, együtt örülni, együtt gyűjtögetni, együtt bulizni, együtt depizni, együtt várni a mentősereget, együtt átbeszélni a helyzetet, együtt zenélni, együtt … Annyi mindent lehet együtt, de ehhez nem is kell egy sziget sem …

“Mindenki hallja, hogy mit mondasz, a barátok meghallják azt, amit mondasz, de az igazi barát figyel arra is, amit nem mondasz ki.” (Szókratész)

Adok-kapok, avagy amikor karácsony kopog

2008-11-26T00:01:00.004+01:00

Ma reggel végre az első hó látványában volt részem. A csodás fehér tájtól persze máris sokkal szebben indult a reggel, és magamhoz képest viszonylag gyorsan el is készültem. Nem tudom, ilyenkor mindig felébred bennem a Skandinávia iránt érzett szeretetem és szenvedélyem, és azaz álmom, hogy egyszer eljuthassak oda! Mit, ne mondjak, suli helyett szívesebben maradtam volna a tájban gyönyörködni és álmaimat tovább szövögetni, de természetesen, ez nem jött össze… :( Nem tudom ismerős-e a mondás: „ha Katalin kopog, karácsony locsog, de ha Katalin locsog, karácsony kopog.” Délután egy óráig úgy tűnt, hogyha igaz a mondás, és a mondat első fele fog megvalósulni, aztán pár, csöppet degenerált ismerősömnek köszönhetően, - akik hirtelen felindulásból visszafejlődtek egy ovis szintjére, és kissé eláztattak a friss hóval - máris úgy tűnt, hogy idén csodás, fehér karácsonyunk lesz. Hisz a locsogás gyorsan össze is jött ... Bár ki tudja, hogy mi számít locsogásnak? :D
De ezen nem sok időm maradt morfondírozni, mert máris kezdhettünk neki a „szalagos” próbának … Mi is az a szallagos? A szallagos a szalagavató ünnepségre készülődő próba rövidítése, az ami mostanában gyakran kiteszi és ki fogja tenni a délutánjaim részét. (egészen Mikulás napjáig) De ez a bejegyzés nem ezeknek a próbáknak a történetéről, vagy örömeiről és nehézségeiről szólna, hanem arról a bizonyos másik dologról, amiig már csak pont egy hónap van hátra, az a bizony ünnep pedig nem más, mint a karácsony.
Már sokszor említettem, hogy mennyire szeretem ezt az ünnepet. Szívem szerint szívesen járnék, már ott, hogy egy jó szánkózás vagy hóemberépítés után bent lennék a meleg szobában, a forró csokim, esetleg a forralt borom iszogatnám (:P), mézeskalácsot eszegetnék, valami karácsonyi mesét néznék (nem nevetni, az Anasztázia pl. nagyon jó!), vagy valami kellemes karácsonyi zenét hallgatnék. A kellemes alatt nem azt értem, hogy egy már elfelejtett vagy pénzéhes „sztár” klasszikus karácsonyi dalokat énekel, hogy ne felejtsék el és még jobban megtömhesse a zsebét, hanem valódi téli vagy karácsonyi hangulatú énekekre gondolok. (Ezekből szemezgettem most a zenelejátszóban is, ott oldalt.) És mindeközben persze szép, nagy pelyhekben hullana a hó.
Persze már áll, az a bizonyos, szépen feldíszített fa, és alatta van az összes ajándék. Nah, igen sokaknak csak ez jut eszébe a tél, a december és a karácsony szóról, amit meglehetősen nagy stresszként élnek meg. Kinek, mit, mikor, hogyan? Én ezt a részét is szeretem az ünnepeknek. Csak jól, és nem pánikolva kéne felfogni!
Akárki akármit mondd, naná, jobb kapni, mint adni. Az lényegesen könnyebb, egyszerűbb, és kellemesebb része az ünnepeknek. Ezért is próbálom meg minden éven úgy felfogni a vásárlást, hogy olyan dolgokat keresek, amiknek én is megörülnék szeretteim helyében. Valami olyat venni vagy készíteni, ami minél kreatívabb és személyesebb legyen, és ne azt sugallja, hogy „kapkodtam, ezért berohantam az első hipermarketbe valami akciós vacakért, hogy te is örülj a fa alatt”. Persze használni kell a fantáziánkat és a memóriánkat is, hogy véletlenül nem ejtett-e el valamit egy fél mondatban anno? Vagy nem, pont ilyen cuccot keresett a múltkor, amikor együtt nézelődtünk, csak akkor nem volt az ő méretében, vagy olyan színben, ami tetszett neki? De, ha hirtelen nincs is ötlet, akkor HAHÓ, itt az internet! Kismillió oldal van sok-sok jó tippel, amit érdemes lenne átböngészni és a javaslatokat meggondolni!
Két dolgora kell vigyázni! Az első: ne essünk abba a hibába, hogy vásárlás után alig bírjuk titkolni, hogy mit adunk, mert annyira érdekelne az illető reakciója. Ezért minden este megtekintjük amit adunk és már mi gyönyörködünk benne Elég érdekes helyzet :P A második, hogy jól dugjunk el mindent, mert nincs annál cikibb, ha idő előtt felfedezik a meglepetéseket.
De addig is, mindenkinek jó nézelődést, és ünnep várást és persze vásárlást! És mindenki próbálja meg élvezni az adventi időszakot, mert ebből a hangulatos időszakból is évente csak egy darab van! :D

Reneszánsz (csak szerényen :P)

2008-11-18T21:18:00.007+01:00

Úgy éreztem végre itt az ideje egy kis frissnek. Szerettem az előző dizájnt, de gondoltam érdemes egy kicsit beújítani. Ez azt jelenti, hogy egy darabig biztosan ez marad. Tudom, hogy lassan itt a tél és egy kellemes kék háttér hangulatosabb lett volna. Habár, nem tudom ki, hogy ki, hogy van vele, de nem akarom nagyon „elkarácsonyosítani” ezt az oldalt. Épp elég, hogy már a különböző üzletekben (jobb esetben csak) november eleje óta ott áll a karácsonyfa és a hangszóróból a Jingle Bells szól egész nap. Nem az, hogy nem szeretném a karácsonyt, sőt a kedvenc ünnepem, de ez a túl üzleties része már nem igazán jön be nekem. A karácsonyi hangulat meg még inkább abban teljesedjen ki, hogy mindenki írja a listáját, amit majd be akar nyújtani a Jézuskának, és még egy listát, amire a szeretteinek kigondolt ajándékot fogja felvésni.
Visszatérve, a blogom nem szeretném az ünnepi hangulat oltárán teljesen feláldozni. (esetleg a színe miatt juthatna eszünkbe a fenyőfa) Másrészt a zöld szerintem egy egész kellemes, megnyugtató szín, így nem is lesz nagyon szemzavaró. ^.^

Ui.: a baloldali kis menüket is figyeljétek, mert azokat is folyamatosan csinosítgatom ;)

Élet vs. Célok

2008-11-12T23:58:00.005+01:00

Minél közelebb az a bizonyos „ÉRETTSÉGI”, annál hamarabb kerülnek elő azok a bizonyos sablonos, idegesítő, unalmas kérdések, amiktől az ember, már most kezd émelyegni: „Hol fogsz továbbtanulni?”, „Találtál már valamilyen szakot?”, „Vannak pluszpontjaid?”, „Miből fogsz emeltszintűzni?” stb. stb.
De minél gyorsabban telik az idő, annál nehezebbnek tűnik a döntés, és annál jobban félek attól, hogy mi van, ha rosszul választok. Ilyenkor irigylem azokat, akik magabiztosak, akiknek konkrét terveik vannak, és akik már ovisként tudják, hogy mit is akarnak.
Mert valahogy minél idősebb vagyok, annál egyértelműbb, hogy csak a filmekben létezik olyan, hogy valaki képes az álmainak élni. Manapság ki lehet nyugodtan művész, ki választhat olyan szakmát, ami igazán érdekli? Max. az, akinek megvan a megfelelő háttere. Ezért marad a pályaválasztási tanácsadó, a felvételis kiadványok és a sok-sok jó tanács.
Aztán kezdődhet a hajtás, amikor is egyre gyakrabban vetődik fel a kérdés, hogy megéri-e? Mert nem az, hogy nem vágyom karrierre, de nem azaz életcélom. Inkább vágyok egy szép családra és egy békés munkahelyre, ha az igazi álmaim, ha csak hobbi szinten, ha csak lassan is, de meg tudjam valósítani.
Amikor a múltkor lestrébereztem egy ismerősöm, akkor persze rögtön megkaptam a szüleimtől, hogy ő inkább példaértékű. Neki ott lebeg a célja a szeme előtt, és hajt érte. De nem tudom megéri-e? Nem szórakozik, felszínesen viselkedik és próbál minél komolyabb lenni. Reggel 6-kor felkel, este 8-ig tanul, majd legkésőbb 10-kor egy forró kakaó mellett eltentizik. Ez valóban szép és tiszteletreméltó, de megéri-e? Aki már fiatalon csak robotol, az később is ilyen lesz. Az ilyen időrendbe a magánéletet, hogy lehet beszorítani? Nah, igen „ráér azzal”. Pedig szerintem még most kéne kihasználni azt, amíg viszonylag szabadok lehetünk és kevesebb a kötődés. Amíg fiatalok vagyunk és vannak lehetőségek, mert később már hiába sírunk, hogy „jaj mit hagytunk ki!”.
Az Élet + Célok = Életcélok képlet pedig szerintem gyakran nem helyes. Inkább az Élet kontra Célok a megfelelő, amikor is egyensúlyt kell tartani ahhoz, hogy a dolgok egyensúlyban legyenek.

Majd holnap

2008-10-26T18:19:00.003+01:00

Egy hosszú, szörnyű, fárasztó nap után semmi sem esik jobban, mint ledőlni az ágyba, kialudni magunkat, és elfelejteni mindent, hogy másnap felfrissülten, újult erővel lássunk neki a munkának. Igaz, lenne mit csinálnunk, de inkább hagyjuk a csudába, ennyi pihenést megérdemlünk.
(Valahogy így kezdődik az egész…) Aztán másnap hazaérünk, elgondolkodunk, hogy már milyen rég szórakoztunk egy kicsit, a munkával még ráérünk gürizni, majd később nekiülünk. Majd holnap… Másnap megint engedünk a kísértésnek, az a nap is eltelik. Kissé furdal a lelkiismeret, de bízunk abban, hogy elég ügyesek vagyunk és megoldjuk a feladatunk. Végül azt vesszük észre, hogy már csak egy napja van, rohanunk, idegeskedünk, haladnunk kell, vért izzadunk, hogy elkészüljünk a feladatunkkal. Aztán hazaérünk, fáradtak vagyunk, hosszú, szörnyű napunk volt, nem vágyunk semmire csak arra, hogy aludjunk… Ismerős?
Az a baj, hogy itt is igaz: az emberek általában kicsiben kezdik, aztán és egyre nagyobban folytatják. Ott egy sokkal közelebbi példa, amivel jobban meg lehet érteni ennek a bizonyos „majd holnap”-nak a veszélyét. Ez pedig nem más, mint amikor elfolytunk valamit magunkba, és nem beszélünk. Ezzel pedig a nem csak önmagunknak, hanem a körülöttünk élőknek is ártunk.
Akkor, amikor már régóta baj van, de nem vagyunk őszinték, hanem elfolytjuk magunkba igazságot. Amikor végre alkalom nyílik rá, hogy elmondhassuk, akkor elnapoljuk, mert látjuk, hogy a másik fáradt, vagy valami problémája van. Úgy tűnik, ráérünk ezzel később is foglalkozni. Legyen bennünk elég empátia! („Hisz miattunk is gürcölt, nyűgös, ennyit megérdemel.” … és a többi hasonló kifogás.) Igen, ez egyszer vagy kétszer elfogadható, de huzamosabb ideig nem. Most mit akarunk, ha magunkért sem állunk ki, akkor azt se várjuk el, hogy majd más kiáll értünk!
Inkább csendben vagyunk, úgy teszünk, mintha semmi sem lenne, majd holnap tisztázzuk a dolgokat. Elég lesz majd holnap rákérdezni, elég lesz majd holnap bevallani, elég lesz majd holnap megtenni. De ezzel a halogatással semmire sem jutunk, csak egy lépést teszünk az igazi lustaság és az elhidegülés felé vezető úton …

Almafa elmélet

2008-10-12T16:24:00.004+02:00

Most, hogy végre beköszöntött az indián nyár, (bár ezen a vidéken inkább vénasszonyok nyaraként ismert ez az időszak), kifejezetten kellemes érzés délutánonként kiülni a parkba, és egy kis barátnős csevejt tartani. Ilyenkor előkerülnek a már megszokott témák (pasik, divat stb.), ennek köszönhető az is, hogy az egyik barátnőm jóvoltából megismerhettem ezt a bizonyos tézist. Azt kell, hogy mondjam valamilyen szinten, de nagyon is sok igazság van ebben a kissé gyermetegnek tűnő gondolatmenetben.

Kezdjük az elején! Van egy bizonyos almafa. Rajta különböző almák. A tetején vannak a gyönyörű, piros, érett darabok, azok, amikre sokan vágynak. Az alul lévő gyümölcsök már kisebbek, és korántsem ilyen szépek, de azok leszedéséhez nem kell magasra nyújtózkodni és megmászni a fát. (A lányok ezeket a bizonyos almákat jelképezik.)
Ekkor jön a fiúkat jelképező almaszedő, aki választás elé kerül. Vajon mit tesz, töri magát, megkockáztassa, hogy leessen a létráról, és összetörje magát csak azért, hogy legyen egy szép szem almája? Vagy inkább biztosra megy, hisz úgyis ott van alul az a másik alma, ami úgyis csak egy karnyújtásnyira van tőle?
Az egyszerűbb az, ha megijed és az alsók közül választ. Először büszke is magára, hisz megszerezte, amit akart, már nem is annyira éhes, magának még meg is magyarázza, hogy mennyivel jobban járt ezzel. Aztán amikor elfogyasztja, akkor mégis csak elkezd bánkódni, mert ennek az íze korántsem olyan finom édes, mint annak, ami felül van, és azon kezd el morfondírozni, hogy talán jobb lett volna, hogyha feljebb mászott volna. Ezek után újra választania kell. Most feljebb mer-e mászni, vagy leszakít egy újabbat alulról.
De mi van, ha kockáztat? Akkor azt vagy azért teszi, mert az előzőek példáját látva ő megmutatja, hogy milyen kemény gyerek és felmegy a legtetejére, igaz, hogy ő annyira nem is éhes csak menőzni akar, és eszik egyet a szép almák közül. Vagy ott a másik típus, (amiből kevés van és meg kell becsülni), aki inkább töri magát és valóban megküzd azért a piros gyümölcsért.

Manapság pedig a dolgok néha valóban így működnek. Könnyebb az egyszerű utat járni, együtt lenni valaki olyannal, akivel nem is illik össze abszolút az illető. Általában pedig azért teszi ezt, mert nem mer közelebb kerülni az igazi kiszemelthez, ugyanis fél a csalódástól és az elutasítástól. Kockáztatni meg csak az kockáztat, aki kellően nagyszájú és kellően menőnek találja magát. Így beindul egy szép kis láncreakció, és lesznek azok akiknek mindig van valakijük, de senki sem sokáig, és vannak azok, akik vagy egyedülállóak vagy kegyetlen lassan alakítanak ki kapcsolatot bárkivel is. És persze vannak azok a kevesek, akik úgy tűnik, valóban egymásra találnak. :)
De, ahogy az ember minél jobban meg akarja érteni, hogy miért is van ez, annál bonyolultabb. ;)

Pletykás lány

2008-09-28T14:36:00.022+02:00

Már régóta terveztem, hogy kritikát írok egy zenei albumról, egy filmről vagy egy sorozatról, ami az utóbbi időben valamiért megfogott engem. Nos, én a sorozatot választottam, ami nem más, mint Cecily von Ziegesar népszerű könyvsorozatának a Bad Girlnek a filmadaptációja.

“...and where's been serena? And who am i? That's a secret that I never tell… You know you love me, xoxo: gossip girl”

A világ mennyit változik. Egykor a fiatalok még életüket és gondolataikat egy szép naplóba, tintával írták le, manapság viszont sokkal divatosabb a számítógépet használni és blogot vezetni, ami már sokkal modernebb és amit már bárki el tud olvasni.
Ezt használja ki egy „Gossip Girl” elnevezésű valaki is, aki a manhattani elit életéről oszt meg különböző (általában kínos, sötét és forró) titkokat az olvasókkal, és lesz ezzel elsőszámú információs forrása az ott élő tiniknek.
Miért is olyan népszerű ez a blog? Most őszintén, ki ne álmodna arról, hogy egy menő magánsuliba járjon, legyen szép, népszerű és eszméletlen gazdag, és az legyen a legnagyobb problémája, hogy a következő buliba tényleg a legmenőbb ruhát viselje. De valljuk be, ez idáig enyhén szólva sekélyes, émelyítő és sablonos. Normális esetben 14-16 éves korig gondolkodik így egy ember, ezért sem szánnád túlságosan ezeket az embereket.

Fel kell valamivel dobni a történetet! Ezt oldjuk meg néhány érdekes karakterrel. Mi lenne jobb egy egykor titokzatosan eltűnt lánynál, aki hirtelen hazatér? Ő nem más, mint Serena van der Woodsen, a történet főszereplője. De miért ment el? Mi történt az öccsével? És vajon valóban olyan angyali-e, mint amilyennek mutatja magát, vagy ez is csak egy álca?
Aztán ott van Blair Waldorf, aki a legirigylésreméltóbbnak tűnik az összes karakter közül. Csinos, népszerű, nem egy rajongója van, az anyja híres divattervező és Serena legjobb barátnője. Legalábbis ez a látszat. Valójában igazi idegroncs, és ha valakit igazán feldühített „legjobb barátnője” hazatérése, akkor az ő. Ennek tetejében még a pasijával, Natetel sem stimmel minden.
Nate Archibald ugyanis egy tipikus szépfiú, aki belül sötét, mint az éjszaka. Neki is megvan a maga keresztje, hisz az apja egy elég furcsa ember, aki ráadásul minden áron rá akarja erőltetni az akaratát, és olyan egyetemre akarja küldeni, ahová egy cseppet sem akaródzik mennie. Emellett ott van Blair, akivel a világ szemében ők az igazi álompár, hisz már ovis koruk óta egy pár alkotnak. Természetesen neki egy másik lány mozgatja meg a fantáziáját, aki ráadásul igazi tiltott gyümölcs is a számára.
Minden sorozatnak megvan a maga a rosszfiúja. A Gossip Girlben ez a szerep Nate legjobb barátjának, a meglehetősen rosszindulatú, szemét és aljas Chuck Bassnak jutott. Tipikusan az a srác, aki megérdemelné, hogy egyszer még jól megszívja. De miért van olyan érzésem, hogy ez előbb utóbb be is fog következni? És mit tud ő Serenáról, amit sokan nem?
A sok aljas szereplő után szinte kivétel a vicces, aranyos Dan Humphrey, akinek egy percre be nem áll a szája. Ebben a történetben neki jutott az a szerep, hogy már régóta szerelmes legyen a főhősnőbe, aki sokáig azt sem tudja, hogy a világon van. Mikor jön a lehetőség akkor él vele, de aztán jön a következő kérdés, mennyire lehet tartós egy ilyen kapcsolat, ahol ennyire különbözik két ember? (és itt nem csak a pénztárcájukra gondolok) Aztán mennyire igaz az a megállapítás, hogy egy bizonyos kor alatt még a lányok a kalandokat, és a rosszfiúkat keresik, mintsem a megbízható, de kissé uncsi srácokat? De ki tudja Dan is meddig ilyen aranyos?
És végül, de nem utolsó sorban ne feledkezzünk el Dan húgáról, Jennyről sem, akinek legfőbb vágya, hogy ő is bekerüljön az elitbe, annak ellenére, hogy ő szegény. Eleinte Blair követője és mellőle akar felemelkedni, de ahogy telik az idő, úgy tűnik, hogy már le is előzte mesterét, és a kicsi Jennyből Jennifer lesz. :P Eleinte úgy tűnik, hogy célja elérésében csak egyetlen problémája adódhat, név szerint: Chuck.

Most, hogy már elég rendesen összekavartuk a szállakat, akár be is vallhatjuk, hogyha nem lenne a csillogás és a fényűzés, (aminek a néző orra alá dörgölése néha már valóban émelyítő), akkor egy olyan közösséget kapunk, ami nagyon is átlagos. Csak vegyünk egy gimis osztályt!
Ott is mindig megvannak a szép (már-már divat magazinból kilépett) lányok, akik egymás háta mögött ölik egymást, mások előtt pedig a legtökéletesebb barátnőknek akarnak látszani. Nekik vannak követőik, aki folyamatosan megalázkodnak, csak, hogy velük tetszeleghessenek, és csak a megfelelő percet várják, hogy kitörjenek.
Aztán ott van még a butuska szépfiú, meg egy rosszfiú, akire az összes csaj fog bukni, még ha mindenki tudja is róla, hogy egy valódi szemét, aki már egy csomó lány szívét összetörte. Persze van neki ellentéte is, de az kinek kell, hisz uncsi … Kockáztatni sokkal érdekesebb, és azt remélni (naivan), hogy a szemét srácból egy jófiút tud majd nevelni. :P

Nem hiszem, hogy ezzel a történettel egy filmművészeti klasszikust ismertünk meg (ha tévednék, nem megkövezni) hisz, néha kifejezetten csak a gagyi, kiszámítható és sekélyes szavakat tudnám használni erre a történetre. De ott van pl. Kristen Bell fantasztikus narrációja, ami igazán feldobja a sorozatot. És van valami különös „feeling” is, ami a képernyő (vagy a monitor) elé tudja kötni az embert. Mert arra ez a sorozat tökéletesen megfelel, hogy egy hosszú nap után, este fáradtan leüljön az ember és figyelje a történet alakulását.
Azt viszont elérték a készítők, hogy kíváncsi legyek a sorozat eredetijére, a könyvre! ;)

Sokatmondó kép

2008-09-20T13:54:00.004+02:00

„Mi lett volna, ha…?” Néha egy egyszerű mondat, gondolat, tett mennyire meg tudja változtatni az ember életét. Hányszor elgondolkozik az ember, hogy persze, voltak jelek, de akkor nem figyelt eléggé, és később már nem tudott változtatni az események menetén. Aztán marad a bánat, a letörtség és az önsajnáltatás. Igen, sokszor érthető és elfogadható ez, de ha egy idő után ha nem tesz ez ellen semmit, akkor csak a saját csapdájába esik. Ezek után pedig ne csodálkozzon, ha nem lesz képes változtatni, és kitörni onnan, ahová került.
Talán ezért is jelent nekem sokat ez a fotó, ami lehet, hogy az átlagember számára nem sok mindent mond. Egy mosolygós, kifejezetten helyes srác, három éremmel a nyakában, (egy arany, két bronz) amiket, hogy megszerezzen, ahhoz hatalmas akaraterőre és kitartásra volt szüksége. Az eredménye pedig magáért beszél, hisz ezzel az idővel az ép sportolók között is figyelemreméltó lett volna, amit tett.
Igen, ezért is jelent olyan sokat ez a kép. Mert bizonyítja, hogy mennyi mindenre képes az ember. Pedig, ha valakinek nem könnyű, ha valaki igazán szomorkodhatna, és ha valakit igazán lehetne sajnálni, akkor az ő. Ő is felteheti a kérdést, hogy mi lett volna, ha? Csak felesleges.
Mert most egy mosolygós, boldog ember van a képen, aki képes volt kitörni, és aki igazi példa lehet bárki számára.

Visszaáll a világ rendje

2008-09-10T23:17:00.004+02:00

Még csak egy hete, hogy elkezdődött a suli és eljött Egyed és Egon szülinapja, ismertebb nevén, szept. 1. Kevés hónapkezdés van, amit diákként igazán eszébe vés az ember. Általában csak írás közben veszem észre, hogy mennyire eltelt az idő, és már új hónap nevét írom le. Annyira egyszerű elveszíteni az időérzékünket …
De ahogy szép lassan kezdek visszarázódni a suliba, a tanulásban, már annyira távolinak tűnik a nyár. A sok szép emlék, amire egész tanévben gondolhatok, és ami lelki szemeim előtt fog lebegni, akkor amikor szívem szerint már földhöz vágnám a tankönyveim. Aztán elkezdhetek visszaszámolni a következőig nyárig …
De a lényeg, hogy kezdődött minden elölről, az oly egyszerűnek tűnő, mégis bonyolultan megoldott dolgok, a nagy nevetések és a szomorkodások. Miközben vágyakozok és visszaszámolok …
Aztán az a bizonyos érzés, amikor annyira jól tudna esni a másik közelsége. Mert néha semmi sem esne jobban, mint pár kedves szó és egy ölelés. Mindig is úgy gondoltam, hogy az ölelés tud az egyik legintimebb dolog lenni. Bensőséges és nagyon megnyugtató is egyszerre. Gyakran ez esik a legjobban, plusz az a néhány kedves szó, amik ekkor elhangzanak. Ilyenkor érezheti az ember azt, hogy ezek az érintések és szavak mennyire is jönnek szívből, és mennyi belőlük a képmutatás, és a kötelező máz és báj, amivel manapság minden be van vonva. Legalább kiderül, hogy mennyire is őszinte a másik. De ezt az érzést az ember nem mindig kaphatja meg, csak vágyhat rá… És közben visszaszámol …
De újra itt az újabb kihívások, amik teljesítése közben nem egyszer van gyomorgörcse az embernek, de mégis megpróbál a lehető legtöbbet megtenni a célokért. Mert nincs is jobb, mint a végén büszkén megállapítani, hogy: sikerült. Eltörpülnek azok a percek, amikor gyötrődött, amikor ideges volt, amikor csak vágyódott és visszaszámolt.
Ilyenkor aztán valóban egy időre visszaáll a világ rendje :)

Élvezd a csendet!

2008-09-01T22:27:00.010+02:00

"A csend maga a Hang, maga a Végső Valóság."

Nem egyszer elkap az az érzés, hogy milyen jó lenne elbújni a világ elől, valami olyan helyre, ahol csak a magam nyugalmában lehetek. Jó lenne csak úgy ülni a gondolataimba meredve, rajzolni, írni, és csak úgy élvezni a csendet. Persze ezt az ember nagyon ritkán teheti meg, mert „a másikat illik megtisztelni a figyelmünkkel”. Ilykor mosolyogni kell, sajnálkozni kell, kérdezni kell és megértőnek kell lenni. (és mindenhová valóban ki kell rakni a KELL szót :)) Vannak emberek, akik ezt mesterien csinálják. Irigylem is őket, hisz órákig képesek valakivel eltárgyalni a semmiről, mégis mindezt úgy teszik, mintha élveznék a helyzetet, holott szívük szerint már rég szabadulnának.
Nálam, hogy ez a fajta viselkedés összejöjjön, az egy elég hangulatfüggő dolog is. Elég fárasztó, és gyakran érzem azt, hogy a partnerem nem is érdemli meg azt, hogy próbálkozzak „kommunikációt fenntartani vele”. (milyen szép és hangzatos kifejezés ;)) Mikor egy-két próbálkozás után is csak fél szavakban válaszol, és látszik, hogy nagyon unja magát és engem is, akkor nekem sem lesz kedvem azon törni magam, hogy tovább beszélgethessünk. Aztán beáll az a kínos csend, majd jön egy kínos út, amikor szívem szerint már elővenném a mobilom, vagy az MP4-em, és úgy tennék, mintha az illető ott sem lenne.
Ott a másik véglet is. Amikor azért szeretnék csak csendben maradni, mert annyira zavarban vagyok. Amikor nehezen oldódom, és nem akarok ezzel megzavarni másokat is. Ilyenkor már csak azért sem szívesen szólalok meg, még ha véleményem vagy tapasztalatom is van a témával kapcsolatban, mert nem akarok csak össze-vissza fecsegni és ezzel kellemetlen helyzetbe hozni magamat és a partneremet is.
A másik érdekes helyzet, amikor az ember szívesen megszólalna, de nem teheti meg. Pedig már ott van a nyelvén a szó, és annyira jó lenne kimondani azt, amit gondolunk, de mégsem lehet megtenni. Mert a mondanivaló vagy titok, vagy pedig valami sértő esetleg bántő mondat lenne. Hiába lenne jobb, ha megkönnyebbülhetne a lelkünk, vagy ha kimondhatnánk, kiordíthatnánk a szavakat, amiket vissza kell tartani. Helyette inkább számolunk tízig, és próbálunk túllépni a dolgon. Legalább a tudat maradjon meg, hogy az erkölcsi győztesek csak mi lettünk.
Talán ebből a sokféle példából is látszik, hogy néha mennyivel jobb és egyszerűbb megfigyelőnek lenni. Nézni mások mozdulatit, gesztusait, nem is a szavakra, hanem mindenféle nonverbális jelekre koncentrálva. Valahogy az, ahogyan viselkedik az illető, és az, ami a szavak mögött rejlik, azaz esetek nagy részében sokkal érdekesebb és fontosabb, mint amit a kimondott szavak sejtetni engednek.

Holdfényes éjszakák

2008-08-18T23:19:00.009+02:00

Ritka, amikor az ember álmodni mer, és az álmait ki is meri mondani. Azokat a perceket kell igazán megbecsülni. Azt a pár órát, amikor szinte megáll az idő, amikor minden olyan tökéletesnek és nyugodtnak tűnik.
Végre kezd elmúlni a napok óta tartó kánikula és a levegő is hűsebb. A telihold fénye bevilágít az ablakon, miközben már lassan éjfélt üt az óra. Kellemes zene szól, az asztalon finom csokis süti és hideg innivaló van. Az ember pedig nyugodtan tud feküdni az ágyon, a kedvese karjaiban, és közben beszélgetnek, arról, amiről akarnak. És nincs semmi zavaró tényező, nem cseng a mobil, nem kell azon aggódni, hogy holnap hétfő lesz, és elölről kezdődik majd a rohanás.
Mert most végre ki merik mondani a vágyaikat és azt, amit gondolnak. Meghallgatják egymást, és nem félnek attól, hogy szégyenkezniük kell a mondanivalójuk miatt, mert megértik egymást.
Ilyenkor nyugodtan álmodhatnak a tökéletes jövőről: egy kertes házról, remek állásról, nyaralásról valami kellemes és/vagy egzotikus helyen, gyerekekről, cicáról (:P) stb. stb.

Ma olvastam egy interjút egy nőről, aki éveken keresztül keményen tanult, szerzett két diplomát, férjhez ment, egy multi cégnél dolgozott magas beosztásban, aztán egyszer csak feladta ezt a tökéletes karriert. Merte követni az álmait, nyitott egy iskolát, ahol most sminkelni tanít. … És én irigylem őt!
Irigylem, mert elég bátor volt feladni a karrierjét, szembe mert szállni az elvárásokkal és nem félt az emberektől. Mert kockáztatni, és most azt csinálja, amiről gyermekkora óta álmodott.

És ő továbblépet azon, hogy csak álmodozzon a holdfényes éjszakákon …

Discover Within Temptation!

A bűvös 19

2008-08-16T18:20:00.006+02:00

Elég gyorsan múlik az idő. 19 lettem! Jesszusom, pedig nem is érzem magam ilyen „öregnek”! A lényeg, hogy eltelt egy újabb év, és az idei szülinapom is nagyon kellemesen telt, amiért nagyon hálás vagyok mindenkinek, mert szerencsére idén is nagyon mozgalmasan alakult a szülinapom körüli néhány nap.
Amióta elkezdődött az Olimpia, azóta még a szokásosnál is kevesebbet mozogtam, hisz jórészt a TV előtt kuksoltam és vártam, hátha lesz végre egy újabb hazai érem… (Ezt váltja ki az emberekből a sport ünnepe :P) Már csak amiatt is jól jött, hogy a barátommal kirándultunk egy kicsit. Először egy Gyöngyös közelében lévő kalandparkba mentünk. Szerencsére nem voltak valami túl sokan, viszont a jelenlévők nagy része 14 éven aluli volt. Elnézve a hely nagy része valóban a fiatalabb korosztályt célozta meg, de nem kell engem se félteni. (Egy újabb ok, amiért jövőre is megérdemlem az ajándékot gyereknapon ;)) A bob pálya például tök jó volt, és most még egy kis kulcstartóval is gazdagodtuk, amin egy rólunk készült kép van, ami lecsúszás közben készült. Nah, meg ott volt a függőhíd, aminek ugyancsak megvan a maga feelingje (szakadék fölött, 100 m hosszan). Emellett még az állatsimogatót is meglátogattuk … aranyos nyuszikák! (XD)
Majd életemben először eveztem, mit mondjak elég szerencsétlenül. Nyugi, vízbe nem borultunk, az evezőt sem hagytam el, csak eltartott egy darabig, még ráéreztem a ritmusára. Amúgy is ilyen finom és gyönge karokkal! Ilyenkor tudom nagyra értékelni a kajakosok eredményeit. :)
A nap végén, életemben először eljutottam hazánk legmagasabb pontjára, a Kékesre. Ahogy telt az idő, folyamatosan az járt az eszembe, hogy mennyire szép is ez a „hegyvidéki” táj, és mennyire szívesen élnék egy ilyen helyen. Békés, nyugodt, talán a levegő is jobb, és még a hegyek is pont megfelelő nagyságúak. Akár egy nyaralót is elfogadnék itt, ahol a hosszú és nehéz hétköznapok után visszavonulhatnék kis családommal. De az a jövő zenéje …
A tegnap estét viszont a barátaim társaságában töltöttem, amikor a „hagyományoknak megfelelően” egy kis összejövetel keretében megünnepeltük ezt a jeles kort. Igen, szerencsés vagyok, hogy azt írhattam hagyományok, mert ez volt a harmadik ilyen összejövetel. :)
Nem tudom, de az ilyen pillanatokért vagyok igazán hálás a sorsnak, hogy ennyi nagyszerű ember vesz körül, akikre tudom, hogy számíthatok, és akiktől jól esik, hogy így gondolnak rám. Igen, szerencsés vagyok, hogy ilyen barátaim és kedvesem van! És persze családomról sem szabad elfeledkezni. De meg kell említeni a szüleimet, (akikkel már 19 hosszú évet tudtunk le együtt) és a húgomat, (akitől egy apró, de nagyon személyes dolgot kaptam :$) mert ők hárman azok, akiknek ugyanúgy köszönhetem, hogy ilyen jól alakult ez a pár nap! Egyrészt a finom szülinapi vacsoráért, másrészt a szép ajándékokért, amiket tőlük kaptam. :) (Tudom, ez az utolsó pár sor egy kissé Oscar-díj átadó stílusúra sikerült, de ez bocsánatos bűn. :P)
Tényleg, másoknak is csak hasonló kellemes perceket kívánok!

U.i.: a második képen nem jegygyűrűm van XD

Olimpia - mielőtt elkezdődne

2008-08-05T23:41:00.005+02:00

A világ hamarosan Kínára szegezi a tekintetét. Igen, már csak néhány nap és végre elkezdődik! Mire is gondolok? Naná, hogy az Olimpiára! A sport ünnepe, ráadásul Pekingben! Ha valaki igazán nagy gondot fog fordítani a minél tökéletesebb szervezésre azok ugyanis a kínaiak. Biztos lesznek bakik és/vagy kellemetlenségek, a kínaiak meg az éremtáblázat első helyéért fognak harcolni. Remélem, mi is minél több érmet fogunk szerezni, bár jósolgatni nem akarok, részben kedv hiányában, másrészt az valóban túl hosszú bejegyzés lenne.
Akik csak egy kicsit is ismernek, azok tudják, hogyha valamiben nem vagyok jó, akkor az különböző tesi gyakorlatok. Furcsa mód mégis szeretem nézni a sportot és figyelni az aktuális híreket. Ezek mellett pedig nagyon tisztelem a sportolókat.
Miért? Az első az, amekkora emberfeletti munkát véghezvisznek nap mint nap, hogy aztán dicsőséget szerezzenek maguknak és a hazájuknak is. Ők képesek minden nap korán kelni, edzeni, van aki iskolát is végez vagy megpróbál minél jobb családapa/anya lenni. Elég fárasztó, mégsem nyafognak, hanem teszik a dolguk.
Ilyenkor sajnálom azokat a sportolókat, akik mondjuk „csak”másodikok lesznek, de végig vezettek, és/vagy csak egy kicsin múlott, hogy nem nyertek. Mert az emberek emlékezetében csak a győzelem marad meg, nem pedig az út és a sok-sok áldozat, amit véghezvittek a minél jobb teljesítmény érdekében.
Azt viszont ne felejtsük el, hogy hazánk az eddigi versenyeken szinte mindig az éremtáblázat elején foglalt helyet, gyakran olyan nemzeteket előztünk meg, mint a britek, a franciák vagy a spanyolok, akik nyilvánvalóan gazdagabbak és nagyobb országból származnak.
A másik fő ok, amiért szeretem ezt az eseményt, azaz, hogy ezt szinte mindig együtt néztük a családdal és együtt drukkoltunk a magyaroknak, majd együtt beszéltük meg a látottakat. Kellemes kis program, az biztos. Igaz, idén nem hiszem, hogy olyan elvetemül leszek, (mint anno Sydney idején) hogy felkelek hajnali 4kor egy-egy izgalmas verseny kedvéért… bár ki tudja? ^.^

A lényeg, hogy hajrá MAGYAROK!!!

Optimális optika

2008-08-05T16:05:00.005+02:00

Hányszor mondjuk azt, hogy: „ezt te nem értheted!” És a másik ember tényleg nem értheti … Ez igaz arra az idegeskedésre is, amit akkor él át az ember, amikor a szemészetre készül. Aki nem szemüveges, az most tuti vigyorog egy sort, mert biztosan valami komolyabb témájú bejegyzésre számított, de aki a szemüvegesek táborába tartozik az valamilyen szinten, de tuti egyetért velem.
Miért is? Kezdjük a legelején! Ha nem meglepetésnek szánják a szüleim, hogy „holnap szemészet”, akkor már napokkal előtte kezdek depis lenni. Először is alapból utálok orvoshoz menni. (leszámítva, ha nem egy kellemes kis nátháról van szó, amivel egy hétig otthon kell maradni, pihenni és élvezni a suli mentes napokat) Már önmagában a „kórházszag” is sokszor elég, meg persze az ezzel együtt járó nyomott hangulat, és pár valóban beteg ember látványa, ami rögtön engem is letör.
Aztán a várakozás. Először reménykedem, hátha azt mondják, hogy „sajnáljuk, a doktonő épp most van szabadságon” esetleg „későn érkezett, ma már nem tudjuk Önt fogadni”. Ám ez általában nem jön össze, ezért marad a gyomorgörcs és a várakozás. Majd túljutok a holdponton, egy idő után már alig várom, hogy az én sorszámom mondják és végre megvizsgálhassanak. Közben pár protekciós idegen, néhány sírós kisgyerek és pár elvetemült, vidáman cseverésző ember vesz körül.
Ezek után bemegyek. Letolnak, mert nem járok vissza félévente, majd elkezdődik a vizsgálat. Mondanom kell, hogy mit látok a táblán. (kíváncsi lennék, hány „jól látó” látja rendesen a legalsó sor hangyányi betűit, amivel ilyenkor meg kell szenvednem :P) Ha idegesebb a doktor néni, akkor még oda is szól, hogy „mi az, nem látja?” (szerinte minek jöttem ide?! mintha nem lenne jobb dolgom!!!) Aztán pár apróbb és könnyebb vizsgálat, legalább már túlvagyok a nehezén, most már csak reménykedek, hogy nem mondd semmit, és végre nyugodtan távozhatok.
Ok, lehet, hogy picit túloztam, de ez tényleg elég idegesítő helyzet! Ezért is könyörögtem ki idén, hogy vigyenek el egy rendes optikába, ahol vizsgálatot is vállalnak, és ahol nincs kórház feeling, nincs várakozás, és ahol nem frusztrált emberek veszek körül.
Aztán szerencsére kivételesen tényleg nyugodtan és gyorsan tudhattam le az egészet és a szemem is, (mint kiderült) csak minimálisan romlott (pedig már nagyon-nagyon régen vizsgáltattam meg :$) Aztán kezdődött az új szemüvegkeret kiválasztásával járó hosszú válogatás, amit tényleg nem szabad elrontani. (mert egy jó pár évig nem hiszem, hogy kapok újat) Remélem, a választásom jól sikerült, és az új keretem szebb lesz a réginél! (pedig ezt nagyon szeretem/szerettem!!!) Bár az igazat megvallva az „új” eléggé hasonlít az „elődjére”, csak egy okos lencsével és picit vastagabb szárral lett még gazdagabb ;)

Két szép emlék

2008-08-02T16:50:00.011+02:00

Rég volt már tele ennyi mindennel a fejem, de rég voltam ennyire boldog, mint amennyire most az vagyok. „Dolgok, amik emlékezetesek, és amikre mindig pozitívan fogok gondolni.” Röviden így lehetne összefoglalni az elmúlt két hetet.
Kezdjük az elején! Az út elején egy pici kedvem sem volt elindulni (látszik az előző bejegyzésemből is), de végül feldobott a tudat, hogy végre eljuthatok Erdélybe! Mindig is vonzottak a hegyek, ezért is volt különösen nagy öröm számomra ez az utazás. Csodálatos tájak, kedves emberek … a botanikus kert, a Békás-szoros, a sóbánya és a palackozóüzem (ne vigyorogj, tényleg nagyon buli volt!) tetszett nekem legjobban …
Amúgy belegondolni is fura, hogy ez a terület évszázadokon keresztül hazánkhoz tartozott, és még most is mennyi magyar él ott, aki büszke arra, hogy ehhez a nemzetiséghez tartozhat, és ők azok, akik a legnehezebb időkben is magyarnak vallották magukat. Szép, hazafias gondolatok, amik napjainkban már egyre kevésbé népszerűek, sőt talán giccsesen is hangzanak. Igazából, ezeknek a szavaknak a jelentését csak igazán most értette meg, hogy végre személyesen is megtapasztalhattam az itteni körülményeket. Jó volt látni, hogy úgy néz ki, végre fejlődésnek fog indulni ez a vidék is, és talán világos lesz az itt élő emberek számára, hogy félre kell rakni a sérelmeiket és az előítéleteiket, ha változást akarnak. Mert összefogás nélkül nem számíthatnak túl sok jóra.
Aztán épphogy hazaértem Erdélyből, pár nap múlva a barátommal elutaztunk Hajdúszoboszlóra. Most döbbentem csak rá igazán, hogy milyen gyorsan eltelt ez az egy év, és mennyire szerencsés is vagyok, hogy egy ilyen fiúval járhatok, akit nagyon, de nagyon szeretek, aki mellett tényleg mindig jól érzem magam, és akivel remélem még nagyon sokáig együtt leszünk! Ennek a nyaralásnak az egyetlen negatívuma az volt, hogy túl gyorsan eltelt. (pedig még simán el tudnék ott tölteni egy kis időt ;))

U.i.: A szülinapomig is már csak kevesebb, mint 12 nap van hátra. (igen, öregszem…)

Indulás előtti mizéria

2008-07-21T10:06:00.002+02:00

Egy kezemen meg tudnám számolni, hogy az indulás előtti bepakolást hányszor élveztem. Egyrészt mindig írom a listát, pipálgatom, hogy már mit raktam be, és közben azon morfondírozok, hogy mit felejtettem el. Végül azon töprengek, hogy mi az amit teljesen feleslegesen fogok cipelni.
De valahogy nem tudom, talán még az a legkevesebb bajom. Lehet, hogy az idő is teszi, az eddigi számomra kissé fura szervezés, meg az, hogy olyan sem jön, akinek nagyon örülnék. Ezeknek köszönhetően egy iciri-piciri kedvem sincs elindulni bárhová is. Most tudnám értékelni az otthon melegét, vagy ha inkább a barátommal lehetnék. Az biztat, hogy legalább szép helyeken fogok járni, ott ahol eddig még nem voltam, de mindig is el szerettem volna jutni. Meg hátha a társaság is jó lesz, ugye? UGYE?!

Rómeó nem itta meg a mérget

2008-07-19T16:12:00.002+02:00

Mikor az ember mesél egy történetet, elég gyakran jut el addig a bizonyos „ha”-ig. Mi is ez a „ha”? Csak vegyük a legegyszerűbb példákat „ha rájöttem volna…”, vagy „ha időben elindultam volna”, esetleg „ha ott lettem volna mellette” stb. stb. Így már gondolom érthetőbb. Ezt a kifejezést mindenki annyira szereti használni, és sokszor mennyire feleslegesen. Gondoljunk csak arra a bugyuta, de igaz közmondásra: utólag olyan okosnak lenni, mint előbb hülyének. :P
Hányszor érzem azt könyvek, vagy filmek végén is, hogy mennyivel jobb lett volna, HA máshogy alakultak volna az események. Mikor két órát ülök a képernyő előtt, vagy elolvasok több száz oldalt, aztán szívem szerint a földhöz vágnám a könyvet, amiért azt a végén így elrontották.
Most mégis egy olyan mű jut eszembe, amit szerintem szinte mindenki ismer, és aminek tragikus befejezése sok embert elszomorított, de szerintem mégis így nyerte el a darab a legtökéletesebb befejezését. Ez pedig nem más, mint a Rómeó és Júlia. Igen, ez most így elég morbidnak tűnik, de vegyük csak a legfontosabb okokat, amiért William Shakespeare jól döntött, hogy így zárta le a művet.
Először is vegyük Shakespeare saját érveit. Egyrészt ő egy Arthur Brooke költeménynek a színpadi készítette el és próbált hű maradni az eredeti műhöz. De a két szerelmes történte amúgy is egy elég ismert és kedvelt történet volt már akkor is. De próbáljunk meg elvonatkoztatni ettől, és gondoljunk arra, hogy „mi lett volna, ha” úgy zárta volna le a darabot, hogy a két főhős mégis elmenekül és boldogan él tovább? Nos, ez lenne a lehető legidétlenebb befejezés. Egy újabb rózsaszínködös, giccses történetre kinek lenne szüksége? Azt majd megírja Hollywood egy könnyed romantikus vígjátékban, amit majd egész kellemes is lesz megtekinteni, egy hosszú és fárasztó hét után, amikor csak arra vágyunk, hogy 90 percig bámuljunk ki a fejünkből.
Másrészt mennyire irreális befejezés lenne. Mi az esélye annak, hogy valóban boldogak lennének? Az szép és jó, hogy szeretik egymást, de meddig? Mi van, ha csak hirtelen fellángolás volt köztük az egész? Hisz Júlia csak 14 éves, Rómeó pedig a mű elején is azt hitte, hogy megtalálta az igazit, egy Róza nevű hölgy személyében. Ezek után meddig lennének együtt? Lehet, hogy szégyenszemre el is hagynák a másikat, ezzel csak tovább növelnék a szakadékot a két család között. És akkor kezdődne el az igazi viszálykodás, ami már egy másik drámai műnek lehetne az alaptörténete.
Ezek után inkább maradjunk a szomorú, kissé túlérzelgős befejezésnél, ami legalább emlékezetes.

Törékeny kapcsolatok

2008-07-08T13:24:00.002+02:00

Mindig is nevetségesnek tartottam azt, amikor egyik kisgyerek azzal zsarolta a másikat, hogy nem lesz a barátja, ha valamit nem úgy csinál, ahogy azt a másik akarja. Ahogy nőttem, naivan azt hittem, hogy ez a mondat szép lassan, de elveszti a jelentőségét, és felnőttként csak mosolyogni tudunk, ha valaki ezt mondja, hogy: „nem leszek a barátod”. De mostanában egyre gyakrabban azaz érzésem, hogy ez a gondolat sajna idővel nemhogy feledésbe merülne, hanem egyre inkább erősebb lesz az emberekben.
Egyre gyakrabban látom azt, ami az amerikai tini filmekben is oly divatos, hogy egyszer régen valaki, valamin összeveszett a másikkal. Már senki sem emlékszik a harag okára, már nem is mérgesek, de azért nem szólnak a másikhoz. Vagy pedig olyan dolgokkal jönnek elő, amik 10, 20 éve történtek és amikre már senki sem kíváncsi és a jelenben már semmi jelentősége nincs. Ezek a sérelmek csak arra jók, hogy legyen miért csúnyán nézni egymásra, és legyen valami ok, amiért kerülhetjük a másikat.
Valóban, nem egyszer érzem azt, hogy mennyivel egyszerűbb lenne ordítani, meg durcizni, aztán nem szólni a másikhoz vagy egyéb módon haragudni. De sokszor inkább az merül fel bennem, hogy valóban megéri-e? Jó a saját lelkiismeretünkkel játszani? Jó-e, ha valaki olyannal romlik meg a kapcsolatunk, aki fontos nekünk? Megéri magányosnak lennünk? Mert az a magány, amit nem önszántunkból választottunk, az az egyik legrosszabb emberi érzés.
Belegondolva, kevés dolog olyan törékeny, mint az emberi kapcsolatok…

Egy gyors és összecsapott lista a nyárról

2008-06-19T19:49:00.010+02:00

Igen, most jutottam el arra a szintre, hogy még két tétel és ideges leszek! Bár azt mondhatnám már, hogy vége az érettséginek! Jelenleg ugyanis ott tartok, hogy tudom, mit NEM akarok húzni, igaz az is kialakult már bennem, hogy mit szeretnék húzni. De ismerve azt a szerencsés formám, érdemesebb az első betűtől az utolsóig átnézem. :D
Viszont egyre jobban kezd idegesíteni, hogy csak én szenvedek a tételekkel, hiszen már lassan mindenki túl van mindenen, és csak pihen és élvezi a nyarat. Én meg unalmas perceimben tervezgetek.
Legalább végre találkozhatok olyan emberekkel is, akikkel évközben csak nagyon kevés időt tölthetünk együtt, és akikkel már nagyon jól valamivel többet együtt lenni.
Végre újra nem csak a kötelezőket és a tankönyveket fogom olvasni! Igaz idén is sikerült megismernem, sok új és érdekes művet, de valahogy ha azt a szót hallja az ember, hogy „kötelező”, akkor már nem is olyan kedvvel kezd bele egy új könyvbe. De most úgy néz ki végre itt az én időm, amikor kicsit kikapcsolódhatok. Lassan már összejön az a lista, amivel a nyár folyamán végezni akarok :)
Majd jön a két éve szokásos kívánság is, hogy végre megtanuljak főzni. Mit mondjak? Lelkesnek lelkes vagyok, de nagyon! Csak ugye az nem mindig elég… Persze, minden egyes alkalommal, amikor kezembe kerül egy fakanál, megállapítom, hogy a főzés annyira nem is nagy ördöngösség, de utána valahogy sosem akaródzik, hogy másnap megint nekiüljek, és valami újat tanuljak meg elkészíteni.
Emellett reménykedek, hogy idén legalább egy fél árnyalatot barnulok, hogy ne csak olyan szép „hullafehér” színem legyen. :D Eddig több-kevesebb sikerrel, de kezd összejönni ez a terv. (Legalábbis én erősen bizakodom, hogy nem csak a szemem káprázik ;))
Azért annak örülök, hogy lassan kezd körvonalazódni bennem az érettségi utáni élet, végre tudom, hogy hol, mikor és mit fogok csinálni idén. Hogy ebből mennyi jön össze? Remélem minél több. ;)
És végül, de nem utolsó sorban jöhet a szokásos kívánság is! Vagyis új helyeken járni, új embereket megismerni stb.

Csak végre, érne már véget ez a fránya földrajz érettségi!!!

Beszámoló az Epica koncertről

2008-06-16T17:06:00.009+02:00

Ha azt állítom, hogy szombaton életem egyik legfantasztikusabb koncertjén vettem részt, akkor még mindig nem írtam le teljesen azt az érzést és hangulatot, amit akkor és ott a Jégcsarnokban éreztem. Nah, de nem akarok rögtön a dolgok közepébe vágni! Kezdjük a legelején!
Mikor először hallottam arról, hogy az idei Miskolci Operafesztiválon fellép az Epica, akkor rögtön elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, én ott leszek és megnézem őket élőben. Lelkesedésemet a húgom is osztotta, de mivel egyedül nem mehettem el, így csatlakozott még hozzánk a barátom, aztán apa, és anya is, majd nekik a kollégájuk és a kollégájuk lánya. Szóval a korok arányát tekintve egy elég érdekes összetételű társasággal vágtunk neki az egésznek. A jegyek már elővételben megvoltak, én meg folyamatosan azt a bizonyos estét tervezgettem a fejemben. Vagyis mibe leszek, milyen sminkem lesz stb., stb. … „tipikus nő”! :)
Aztán persze az egész nem úgy indult, mint ahogy azt én már előtte elterveztem. Ennek köszönhetően elég durcis hangulatban indult a napom. Igazából nem haragudtam én senkire, csak magamra, de ez bőven elég volt, hogy kissé depisen vágjak neki az egésznek.
Szerencsére a hangulatom aztán fokozatosan javult. A koncert előtt még szétnéztünk a szokásos vásáron, ami ilyenkor meglehetősen fel tudja dobni a sétálóutca hangulatát. De egyben a vásár volt a találkozó helyszíne is, ahonnan elindultunk a jégcsarnok felé.
Útközben végig a húgommal mentünk elől, bár közben nem egyszer idegeskedtem, hogy biztosan jó irányba megyünk-e. Anno ezen az úton még sosem közelítettem meg a csarnokot, másrészt a tájékozódási képességem is legendás tud lenni … Így visszagondolva nem is tudom miért aggódtam, hisz elég lett volna csak azt a sok fekete ruhás embert követni, akiknek, mint utólag kiderült, mind ugyanaz volt az úti céljuk. :D
Mikor végre odaértünk, a húgommal igazi kisgyerek módjára rögtön megrohamoztuk a szuvenír árust, nehogy már bármiféle emlék nélkül menjünk haza a koncertről. Végül egy A/4-es Simones képpel gazdagodva indultunk el helyet keresni. (a kép alul megtalálható :)) Sok vita után, de az észérvek győzedelmével a lelátóhoz ültünk. Ezt a döntést aztán nem is bántuk meg, ugyanis már az első szám alatt rájöttünk, hogy egyrészt innen mindent látunk és egy átszellemült rajongó sem fog fellökni minket, másrészt itt talán egy fokkal kisebb a hangzavar, mint ott lett volna, harmadrészt öreges módon igaz ültünk, de 2-2,5 órát végigácsorogni nem lett volna az igazi.

A koncert egy majd 50 perces klasszikus résszel kezdődött. Ez abból állt, hogy számunkra, fiatalok számára is ismert klasszikus dalokat adtak elő, amikbe bele-bele zúztak néha az Epica zenészei is. Kellemesen csalódtam ezekben a dalokban, volt olyan, ami talán ebben az új verzióban jobban is tetszett. Gondolok itt a Star Warsból ismert birodalmi indulóra, az In the Hall of the Mountain King a Griegből, vagy a Karib-tenger kalózai c. film főcímére. ;)
Ezután egy negyed órás szünet következett, amikor kibámészkodtam magam, amikor ugyancsak igazi nő módjára a többi koncertre látogató lány ruháját figyeltem. Nah igen, mit megadnék én is egy gyönyörű, hosszú, fűzős, csipkés ruháért!
Aztán elkezdődött a második rész, az amire már olyan régóta vártam. Kezdésnek az Indigo gyönyörű dallamát választotta a banda, majd az egyik kedvenc számommal, a The Last Crusadéval folytatta. Az egész koncertre jellemző volt, hogy azokat a dalokat adták elő, amik nagyon közel álltak a szívemhez, és amiket már régóta szívesen meghallgattam volna élőben is pl. Sensorium, Quietus, Never Enough, The Phantom Agony stb. Azt elég gyorsan sikerült megállapítanom, hogy élőben ezerszer jobb a banda, mint az albumokon. Simone hangja sokkal szenvedélyesebb és képzettebb is, a lassú számok ezért is szóltak szebben. (Feint, Safeguard to Paradise). Másrészt sok dalt direkt emiatt a koncert miatt lett átírva, megvariálva, és ezek nagy része valóban jobban is hangzott az új verzióban.
Az átkötő szöveg is nagyon aranyosra sikeredtek. Hol megnevettették a közönséget, (pl. amikor figyelmeztettek, hogy most egy igen hosszú szám fog következni, szóval, úgy készüljön mindenki) vagy amikor Simone magyarul szólt pár szót és a magyar élményeiről mesélt. Ezen az estén bárki meggyőződhetett arról, hogy Simone mennyire tüneményes. (gyönyörű, kedves, a hangja pedig!) Persze a srácokra se lehet panasz, ők is nagyon profik és közvetlenek voltak.

Egyedüli negatívumként csak azt tudnám kiemelni, hogy főleg a második rész elején nem egyszer elnyomta a zenekar a kórust, ami azért egy ilyen opera rock koncerten nem a legjobb lépés volt, és emiatt pont a Cry For The Moon, a banda egyik kultikus száma veszített a varázsából. :( Szerencsére a koncert vége felé ezen a hibán már sokat javítottak és visszatapsolás utáni Sancta Terra már szinte hibátlanul szólt.
Éjfél után, a koncertről kifelé menet, de még másnap is ezek a dallamok jártak a fejemben. Sajnos, a neten megjelent hírekkel ellentétben kamerázni aztán nem lehetett túl sokat, épp ezért is bízom abban, hogy hátha mégis megjelenik egy DVD vagy legalább egy sima zenei CD.
Nagyon jó lenne, újra legalább egy kicsit átélni azt az estét és hangulatot, ami valahogy igenis, de összehozta az embereket. A különböző rock zenei irányzatok képviselői is jól megfértek egymás mellett. De a húgommal egyidős gyerekektől a nyugdíjas korúakig valóban minden korosztály képviselte magát. Valóban megborongott az ember, amikor kiderült, hogy 21 országból érkeztek rajongók, csak azért, hogy 3 órán keresztül hallgathassák ezt a csodát.
Nem tudom lesz-e részem még egy ilyen koncertben, mert ez most valóban magasra tette a lécet az elkövetkezőkkel szemben.

EPICA - The Classical Conspiracy Show - 14.06.2008. Miskolc, Jégcsarnok

Klasszikus program:

Palladium

O Fortuna (Orff)

Dies Irea (Verdi)

Ombra Mai Fu (Handel)

1st part, New World Symphony(Dvorak)

Spiderman medley

Summer 3 (Vivaldi)

Montagues & Capulets (Prokovief)

Imperial March (Star Wars)

Stabat Mater (Pergolesi)

Unholy Trinity

In the Hall of the Mountain King (Grieg)

Pirates of the Caribbean medley

Epica program:

Indigo

The Last Crusade

Sensorium

Quietus

Chasing the Dragon

Feint

Never Enough

Beyond Belief

Cry for the Moon

Safeguard to Paradise

Blank Infinity
Living a Lie
The Phantom Agony

Ráadás:

Sancta Terra

Illusive Consensus

Consign to Oblivion

3 dolog, amit utálok benned, de magamban is

2008-06-14T13:13:00.005+02:00

Igen, amikor ezt a címet elolvastad, nem tévedtél. Ez valóban annak a bizonyos filmnek a címének az átvariálása. (ami amúgy nagy kedvencem, bár nem értettem sokáig, hogy a film nevének miért ezt választották :S) Csak én 10 helyett 3-at írtam és oda raktam 1 „de magamban is” részt. Szerencsére 10 utálom dolog nem jutott eszembe, de az a három nagyon is elgondolkodtatott, és ezeket most meg is osztom a „Nagy világgal” :)
Az első az, amikor valakitől el kell búcsúznom és tudom, hogy egy jó darabig nem fogom látni. Lehet, hogy túl érzelgős vagyok, (sőt valószínű) de csak most esett le igazán, hogy Corrie, (aki cserediák volt az osztályomban) mennyire hozzánk is nőtt ebben az elmúlt egy évben. Persze, sok időt töltöttünk együtt, de igazából csak tegnap a búcsúztatása közben jöttem rá, hogy mennyire fog hiányozni. Milyen szokatlan lesz nélküle az osztály, és nagyon sokáig nem lesz semmi közös programunk vele. Tudom, hogy jobb lesz már neki újra a családjával, hisz már egy éve nem találkozott velük. (a karácsonyt én távol a szeretteimtől nem is tudom, hogy bírnám ki) Hiányozni fogsz Corrie és remélem, még valamikor újra találkozunk!!! :’(
A második érzés, amit utálok, az a bűntudat. Egyrészt utána kegyetlenül bunkónak érzem magam, és ilyenkor nagyon rossz még csak a másiknak a szemébe is nézni. (bár nem is nagyon tudok a másik szemébe nézni) Meg valahogy amint rosszat teszek, már abban a pillanatban érzem, hogy mekkora hülyeséget sikerült csinálom, és ameddig nem békülök ki az illetővel, addig folyamatosan ezen rágódom.
A harmadik érzés, (tudom meglehetősen gyerekes), az, amikor valamibe nagyon beleélem magam, de az nem valósul meg. Amikor valamire már hetek óta nagyon várok, aztán bumm, valami olyan ok miatt, amiről sokszor nem is biztos, hogy tehet a másik, de nem valósul meg. Vagy csak aprócska müansz, esetleg a rossz idő miatt nem úgy teljesülnek a dolgok, ahogy én azt elterveztem. A kialakul helyzet gyakran a saját hibám, ugyanis én szeretem úgy élni az életem, hogy megpróbálok mindent előre megtervezni, már csak azért is, hogy minél kevesebb negatív meglepetés érhessen. Amikor meg egy ilyen közbejön, akkor meg nagyon csalódott leszek. Az esetek nagy részében nem haragszom senkire, inkább csak magamra vagyok dühös, hogy feleslegesen akartam valamit, de azt nagyon.
Talán, ha az ember kevésbé lenne önző, és kevésbé lenne ambiciózus, akkor egyik se fordulna elő túl gyakran. De, ha belegondolunk, önzőség és ambíciók híjjá hol lennénk? Mert manapság, ha valaki kicsit is sikeres akar lenni, akkor ezek kellenek. Csak nem mindegy, hogy milyen áron.

Megállítani az időt

2008-06-11T17:49:00.007+02:00

Itt az évvége. Mielőtt bárki felvonná a szemöldökét, el kell mondanom, hogy ezzel én a tanév végére gondoltam. Valahogy nekem mindig is ez tűnt az igazi évvégének és nem az a bizonyos Szilveszter. Ez is talán a velejárója annak, ha az ember diák és egyben tanárgyerek is.
A mai nap a „KÁCIÓ!”-hoz jutottunk el, és mosolyogva állapítottuk meg, hogy már igen kevés hely van a táblán. (megpróbáltuk a lehető legnagyobb betűmérettel felírni ezt a szót) A mai nap, az utolsó nagy felelések és dogák mellett, már inkább a vidám nosztalgiázgatással telt, és egy-egy véres ping-pong küzdelemmel. Ilyen tartalmas nap után talán nem is véletlen, hogy hazafelé a buszon az MP4-em hallgatásán kívül más komolyabb szellemi tevékenységre nem is voltam hajlandó.
Valahogy ezek a pillanatok azok, amiknek jelentőségére csak évekkel később döbbenek rá. Pedig akkor minden nap átlagosnak tűnt, ellenben visszanézve sokszor azokban a régi időkben voltam igazán boldog.
Amikor a barátnőimmel minden délután együtt bandáztunk, amikor mindent megbeszéltünk, együtt álmodoztunk és figyeltük a srácokat. Amikor minden gondtalan volt, és nem kellett annyit a jövőn gondolkodni és tervezni. Amikor még sok ember sokkal közelebbinek tűnt. Rájuk ma sem haragszom, pusztán csak hiányoznak az akkori együtt töltött percek.
Már csak azért a hangulatért jó lett volna akkor és ott megállítani az időt! De hát akkor ki hitte volna, hogy egyszer még erre fogok vágyni?

Együtt, tovább

2008-06-11T00:41:00.009+02:00

Elég rég jutottam el odáig, hogy ide lejegyezzem a gondolataim, de gondoltam, most, befejezve a matektanulást, idevések pár gondolatot. (hiába van elég késő, és holnap tuti fáradt leszek a suliban)
Igazából sok minden ért az utóbbi időben, így téma van bőven, de amiről az egyik legtöbbet hallottam mostanában azok a „párkapcsolatok”. Már ez a szó önmagában elég magasztos (talán már túlságosan az is), de ez a téma szerintem az, ami mindenkit foglalkoztat.
Mint mondtam, az utóbbi időben elég sok olyan helyzetbe kerültem, amikor ez a kérdés szóba került, különösen olyan téren, hogy hogyan lehet valakivel sokáig együtt lenni. Mi a titka? Mit kell tenni? Erre elég különböző recepteket hallottam, és különböző történetekből próbáltam meg okosságokat leszűrni. (hiába csak 18 és ¾ évet éltem eddig)
Az emberek nagy része, köztük én is, abban a hitben éltem, hogy egy rendes srác felszedésénél nincs is nehezebb dolog. Először is vegyen észre, bizakodjunk, hogy a szimpátia kölcsönös és meglegyen a bűvös hármas. (a lelki, a testi és a szellemi kapcsolat) Ám a neheze sokszor csak ezután jön.
Amikor ugyanis valaki megtetszik, hajlamosak vagyunk csak a jót látni a másikban, nem törődni a rosszal. Ám ahogy telik az idő, szép lassan kezd eloszlani a rózsaszín köd, és a kezdeti izgalmas, ismerkedős fázis kezd elmúlni… Nagyrészt ekkor kezdődnek a problémák.
Az idegesítő közjátékok, hisztik, kezd unalmasnak tűnni az eddigi „Nagy Ő”, rájövünk, hogy attól, hogy jól néz ki, mégsem az igazi, már koránt sincs meg az a láng, ami a kezdetekkor égett. Végül a kapcsolat véget ér. És kezdődik újra az „Igazi” keresése.
Hogy ne essünk még egyszer ilyen hibákba, van két dolog, amit az embereknek maguknak kell megtanulni elsajátítaniuk.
Az első az, hogy mindig meg kell próbálnunk elfogadónak lennünk a másikkal, nem felkapni a vizet minden apróságon, hanem leülni, és még időben megbeszélni a problémákat. Néha el kell töprengeni azon, hogy néha egy-egy vita ér-e annyit, hogy elveszítsük a másikat? Mert, ha valóban szeretjük egymást, akkor erre a kérdésre egyértelmű "nem" a válasz.
Talán a másik titok abban állhat, hogy azzal nem ért véget semmi, hogyha egyszer sikerült összejönni a kiszemelttel. A nőnek ezek után is folyamatosan meg kell próbálnia vonzónak lennie, hogy a férfi továbbra is vágyjon rá. De a férfinek is folyamatosan meg kell hódítania a kedvesét, hogy ne hűljön ki a kapcsolat. Néha csak egy egyszerű bók és egy kis figyelmesség is sokat tud jelenteni.
Az, hogy ezek mennyire hatásosak, azt természetesen az idő dönti el. Én szeretném, és bízom benne, hogy jól is teszem, amit teszek, (bár erről inkább a Kedvesem kéne megkérdezni :P)

Anyanyelven

2008-04-09T21:20:00.004+02:00

Valamelyik nap rám jött a nosztalgiázhatnék, és akkor kerestem rá régi Disney dalokra. Az általam olyan sokat szidott magyar zeneiparban kevés kiemelkedő alkotás van, de ha valamihez értünk, azok a Disney rajzfilmek magyar verzió. Csak példaként ott van Meg dala a Herculesből, ami az egyik legjobb verziója lett az eredeti dalnak. (külföldiek által is megerősítve) Aki nem hiszi, az katt ide: http://www.youtube.com/watch?v=ilx5aImxDK0&feature=related
Nah, de ráakadtam pár igazi érdekességre is, köztük a Pocahontas Wind of Colors-ára is. Mit ne mondjak, ez volt az egyik kedvenc Disney rajzfilmem, igaz a mesének nem sok köze van a valósághoz, de legalább egy nagyon szép történet kerekedett ki így is az egészből. És ebben a videóban 28 különböző nyelven énekel kedvenc indiánlányunk. :)
És valóigaz, hogy az ember csak akkor tanulja meg igazán értékelni a saját nyelvét, ha a nyelvvizsgával szenved, vagy ha külföldön van, és már rég szólalhatott meg az anyanyelvén. Mert igenis nagyon szép, dallamos a magyar nyelv.

Amiért mindenki fél

2008-04-08T21:19:00.006+02:00

Már rég voltam úgy, hogy egyszerre ennyi gondolat kavargott bennem. Nem egyszer bejelentkezem, hogy most írok erről meg arról, de mikor odakerülnék, hogy elküldjem, akkor elfog az érzés arról, hogy elég jó téma lesz-e? Egyáltalán el fogja-e valaki olvasni? És inkább nem közlöm a gondolataim a nagyvilággal.
Egyik percben azt érzem, hogy nagyon boldog vagyok, úgy érzem bármire képes vagyok, de a következőben semmit sem érzek biztosnak, ami körülvesz. Nem érzem úgy, hogy azokért, akikért én bármit megtennék, azok is oly sokat tennének értem. Vagy néha úgy érzem bármire képes vagyok, máskor meg roppant esetlennek és gyöngének tartom magam. Nem látom értelmét annak a sok fáradozásnak, amiért hajtok.
Igazából ez elég mondvacsinált problémának tűnik, talán vannak akik buta libának is tartanak azért, hogy csak ennyin problémázom. De valamilyen szinten természetesnek és normálisnak is érzem azt, ami most lezajlik bennem.

Mert mindenkinek vannak mindennapos félelmei, problémái még, ha azokat jól el is rejti a világ elől. De, ha nem lennének, akkor is biztosan találna, hogy ne unatkozzon, hogy legyen min rágódni, legyen, ami hajtja, vagy épp ott legyen indoknak, ha valami nem sikerül. El tudja mondani, hogy ő nem tehet semmiről, hanem ennek meg annak a hibája…
Ezt támasztja alá az egyik kedvenc íróm is az alábbi írásban. Érdemes elolvasni!

“Megmutatta neki a környezetében található embereket. Amott egy kitűnő családapa, aki éppen csomagolja a holmiját és segít felöltözni a gyerekeinek, szívesen kikezdene a titkárnőjével, de rettenetesen fél, hogy megtudja a felesége. A felesége viszont dolgozni szeretne, hogy független lehessen, de fél, hogy megtudja a férje. A gyerekeik azért fogadnak szót, mert félnek a büntetéstől. Az a lány, aki egyedül fekszik a napernyő alatt és könyvet olvas, úgy tesz, mintha nem törődne a világgal, pedig valójában retteg, hogy egész életében egyedül marad. Az a fiú ott, teniszütővel a kezében, állandó félelemben él, mert meg kell felelnie a szülei elvárásainak. A pincér, aki trópusi italokat szolgál fel a dúsgazdag vendégeknek, folyamatosan attól retteg, hogy bármelyik pillanatban elveszítheti az állását. Ott az a lány táncosnő szeretett volna lenni, végül mégis inkább ügyvédnek tanult, mert félt, hogy megszólják a szomszédok. Az az öregember azt hangoztatja, hogy azért nem iszik és nem dohányzik, mert így sokkal jobban érzi magát, de a valóságban nagyon fél a haláltól, ami évek óta megállás nélkül duruzsol a fülébe. Vagy ott fut egy pár a hullámok között, fröccsen a víz a talpuk alatt, mosolyognak ugyan, de a lelkük mélyén ők is félnek, hogy megöregszenek, unalmasak és fölöslegesek lesznek. Vagy az a férfi, aki most megállt a hajójával az emberek előtt és mosolyogva, napbarnítottan integet, borzasztóan fél, hogy egyik pillanatról a másikra elveszítheti a pénzét. És a szálloda tulajdonosa is, aki ezt a paradicsomi idillt a szobája ablakából nézi, és mindenkit felhőtlenül boldognak és elégedettnek szeretne látni, rengeteget követel a könyvelőjétől, mert fél, hiszen tudja, hogy bármilyen becsületes, az adóellenőrök mindig találnak könyvelési hibákat, ha akarnak.Ezen a gyönyörű naplementés tengerparton tehát mindenki fél.

Félnek, hogy megfulladnak, félnek, hogy egyedül maradnak, félnek a sötétségtől, mert ördögökkel népesíti be a szobájukat, félnek olyasmit tenni, ami nincs benne az illemtankönyvben, félnek Isten ítéletétől, az emberek rosszallásától, az igazságszolgáltatástól, mely a legapróbb vétséget is szigorúan megbünteti, félnek kockáztatni, félnek veszíteni, de félnek nyerni is, mert félnek az irigységtől, félnek szeretni, mert félnek az elutasítástól, félnek a fizetésemelést kérni, elfogadni egy meghívást, ismeretlen helyekre menni, félnek, hogy nem beszélik egy idegen ország nyelvét, hogy nem tudják lenyűgözni az embereket, hogy megöregszenek, hogy meghalnak, félnek, hogy csak a gyengeségeik miatt veszik észre őket, és nem figyelnek föl az értékeikre, vagy hogy egyáltalán nem veszi észre őket senki, sem a gyengeségeik, sem az értékük miatt.Félelem, félelem és félelem. Az élet a félelem birodalma.”

/Paulo Coelho: Az ördög és Prym kisasszony/

Húsvéti sorok

2008-03-24T15:27:00.003+01:00

Elég rég jutottam el odáig, hogy valami bejegyzés félét írjak, szóval nagyon is úgy érzem, hogy itt az időm. :) Kezdjük a nap aktualitásával. Húsvét! Hogy mire is emlékezünk ezen a napon, és mit is ünneplünk, azt most nem fogom leírni. Egyrészt, szerintem mindenkinek illene legalább ennyit ismerni, másrészt ennek a bejegyzésnek most nem ez lenne a fő feladata. Hanem …
Mi az első dolog ami beugrik, ha ezt a szót hallom? Az, hogy mennyire utálom. Ennél szebben is indíthattam volna, de sajna ez az igazság.

Még kicsi voltam főleg azzal volt bajom, hogy ilyenkor bájosan fel kellett öltözni, kis szoknyácskába, amit pici lányként annyira nem élveztem. Meg persze a harisnyák, amiket a mai napig is az egyik legutálatosabb ruhadarabok közé sorolok. (És amiket hihetetlen érzékem van kilyukasztani …) Azon a napon egyedül azt élveztem, hogy a nyuszi nekem is hozott ajándékot. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy sosem ettem meg a csokinyuszit, mert mindig megesett rajta a szívem. Egyedül a After Eight-es és a Smarties nyúlnak nem volt ekkora szerencséje.
Jobban belegondolva a szokásokkal még nem is lenne bajom. Szép magyar hagyomány, legalább ennyit őrizzünk meg. Ha fiúból lennék, talán még élvezném is. De mivel a szünet mindig rövid, mindig fáradt vagyok, mindig kapkodni kell valamin, sok a macera, ezért nem élvezem soha.
Az első dolog, hogy korán kell(ene) kelni. Ez enyhén szólva nehezemre esik, azok után, hogy éjfélkor én mindig felvagyok és még javában szöszölök valamin.
Napközben várakozni, hogy ki mikor jön. Jó nagylánynak lenni és segíteni anyáéknak a készülődésben. Szépen mosolyogni, meghallgatni ugyanazokat a verseket (már, ha legalább mondanak) sokadszorra is. Úgy tenni, mintha örülnék, hogy egy újabb kölnivel öntöznek meg, ami az előző tízzel együtt egy meglehetősen érdekes egyveleget alkot.

Néha elmondom azon javaslatomat, hogy mi lenne, hogyha jövőre elmennénk jó messzire, távol a sok locsolótól. De erről nehéz meggyőzni bárkit is. Mert vidéken még mindig „ez a szokás”… Legalább hálát adhatok, hogy engem még soha senki nem keltett hideg vízzel egy nagy vigyor kíséretében, vagy szódával, ahogy az másoknál megszokott dolog. (Ezt próbálja valaki meghúzni … addig ismert …)
Másrészt idén nincs is túl jó idő. ;)

K.H.Ü.K. mkinek! Jah, és nagyon nyuszit!!!!! (ami az egyik kedvenc állatkám, és nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon szertnék egyszer egyet!) :)

A történelem és az idő tanulságai

2008-03-13T22:17:00.006+01:00

Ma töri fakultáción, holt fáradtan, a kiselőadást jegyzetelve, azon gondolkodtam, vajon akikről tanulok nagy államférfiakról, tudósokról, hadvezérekről, azok milyen emberek is lehettek valójából?
Vajon megérdemelték-e azt, hogy több száz vagy akár ezer évvel utána is emlegessük őket, tisztelegjünk nagy cselekedeteik előtt? Mert hány olyan ember van, akik csak azért híresek, mert jókor jó helyen voltak. Nekik tulajdonítnak egy találmányt, egy fontos észrevételt, holott lehet, hogy ellopták valakinek az ötletét, vagy csak nekik dolgozott valaki, de mi nem arra az ismeretlenre emlékezünk, hanem arra, aki a munkáltatója volt. Esetleg ki tudja, lehet, hogy az a híres ember, akit nagy hazafinak tartunk annak szörnyű volt a magánélete. Elképzelhető, hogy egy szemét alak volt, aki a körülötte élők életét megkeserítette a rossz természetével. Mi mégis tisztelgünk a nagysága előtt.
De abban mind megegyeznek, hogy csak előbb vitték a történelmünk, a sorsunk. És, ha rájuk nem figyelnek oda, akkor ki tudja, vajon ott tartanánk-e, ahol most tartunk? Az idő amúgy is sokszor megszépíti az eltelt éveket.

Gondoljunk tovább ezt a fogalmat, hogy „az idő megszépíti az eltelt éveket” és gondoljuk csak saját magunkra!
Például, hányszor visszasírjuk a gyermekkorunk egy-egy helyszínét. Pedig akkor lehet, hogy utáltuk a sulit, nem egy osztálytársunkat és a tanárainkat is túl szigorúnak tartottuk. De csak később jövünk rá milyen jó dolgunk volt, hogy ők még odafigyeltek ránk és nevelni próbáltak minket, meg segíteni, hogy ne kallódjunk el.
A másik eset, amikor durcizunk és mérgesek vagyunk egy barátunkra. Ha sokat töprengünk az adott szituáción, akkor gyakran arra jutunk, hogy nem biztos, hogy megéri haragtartónak lennünk. Sokszor csak magunkkal szúrunk ki. Nem biztos, hogy megéri a végletekig büszkének lennünk. Nem egyszer akár az is előfordulhat, hogy miután megoldódik a probléma, már csak nevetünk a velünk történt eseten és rádöbbenünk gyerekesek voltunk. Néha igenis felül kell emelkedni a problémáinkon, különben a saját csapdánkba esünk…

Ahogy pedig múlik az idő, sokszor annál jobban belenyugszunk a történtekbe, és annál pozitívabban gondolunk vissza az eltelt időre. Talán azért is, mert ahogy telnek az évek, annál egyszerűbb felejteni.

Slideshow

2008-03-13T21:40:00.002+01:00

Ez egy tipikus példája annak, amikor az ember órákat szenved, hogy valami szép, és elég ízláses legyen. Aztán a cél előtt egy lépéssel elszúrja, mert rossz helyre rakja a "nagy művét" :P

Még egy gondtalan tavasz :)

2008-03-09T21:58:00.002+01:00

Idáig vártam hátha végre tavasziasabb idő lesz, de úgy érzem fel kell adnom, ha az első bejegyzésem nem a hónap közepén akarom megírni. :P Eddig egy délutánt leszámítva minden nap szomorkás az idő.

Nem tudom ki, hogy van vele, de rájöttem az én hangulatomat nagyban tudja befolyásolni az időjárás. Amikor egész nap ülök a „csodálatos” osztálytermünkben, jegyzetelek egy-egy unalmasabb órán, és még közben az eső is esik, akkor egy idő után akaratlanul is de egyre morcibb/álmosabb leszek a körülöttem élők nagy örömére. Aztán elkezdek visszaszámolni, hogy mikor lesz már végre hétvége. Valahogy, ahogy öregszem, annál gyakrabban teszem ezt. ^.^
Nah, de beköszöntött végre ez az évszak is! Az egyik legszebb évszak, még ha nem is a kedvencem. Indokolni hosszú lenne, sok a pro és kontra, amivel most nem fogok senkit se terhelni.
Egyre többet gondolkodtat el az a tény, hogy ez talán az utolsó gondtalan tavaszom, amikor még gimis vagyok, nem kell az érettségi vagy a vizsgák miatt aggódnom, amikor még nem kell teljesen felnőnöm. Amikor még nyugodtan töprenghetek azon délután, a kertben, hogy milyen fura, hogy már március elején nyílik a nárcisz és a tulipán, pedig ksikoromban még ezt adtam anyának anyák-napjára…

Ártatlanság földje

2008-02-24T17:19:00.008+01:00

Egy nap Éva engedett a kísértésnek és levette az almát a fáról, amit meg is kóstolt. Utána adott belőle Ádámnak is. Ekkor furcsán érezték maguk. Ami eddig természetes volt számukra az zavaró lett hirtelen. Tettükre hamarosan Isten is rájött és kiűzte őket a Paradicsomból. Ezután szembesülniük kellett az élet nehézségeivel és a saját lábukon kellett megállniuk…

„Vissza akarok térni oda, ahol
Mindenben hittem és nem tudtam semmit”

Mindenki egyszer eljut arra pontra, amikor hirtelen ráébred, hogy az egyetlen személy, akire tényleg mindig számíthat, az önmaga. Gyerekként mindig van, aki vigyáz ránk, aki próbál minket megóvni a problémáktól és elhitetni velünk, hogy nincs semmi baj. Ameddig hihetünk a mesékben, az álmainkban.
Az első, egyik legfurcsább ébredés az, amikor egy lány rájön, hogy a szőkeherceg vagy a kedvenc énekese nem fog bekopogtatni a szobája ajtaján és nem viszi el őt, hogy ezek után boldogan éljenek. A fiúk esetében az egész leginkább annyiban különbözik, hogy ők a hosszú combú, nagymellű playboy nyuszira várnak. :D
Ehhez hasonló érzés az is, amikor kénytelenek vagyunk szembesülni azzal, hogy álmaink szakmája elérhetetlen számunkra, hisz nem a legkönnyebb elhelyezkedni képregény rajzolóként, íróként, színészként. Mikor szembesülünk azzal, hogy mennyire fontos is a protekció. És ha mégis az álmainkat akarjuk követni, akkor azért igenis meg kell dolgozni. Mert amikor tanulunk, akkor mindig van, aki elindít minket, de ha többet akarunk, akkor valamilyen szinten, de „mesterré” kell válnunk a siker érdekében.
És közben számtalan kérdés megfogalmazódik bennünk, amikre nehéz választ adni. Mert rádöbbenünk, hogy a világ milyen igazságtalan, hányszor szenvednek azok, akik legkevésbé érdemelnék meg. Miért azokat sújtja a sors, akiknek már így is elég bajuk van? Miért veszítjük el azokat, akiket szeretünk? Miért van annyi betegség? Miért létezik a távolság? Miért nem sikerülnek mindig úgy a dolgok, ahogy szeretnénk?
Amikor ezeket a kérdéseket felrakjuk, akkor talán az járhat az eszünkben, hogy mennyire rossz embernek lenni, és mennyire jó lenne, ha ez az egész véget érne vagy megint abban az állapotban élhetnénk, mint gyerekként, amikor még minden sokkal gondtalanabb, nyugodtabb. Amikor még megengedhetjük magunknak azt a luxus, hogy naivak legyünk …

Ami a fogatlan boszorkány szívét nyomta ...

2008-02-17T18:43:00.003+01:00

Egyik nap csöng a barátnőm telefonja. A pontos beszélgetésre már nem emlékszem, de a csodálkozó majd vigyorgó arcára igen, és az ezt követő nevetésre, amikor elmondta, hogy ki is miért kereste. Az egyik kereskedelmi csatorna délutáni beszélgetős műsorába hívták vendégnek. Mi persze rögtön elkezdtünk nevetni, hogy vagy most kérik meg a kezét nézők százezreinek szemeláttára vagy a párja ex-barátnője akar vele iszapbirkózni…
Nevettünk, hogy ez az egész milyen szánalmas…
És valóban az …
Tegnap láttam pár olyan videót a barátommal, amiben az ilyen műsorok gyöngyszemei voltak láthatóak, és akik azóta webes sztárok lettek. Furcsa, de én ezeket a „sztárokat” egy idő után csak sajnálni tudom. Talán a túlzott empátia beszél belőlem, de nem véletlenül lehetnek ennyire dühösek és mondanak butaságokat, talán az sem véletlen, hogy ennyire primitívek és viselkedhetnek úgy, ahogy. Ki tudja, honnan jöttek és milyen körülmények közül?
Ami pedig rögtön szemet szúrt, hogy a műsorvezetőre mindig úgy néznek, mint valami ki tudja mekkora hatalomra. Mintha ő most bármire képes lenne. Az állítólagos zaklatót egy vékonyka nő talán úgy le tudja teremteni vagy úgy a lelkére tud hatni, hogy ezután többet ne merészkedjen az áldozat közelébe? Vagy ő lesz az, akinek hála a két fiatal úgy dönt, hogy összejönnek és boldogan élnek, míg meg nem halnak? Mert szerintem nem…
De az egész inkább tűnik egy rossz játéknak gyenge szereplőknek. Ki tudja, mennyiért vállalják el, hogy hülyét csináljanak magukból? Hogy tudnak erre valakit rávenni? Pár ezer forint megér annyit, hogy utána rajta nevessenek? De az igazat megvallva, ha a káromkodós fogatlan nő, vagy a sértett szőke lány, esetleg a dühös dundi férfi szembe jönne velem az utcán 90%, hogy nem ismerném meg.
De valahogy azt sosem értettem meg, hogy miért jobb szétkürtölni a problémáinkat? Azzal semmi bajom nincs, ha valaki a hozzá közelállóknak kiönti a lelkét, de azt sosem értettem, hogy miért jó, ha már mindenki tudja azt, ami a mi lelkünket nyomja, és ami csak ránk tartozik.

A szerelem etikája (kiselőadás)

2008-02-14T17:09:00.010+01:00

Ez a leírás még anno egy iskolai kiselőadáshoz készítettük az egyik barátnőmmel, VIVIENNEL! A téma aktualitása miatt fel is rakom a blogra, mert szerintem ez egy olyan dolog, ami mindenkit érdekel és amit mindenki szeret érezni. Az előadás felépítése a következő:
- Mi a szerelem?
* Afrika – A szerelem bölcsője
* India – Az erotika bölcsője
* Távol-Kelet – Kifinomult szerelmek
* Közel-Kelet – Rejtett szerelmek
* Észak-Amerika – A szerelem szabadsága
* Dél-Amerika – Szerelmes szappanok
* Görögország – Sappho hazája
* Európa és a keresztény világ
- Hogyan viselkedjenek a szerelmesek, ha nincsenek egyedül?
- Hogyan veszítsünk el egy pasit 10 nap alatt?
- Hogy tartsunk meg egy pasit 40 évig?

Jó szórakozást! Akit érdekel, az megtekintheti a következő linket a kiselőadáskor bemutatott képekt és kisvideókat is az alábbi linken:
http://www.youtube.com/watch?v=05hO4Yj9Kso

***

Mi a szerelem?

Kétféle meghatározást hoztunk:

„A szerelem édes méreg,
örvendetes betegség,
kellemes kínzókamra,
kívánatos õrültség,
mézes keserûség,
könnyû teher,
bölcs oktalanság"

„A szerelem egy összetett érzés, a másik ember egész lényére irányuló komplex vonzalom.”

A Föld az Élet bolygója, ezáltal a szerelem bolygója is. Ez a hatmilliárd piciny lélek, aki lakja, ennek a gyümölcseként jött a világra, és ő is ezt keresi élete folyamán, többségük meg is találja. És ha ennyi embert érint, fontos tisztában lennünk a hozzá kapcsolódó erkölcsi felfogásokkal, normákkal, tudnunk kell, hogyan viselkedhetünk ez adott kapcsolatban, mit várhatunk el a másiktól, mennyire közvetíthetjük érzéseinket a „Világ” felé. Mert bár az emberen ilyenkor rózsaszín szemüveg, a világnak viszont szája van.

Nézzük meg közelebbről egy kicsit bolygónkat, lássuk, hogyan vélekednek az emberek a különfélébbnél különfélébb kultúrákban a szerelem etikájáról!

Afrika – A szerelem bölcsője
- A „fekete kontinensre” főképp a természeti vallások jellemzőek
- A legrégibb népek között sok helyen a gyermek születése és a közösülés közötti összefüggést sem sejtették, így a gyermekáldást bálványok, istenek akaratának tulajdonították.
- Kezdetben nem volt szabályozás mindenki mindenkivel mindenhol szabadon érintkezhetett
- Aztán megismerték a vérfertőzést, és korlátozásokat vezettek be
- De még mindig „szabadosak” maradtak az erkölcsök európai szemmel nézve. Nekik viszont ez természetes, ahogy a többnejűség is
- Fekete Afrika 28 országában, még az a hagyomány, amelyet infibulációnak neveznek, amelynek során a serdülőkort még el nem ért lányok szeméremajkait, csiklóját levágják, majd a szüzesség megóvása érdekében a megtartott nagyajkakat összevarrják. Csak a havi menstruációs vérzésnek hagynak egy kis rést. Házasságkötéskor felvágják, hogy a férj számára elérhető lehessen a gyönyör. Ám a nőt megfosztják ettől egy életre, ahogy rengeteg betegségnek is teszik ki ezáltal.
Mi határozottan elítéljük és nem tartjuk etikusnak ezt a módszert.

India – Az erotika bölcsője
A keleti népeknél az erotika jóval nagyobb szerepet játszik. Ez nem csak az éghajlati-vérmérsékleti viszonyoknak köszönhető. Számukra ugyanis a testiség-szűziesség, bűn spirituális fogalomköre mást jelent. Ez majdnem olyan szent és vallásos kinyilatkoztatás, mint Buddha imádata. Legismertebb ilyen keleti iromány a Káma-szútra, ami 64 művészi fogást mutat be, ami a szerelmeseknek el kell sajátítaniuk.

Távol-Kelet – Kifinomult szerelmek
A messzi „Keleten” nagy múltra tekintenek vissza az olyan vallások, amelyek az egymás elfogadását, a nyugalmat, a megbékélést hirdetik. Nagyfokú tisztelet jellemző a többiek iránt, a férfiak tisztelik a nőket. Ez megnyilvánul abban is, ahogy a házasélethez viszonyulnak
A taoizmus szerint például: „A szerelmeskedés igazi boldogságát a két test és két lélek sikeres egybeolvasztása adja, azaz a Jin és a Jang harmóniája. Így a nők számára az igazi kielégülést nem az orgazmus nyújtja, hanem az összeolvadás érzése, átélése. A férfiak számára is sokkal jobb érzéssel jár az egyesülés, mint maga az ejakuláció.”
Ez a felfogás szerintünk példája lehetne a mai világunk önző kultúrájának is.

Közel-Kelet – Rejtett szerelmek
Nagy misztikummal rendelkezik egy európai szemében az iszlám, de legalább ennyi tévhittel is. Az egyik legismertebb a hárem, ami annak ellenére nem túl elterjedt, hogy a vallás engedélyezné. A másik a csador, amit sok nő visel annak ellenére, hogy ma már sok országban nem kötelező. Csupán a hitük miatt teszik ezt. A nőkkel is nagyobb tisztelettel bánnak, mint a Föld számos pontján. Sok néppel ellentétben számukra természetessé vált az előjáték és az orgazmus, és a higéniai előírásokat is szigorúan betartják. Viszont a védekezést, az anális közösülést, és a homosexualitást szigorúan tiltják, utóbbi kettőért nem ritka a halálbüntetés.

Észak-Amerika – A szerelem szabadsága
Az 1960-as ’70-es évek szexuális forradalma és a nők teljesen egyenjogúvá válása, az internet elterjedése sok jó dolog mellett sok rosszat is hozott világunkba: fellazultak a családi és baráti kapcsolatok, ezzel együtt leértékelődtek a férfi-nő viszonyok.
Y Már nincsenek tabuk, nyíltabb emberek nyíltabb életet élnek,
Y terjednek a „hook up” (érzelem nélküli, egyéjszakás ) kapcsolatok
Y egyre többen vállalják fel, és nyíltan hirdetik homoszexualitsukat, aberrált hajlamaikat
Y a média kiárusítja az emberi testet (elsősorban a nőit), lealacsonyítja az örömöket, hirdeti a szabadságot, a „tedd azt, amit akarsz!”-elvet, magasztalja a hűtlenséget, a válást
Y De valóban azt tehetünk a másikkal, amit akarunk? Lélektelen élvezetgépezetek lettünk??
Y Szerintünk nincs így, és nem is szabad bedőlni az ilyen állításoknak. Igenis meg kell őriznünk a szerelem igazi értékét és tisztaságát!

Dél-Amerika – Szerelmes szappanok
Sok a szegény ország, ahol emberek milliói élnek nyomornegyedekben embertelen körülmények között. Itt virágzik a prostitúció, a korrupció és a fegyverek jelenléte is mindennaposnak számít. Ezért is menekülnek, főleg a nők a szappanoperák világába, ahol egy rózsaszín köddel átszőtt, idealizált légkörben játszódnak a történetek. Ezek hatalmas befolyással vannak az emberekre, akik reménykednek benne, hogy az ő életük is olyan lesz, mint a sorozatok főhőseinek.

Görögország – Sappho hazája
A politeista antikvitásban nagyobb lehetõség kínálkozott a szerelmi érzés sokszínűségének átélésére és értelmezésére. A mitológián nevelkedett görögök sok helyen a szerelmet istencsapásnak gondolták, azt tartották, hogy a közösség a szerelmeseket így vagy úgy , de kilöki magából. Erkölcseik a témával kapcsolatban eléggé „szabadosak” voltak, gondoljunk csak az orgiáikra. Feltették a kérdést, hogy : a szerelmet érezhetik-e azonos nemûek is egymás iránt, sõt "katonai szempontból" különösen kedvezõnek tartották, ha a katonák ilyen érzelmeket táplálnak. Sappho verseit olvasva sem jutna elsőre eszünkbe, hogy nőkhöz írodtak.
Bár akkoriban ez természetes volt, mi mégsem tartjuk elfogadhatónak.

Európa és a keresztény világ
Főleg a sötét középkorban a szerelmet bűnnek tartották, magának az ördög eszközének. Ennek oka abban keresendő, hogy Jézus magáról a szerelemről sosem beszélt, csak a házasságról. Egyedüli elfogadott párok, Szent József és Szűz Mária volt, valamint Assisi Szent Fernc és Szent Klára kapcsolata. Később, megjelenik a lovagi költészet, ami valamivel elfogadottabb lesz, és fontossá válnak a lovagi erények. A nő pedig, mint védelmezendő, törékeny, szűzies hölgy képében jelenik meg. A legismertebb lovagi történetek közé tartozik Trisztán és Izolda szerelme, vagy az angolok kedvence, Artur király - Ginevre királyné – Lancelot szerelmi háromszöge.

Hogyan viselkedjenek a szerelmesek, ha nincsenek egyedül?
Amikor valaki szerelmes és van párja, akkor sokkal elfogadóbb tud lenni akkor, ha egy másik, csókolózó párt lát az utcán. Viszont, amikor valaki divatosan kifejezve „szingli” akkor képes ezekben mind csak a rosszat látni. Jórészt az irigység beszél ilyenkor az emberből, viszont abban igazuk van, hogy nem azzal lehet a legjobban bizonyítani a világ és egymás számára az érzéseinket, ha percenként nagyokat „smárolunk”, egymást „tapizzuk”. Az, hogy kettesben ki, mit csinál a szerelmével, az kettejükre tartozik és az az ő magánügyük, ezeket nem illik és nem is ajánlatos kiteregetni.

Hogyan veszítsünk el egy pasit 10 nap alatt?
- Nyavalyogjunk és hisztizzünk sokat, esetleg terheljük a saját problémánkkal!
- Hozzuk zavarba mások, (különösen a barátai előtt) előtt
- Tervezgessük az esküvőt, a jövőbeli gyermekeket, hátha jól megijesztjük J
- Legyünk túlzottan bizalmaskodóak a családtagjaival, viszont a barátaival szemben legyünk ellenszenvesek!
- Nyaggassuk hülyeségekkel, várjunk el tőle minél többet! (ajándékok, bókok stb.)
- „Együttlétek” alkalmával hozzuk zavarba!
- Minél több női szeszélynek tegyük ki! A romantikus filmek kötelezőek!
- Ciki ajándékokkal lepjük meg!
- A számára szent tárgyakat dolgokat szentségtelenítsük meg! Olyanra alkalmazzuk, ami az átlagembernek eszébe sem jutna!
- Ha ezek utána probléma adódna közöttünk, avassunk be minél több embert és a problémákat úgy állítsuk be, mintha mi lennénk az ártatlanok!

Hogy tartsunk meg egy pasit 40 évig?
- Szeresd!
- Tiszteld őt magát és a döntéseit
- Légy hűséges hozzá
- Bízz benne, és engedd, hogy Ő is bízzon benned
- Légy hozzá őszinte, bármilyen butaságot is csináltál, vagy ő bármivel megbántott
- Fogadd el Őt olyannak, amilyen, változni csak akkor fog, ha Ő akarja
- Támogasd, hogy melletted a legjobbat nyújtsa, engedd kibontakozni
- Légy vele türelmes
- Fogadd el a családját, a barátait, hisz ő szereti őket
- Mindig legyen elég időd és energiád a kapcsolatotok építésére
- Szerezz örömet neki, mosolyt az arcára
- Próbáld megérteni a problémáit, és segíteni a megoldásukban

Tövishez rózsát

2008-02-10T17:50:00.000+01:00

„Akadnak emberek, akik morognak miatta, hogy nincsen rózsa tövis nélkül. Részemről hálás vagyok érte, hogy a tövissel együtt rózsa is jár.”

/Alphonse Karr/

Nemrég olvastam ezt az idézetet és nagyon megtetszett. Az emberek nagy része mindig morog valamiért, bármi is legyen, mindig meg tudja állapítani, hogy: „ez nehéz”, „az élet igazságtalan”, „mennyire szerencsétlenek is vagyunk” (vagy csak az illető az), „esély sincs valamire” stb. stb. stb. Tipikus rossz magyar hozzáállás! Szeretem kicsiny hazánkat, de valljuk be EZ igaz ránk. Szívesen morogunk, nyafogunk, mert hát mindig egyszerűbb tenni, mint cselekedni.
Pedig az életnek jobb a napos oldalát nézni. Ha valamihez már alapból negatívan állunk hozzá, és már dacból sem akarjuk meglátni a benne rejlő jót, akkor kivel szúrunk ki? Leginkább magunkkal. Ki tudja mit hagyunk ki és milyen lehetőséget nem jutunk hozzá?
Valahogy hiszek abban, hogy az életünk folyamán mindenkire várnak feladatok, nehézségek, amiken felül kell emelkednünk, amik a személyiségünket és gondolatainkat formálják. Alapvető dolog, hogy az élet nem fenékig tejfel. Mindenkinek vannak jó és rossz időszakai. De sokkal könnyebb ezeket átvészelni, ha legalább a hozzáállásunk pozitív!

Natasha Bedingfield - Unwritten

2008-02-03T23:06:00.000+01:00

A barátaimmal évek óta fellépünk az iskolai gálán valamilyen énekkel. Idén az Unwrittent választottuk. Felvétel a produkciónkról sajna nem készült (ki tudja, lehet, hogy a kívülállók nem így gondolják :D), de a hangosítás amúgy sem volt a legtökéletesebb.

Amúgy szerintem ez egy nagyon aranyos szám, és magasan ez volt az egyik legjobb dal Natasha előző albumáról. ;)

I am unwritten,
Can't read my mind
I'm undefined
I'm just beginning
The pen's in my hand
Ending unplanned

Staring at the blank page before you
Open up the dirty window
Let the sun illuminate the words that
You could not find

Reaching for something in the distance
So close you can almost taste it
Release your inhibitions

Feel the rain on your skin
No one else can feel it for you
Only you can let it in
No one else, no one else
Can speak the words on your lips
Drench yourself in words unspoken
Live your life with arms wide open
Today is where your book begins
The rest is still unwritten, yeah

Oh, oh

I break tradition
Sometimes my tries
Are outside the lines, oh yeah yeah
We've been conditioned
To not make mistakes
But I can't live that way oh, oh

Staring at the blank page before you
Open up the dirty window
Let the sun illuminate the words that
You could not find

Reaching for something in the distance
So close you can almost taste it
Release your inhibitions

Feel the rain on your skin
No one else can feel it for you
Only you can let it in
No one else, no one else
Can speak the words on your lips
Drench yourself in words unspoken
Live your life with arms wide open
Today is where your book begins

Feel the rain on your skin
No one else can feel it for you
Only you can let it in
No one else, no one else
Can speak the words on your lips
Drench yourself in words unspoken
Live your life with arms wide open
Today is where your book begins
The rest is still unwritten, yeah

Staring at the blank page before you
Open up the dirty window
Let the sun illuminate the words that
You could not find

Reaching for something in the distance
So close you can almost taste it
Release your inhibitions

Feel the rain on your skin
No one else can feel it for you
Only you can let it in
No one else, no one else
Can speak the words on your lips
Drench yourself in words unspoken
Live your life with arms wide open
Today is where your book begins

Feel the rain on your skin
No one else can feel it for you
Only you can let it in
No one else, no one else
Can speak the words on your lips
Drench yourself in words unspoken
Live your life with arms wide open
Today is where your book begins
The rest is still unwritten

The rest is still unwritten ...

Farsang, avagy ideje elűzni a telet! (cikk)

2008-02-03T22:45:00.000+01:00

Itt a február, ami talán az egyik „legbulizósabb” hónapok egyike. Miért is? Nos, ilyenkor kezdődik a báli szezon, és a különböző farsangi rendezvények is egymás után jönnek. Mivel a farsang hazánkban is nagy múltra tekint vissza, ezért érdemesebb inkább arról beszélni.

Nos, maga a szó a német fasen, faseln szóból ered, jelentése: mesélni, pajkosságot űzni. Az oka ennek a nagy vidámságnak az, hogy a húsvéti időszakot előzi meg. Ugyanis vízkereszt napján (január 6.-án) kezdődik, és a húsvét előtti negyedik napig, húshagyókeddig tart. Ennek az időszaknak a hossza pedig évről évre változik (idén sajna igen rövidre sikeredett :()
A farsangot a világ számos pontján ünneplik. És meglehetősen régóta, hisz a 15-16. századtól kezdve vált általános szokássá. Mai formája a középkori Itáliában alakult ki. De gondolom, a Velencei-karneválról már mindenki hallott. ^_^

Az ünnep célja már akkor is a tél búcsúztatása volt. Ezekben az időkben az emberek a maitól kissé eltérően ünnepeltek. Főleg dramaturgiai játékokat adtak elő és színes maszkokat öltöttek magukra. A legnépszerűbb szereplők a betyárok, mennyasszonyok, koldusok és katonák voltak. Ezután persze jött az evés-ivás, táncolás, ami akár három napig is eltartott. Ugyanis az emberek úgy vélték, hogy bőséges év vár rájuk, ha ilyenkor minél jobban kirúgnak a hámból.
Nálunk az első feljegyzések a farsangi időszakról Mátyás korából származnak. A legismertebbek az ún. téltemetések, amikor egy, a telet jelképező bábút lefejeznek, elégetnek, vagy a vízbe fojtanak. Ezek közül a leghíresebb, az idegenforgalmi szempontból is jelentős busójárás, ami a török megszállás idején alakult ki. Ilyenkor a Mohácson élők ijesztő maszkokat és jelmezeket vesznek fel, majd sötétedéskor tüzet raknak a főtéren, és elégetnek egy szalmabábút, ami a telet jelképezi.
Gasztronómiai szempontból is érdekes megvizsgálni az év ezen részét. Ki ne hallott volna a farsangi fánkról? Ilyenkor az egyik szinte kötelező eledel, aminek pár száz éve mágikus erőt is tulajdonítottak. Például a Szerrémségben azért sütötték, hogy ha nagy vihar jön, akkor az ne vigye el a ház tetejét.
A fiatalság (gondolok itt, főleg a 10 év alattiakra ;)) nagy része napjainkban is szívesen ölt különböző jelmezeket. Manapság már jóval könnyebb dolga van a szülőknek, már nem kell annyit bajlódni a maskarákkal, mint még akár néhány évvel ezelőtt is. A nagyobb bevásárlóközpontokban ugyanis már mindenki kedve szerint döntheti el, hogy mibe fog öltözni idén a gyerek. Talán ez sokak szemében túl "amerikaiasnak" tűnik, de legalább a felnőtteket is megkíméli sok-sok vesződségtől.
Végső soron megállapítva talán most van egy kis időnk arra, hogy a félévi dogák sötét emlékei után, de még a húsvéti készülődés előtt lazítsunk egy kicsit. Végre a szekrényből is elővehetjük a báli ruhát, amit évközben leginkább csak a szekrényben lóg. Szóval szórakozásra fel! :D

Aki hercegnő lehetett

2008-01-31T23:13:00.000+01:00

Itt a farsangi időszak. Kezdek kissé irigy lenni, hogy mások bálokba járnak, én meg itthon ülök szombatesténként. Elismerem, főleg a női hiúság beszél belőlem, mert szívesen felvennék egy szép báli ruhát. :)
Kiskoromba ilyenkor már javában a jelmezen dolgoztunk. Éjszakák mentek el azzal, hogy apáék a jelmezen dolgoztak, az egyes kiegészítőket próbálták elkészíteni, valami szöveget kitalálni, hogy ne csak szerencsétlenül végigvonuljak a zsűri, meg a „közönség” előtt.
Most viszont csak azt látom, hogy hugicám jelmezét már nem egyszer csak egy bevásárlóközpontban vásároltunk. Leakaszt egyet a család, megcsodálja a gyereket, majd megy a pénztárhoz.... Így lett a húgomból többször is hercegnő, baba stb. … még én … khmm … izé … anno ősmagyar, katona, bohóc stb. De legalább voltam Sailor Moon is :D

Amikor legutóbb egy amerikai katalógust kaptam, ezt a trendinek számító jelmezt láttam benne. Nah, egy ilyet én is szívesen viselnék. :D (nem tudom van-e ilyen az én méretemben :))

Bár ez sem kimondott hercegnő …

Mi :)

2008-01-31T23:07:00.000+01:00

Nos, ezt a bejegyzést annak szánom, akit tényleg nagyon szeretek, és pont ma vagyunk együtt fél éve. Egyesek szemében ez biztosan magamutogatásnak számít, de ez most nagyon nem érdekel. Senki mellett nem éreztem még ennyire jól magam, és ezt jó szétkürtölni. :)

(: Szeretlek Pisti! :)

Wind of Change

2008-01-26T23:08:00.000+01:00

A cím alapján a mostani bejegyzés szólhatna a kedvenc természeti elememről, de nem erről fog. Nem is az első dalszövegemről, amit 14 évesen írtam. És nem is egy nagyon tuti számról. Hanem magáról a változásról.
Szeretem, amikor valaki azt mondja, XY nem változott semmit vagy XY teljesen megváltozott. Ez a mondat gyakran nagyon nem helyes. Az élet természetes velejárója, hogy változunk. Felnövünk, öregszünk, ez az élet rendje. (Elég szomorú lenne, ha mindenki megmaradna egy tizenéves szintjén.) Nem csak a vonásaink lesznek másabbak, hanem a gondolkodásunk is. Azt mondják, valaki akkor lesz igazán öreg, ha szombat este nem a legmenőbb buliba akar elmenni, hanem a TV képernyője előtt akar elszundizni. (Bár ennek alapján gyakran én is öregnek számítok :P)
Egyedül az a változás nem jó, ha valaki a pénz és a siker miatt kifordul önmagából. Sokan megvetik azokat, akik ezután nem tudnak a barátaikkal ugyanolyanok lenni, mint régen. De, ha jobban belegondolunk, nem kéne talán teljesen igazságtalannak lenni. Most egy barát, aki tegyük fel, sikertelenebb, mint a másik, ezért akaratlanul is, de féltékeny lesz egy idő után. És barátjának, ha problémája lesz, azt sem fogja ugyanúgy megérteni.
Akkor is változunk, ha szerelmesek leszünk. Vannak pozitívdolgok is, amikor kivirulunk, de ilyenkor a baráti kapcsolatok is mások lesznek. Néha akaratlanul is választani kell, és ezt nem mindig és nem mindenki viseli jól. Főleg, ha a barátnőnek nincsen barátja, vagy ha a barátunk, valami jó dolgon fáradozott már mióta, de mi lerázzuk egy „csajos buli” kedvéért. Mindkettő álláspont valamilyen szinten megérthető, nem kéne ítélkezni.
A szélben is az a csodálatos, hogy mindig más, sosem ugyanolyan. Az emberi természet, ha árnyaltabban is, de jó, hogy ilyen. Különben igen unalmas lenne.

Baltás vers (vers)

2008-01-26T22:22:00.000+01:00

Már kicsi korom óta szeretek történeteket rajzolni, mesélni. Ugyanígy 14 éves korom óta dalszövegeket írni. De ha van valami, amihez nagyon nem értek, akkor az a versírás. Ennek ékes példája ez is, de gondoltam berakom, mert legalább egy kicsit elhúzza tőle az ember a száját. :D
Eredetileg ez egy iskolai feladat volt. Verset kellett írni egy ismerősünkről. Akkor nem olvastam fel, de mivel biztos vagyok benne, hogy 1. ő nem olvassa a blogot, 2. akkor sem ismerne magára, ezért berakom.

Főszereplője ennek a versnek egy fiatalember,
Aki beszólásaival az őrületbe kerget
Háta mögött többen vallják,
Szívesen beléállítanának egy baltát.
Remélem e sorokat nem veszed komolyan,
Vannak jó tulajdonságaid, bár jól titkolod azokat.

Ui.: bocs, ez morbid volt, és ígérem nem tenném meg! ;)

A pillanat varázsa

2008-01-14T19:11:00.000+01:00

Néha a spontán dolgok a legjobbak. Fura ezt mondani, de igaz, már csak azért is, mert én vagyok az, aki tényleg szinte mindig mindent előre megtervez, hogy ne érhessenek kellemetlen meglepetések.
Mégis a legjobb ötletek, gondolatok, a legváratlanabb pillanatban ugranak ki az ember fejéből. Itt van például a mai nap, amikor a lehető legunottabb percemben épp egy Svájc központú térképet rajzolva, egy ötletem támadt. Ami miatt lekések két buszt és két vonatot, és teljesen átvariáltam a délutáni programom. De megérte … :)
Talán ennek a momentumnak is megvan a maga fontos szerepe. Szóval, minden percnek ott van a maga különleges jelentősége, ezért egy nap sem lesz unalmas. Mert mindig kapunk egy újabb lehetőséget, hogy valami olyat tegyünk, ami teljesen lehetetlennek, furcsának tűnhet először, és akár a teljes életünk átvariálja.
Vagyis nem véletlen amikor azt mondom, hogy „ezért már megérte felkelnem”. Igaz ezt a mondatot inkább cinikusan használom, de azért valamilyen igazság csak van benne. :)

Névnapom alkalmából

2008-01-14T18:45:00.000+01:00

Január 13. (megj.: ezen a napon jelent meg 1930, a Miki egér képregény :D)

VERONIKA
A görög (macedón) eredetű Bereniké név latin változata. Jelentése: győzelmet hozó. Más magyarázat szerint Veronica (Beronice) volt annak az asszonynak a neve, aki a keresztúton egy kendőt nyújtott át Jézusnak. A legenda szerint a kendőn megmaradt Jézus arcának a lenyomata. A középkorban ezt az arcképet nevezték Veronikának a latin vera (igaz) és az icon (kép) szó összetételeként értelmezve.
Vidám és energikus. A pillanatnak él. Ritkán éri baj, de akkor szüksége van a barátaira. Szeret kockáztatni.

VERA
1. - a Veronika becézőjéből önállósult;
2. - a német Verena önállósult becézője;
3. - szláv eredetű; jelentése: hit;
4. - latin eredetű; jelentése: igaz, igazat mondó, igaz beszédű.

VERENA
német eredetű jelentése: tartózkodó, félénk a Veronika német becézőjéből.

ALAKVÁLTOZATOK (utóbbiak ne nagyon használja senki rám! :P)
Ronett, névnap: február 4.
Ronetta, névnap: február 4.
Verita, névnap: július 9., július 22., szeptember 1. : a Ver kezdetű női nevek spanyolos rövidített, becézett formája.
Veron : a Veronika önállósult magyar becéző rövidülése
Verona
Veronka
Jó dolgok, mikhez közöm van: aloe vera, Paulo Coelho: Veronika meg akar halni, Veronika, mint virág és persze a Veronika Mars :D

Ameliehez

2008-01-06T21:28:00.000+01:00

Ma netezés közben találtam egy fórumot. Egy férfi írt benne magáról. Én a fiatalkori bejegyzéseit olvastam. Tény, hogy nagyon jó stílusban és érdekes történeteket írt le, de nekem leginkább maga a nyíltság és a közvetlenség lepett meg. Vajon én fogok-e tudni valaha így írni a blogomba? Ezért gondoltam egy hozzám nagyon szorosan fűződő dal történetéről fogok írni. Nyugi nem arról ki és miyle körülmények között szerezte, kik működtek közre, mennyire egyszerű a szövege (aminek itt a fordítása kicsit finomítva, átírva) és mégis mennyire szép.

Szóval, az a dal, amit beraktam, az számomra nagyon sokat jelent. Maga az énekesnő is. Lassan másfél éve ajánlották először a Leaves’ Eyes nevű norvég bandát. De amikor meghallgattam, csak kikerekedett szemekkel ültem a monitor előtt. „Ezt komolyan gondolták? Ezt a macskanyekergést? Ezt a csajt én simán leéneklem.” Kavarogtam bennem ilyen gondolatok és a CD-t félreraktam.
Aztán eltelt félév. Unatkozva ültem, mert semmi olyat nem találtam, ami tetszett volna és akkor gondoltam „kapjon még egy esélyt”. És beraktam a lejátszóba. Ami akkor bennem kavargott azt nehéz lenne leírni. Hirtelen több, mint megszerettem a bandát és le is szedtem az első albumuk. Pontosabban: ELMENTEM A LEGKÖZELEBBI CD BOLTBA ÉS MEGVETTEM AZ ÖSSZESET!!! :D Aztán a többit is hozzá. Liv hangjába valahogy akkor és így szerettem bele.
Utána eltelt pár hónap, amikor egyik éjszaka, kissé elkenődve feküdtem az ágyamban, és nem tudtam aludni. Épp a „For Amelie” c. szám szólt. Akkor érintett meg nagyon annak a dalnak a szövege és kezdtem is teljesen beleélni magam. (Tudom, hogy a sírásnak rengeteg jótékony hatása tud lenni, de alapvetően nem vagyok az a sírós fajta, nagyon sokáig el tudom fojtani ami bánt.) Kevés olyan zene van, ami ilyen érzelmeket váltott ki belőlem, ez volt az egyike azoknak. Nem tudom, ahányszor azt a dalt hallom, mindig érdekelne ki is lehetett az az Amelie? Gondolom Liv, csak nem egy lányhoz írhatta ezt a dalt (vagyis inkább remélem …). Mert a hozzá íródott dalokat nagyon szeretem.
A harmadik ilyen emlékem az volt már a többi szólóprojektjéből gyűjtögettem számokat. (azokat igen nehéz beszerezni) Az egyik ilyen CD-t ugyanis egy olyan valaki adta nekem, akit nagyon szeretek. (És akire anno a For Amelie hallgatása közben is gondoltam) Már csak azért is lett különleges ez az album és ezért is van rajta mai napig az MP4emen, pedig már rongyossá hallgattam.

Röviden (az már megint nem jött össze) ennyi. Most pedig itt a dalszöveg magyarul (kissé belekontárkodva) és egy klip, amin ez látható.

Ameliehez

Miért nem érzel irántam
Miért nem foghatom meg a kezed?
Sosem mondtál olyat, hogy elhagysz
és tudom, hogy valahol most is vagy.

Támogattalak
Mindig mikor padlón voltál
Abbahagytad a sírást
Mikor veled voltam … de …

Miért nem szeretsz?
Elég velem maradnod
Most mond meg őszintén,
A szívedben ugyanazt érezted?
Mindent elhagytam
Az álommal együtt rólad és rólam

Támogattalak
Mindig mikor padlón voltál
Abbahagytad a sírást
Mikor veled voltam … de …

Megtöltötted a szívem
A bájoddal és a reménnyel
Különbözőek vagyunk, habár
Csak épp olyanok voltunk, mint a víz a homokban

Miért nem érzel irántam
Miért nem foghatom meg a kezed?
Sosem mondtál olyat, hogy elhagysz
És tudom, hogy valahol most is vagy.

Támogattalak
Mindig mikor padlón voltál
Abbahagytad a sírást
Mikor veled voltam … de …

Közel tartottalak magamhoz
Mikor összeomlottál
És most szétszakítottad az összes álmom
És kimondhattad „ég veled"

/Leaves' Eyes: For Amelie/

Jégkirálynő

2008-01-06T13:39:00.001+01:00

A múltkorában kitöltöttem egy tesztet. Ebben semmi extra nincs a Rum & Monkey-n szeretek ilyen elmebeteg dolgokkal foglalkozni. De most csöppet színvonalasabb tesztekkel próbálkoztam. Az első az arról szólt, hogy milyen Within Temptationo-s személyiségem van. Kiderült, hogy én egy jégkirálynő vagyok :) Kedves ... Van benne igazság, de annak megvan a maga története, így inkább hagyjuk ;)

A másik az pedig arra kérdezett rá, hogy kire hasonlítok jobban Sharon den Adelre (WT) vagy Amy Leere (Evanescence)? Kár lenne tagadni, jobban örültem volna egy picit az utóbbinak, de Sharont is szeretem. És a tesztet kitöltők közül csak 28%-nak jött ki ez az eredmény. Annyira nem is rossz. :D

Megkésett számadás

2008-01-03T11:03:00.000+01:00

Eljutottunk ahhoz a pillanathoz, amikor visszatekintünk. Ok, én ezzel is elkéstem, hiszen már elmúlt Szilveszter, de itt egy új év, egy új kezdet, új NAGY mappa a blogon. Nos, hol is kéne kezdeni?
Az elmúlt év elég felemásra sikeredett. Voltak nagyon pozitív dolgok. Egy érettségi tárggyal kevesebb, összejöttem a barátommal, nyáron sokat utaztam, új barátokra tettem szert, betöltöttem a 18. életévem. De a családom szerényebb lett egy fővel, egy vizsgám elbuktam és volt, akikkel a viszonyom is megromlott. De elnézve az előző listát mégis a pozitív dolgokból van több.

Alapvetően szerencsésnek tartom magam ilyenkor, és irigyeltnek is, hiszen hány ember van, aki nem mondhatja el magáról ugyanezeket. Akiknek a listáján sokkal több a negatív dolog. Persze, nekem is megvannak a mindennapi félelmeim, amik lehet, hogy egyesek szemében nevetségesnek tűnnek, de nekem nagyon is fontosak. Mindenkinek más a baja…
Sok mindenben érettebbnek érzem magam, mégis kevésnek ahhoz, hogyha hirtelen rám szakadna jóval több teendő, akkor azt teljes mértékben el tudnám vállalni. Szeretnék ezen változtatni, reméljük nyugodtan, a magam tempójában ezt teljesíteni is tudom!

A gondolataim is érettebbek. Vagyis volt, aki ezt állapította meg. De rá pár napra rájöttem, hogy csak bájologni akart. Lehet, hogy érettebb vagyok valamivel, de ugyanolyan naiv is maradtam. Nem akarok gyanakvó lenni, de ezen is lenne mit változtatni.

Idén valamivel az életfilozófiám is változott. Amikor kisgyerek voltam, akkor a templomban hallottam egy történetet (kis) Szent Teréz életéről. És rögtön megfogott belőle egy dolog: akiket nem kedvelt azokkal megpróbált kedvesebb lenni. Nos, ha én nem is követtem teljesen ezt a példát, de az tény, hogy a fantáziám megragadta. Ez döbbentett rá arra, hogy mindenki érdemel egy esélyt. Nem szabad rögtön előítéletekkel lenni mások iránt. Meg kell próbálni kedvesnek lenni és mosolyogni. Ez sokkal bizalomgerjesztőbb a külvilág felé. És, így kisebb az esélye annak, hogy elszalasszunk egy új lehetőséget. Persze megvannak a hátulütői is. De én nem ismerek olyan embert, akit mindenki szeretne. Mindig vannak irigyek. Mindig vannak olyanok, akik szívesen keresztbetennének másoknak, hiába nem érdemelné meg az illető.

Másik dolog, amiben változni kéne, azaz, hogy én megtanultam visszaszámolni magamban, ha vki felidegesít vagy megbánt. Ami egy bizonyos fokig ugyancsak jó dolog. De egy idő után annyi düh felgyülemlik bennem, hogy a legkisebb dolog miatt kiborulok. És amit eddig visszafojtottam az egyszerre csak visszajön. Ez leginkább egy vulkánra hasonlít, nem véletlen lett a neve vulkáneffektus.
De amiért olyan gyakran ebbe a hibába esek, az nem más, mint nem szeretem a saját gondjaimmal a környezetem terhelni. Tudom, hogy valamilyen szinten erre vannak a barátok és a szülők is, de épp ezért nem akarom az ő szívüket is bántani, ha nekem bajom van.

Még mit kívánok? Világbéke, Peace and Love … Most írjak ilyen magasztos, szépen hangzó dolgokat? Nem mondom, hogy nem igaz, jók lennének ezek mind, de minden ember alapvetően önző és ne mondja nekem senki, hogy a saját személyes boldogságát nem helyezi előtérbe. Persze, kivétel erősíti a szabályt.

Nah, B.Ú.É.K. nektek is! (igaz megkésve pár napot) …

Legyetek jók! (ígérem erre az évre találok már egy másik elköszönést, mert ezzel sztem már mki agyára megyek :))

Bulizni kifulladásig

2007-12-28T22:45:00.001+01:00

Néhány napja azon isteni állapotban élek, amikor délig aludhatok. Ülhetek a jó melegben, kezemben a kedvenc íróm könyvével és közben csokit nassolhatok, vagy a kedvenc sorozatom nézhessem maratoni módon. Kicsit elfeledem a sulit meg mindent ami miatt nem tudtam teljesen nyugodtan aludni éjszakánként. Ez pedig nem más, mint a karácsony és Szilveszter közötti kánaáni állapot.
Én azon ritka emberek csoportjába tartozom, akik „nem éppen bulizósak”. Öhm, igen… van évente 2-3 olyan alkalom, amikor igen! Tényleg kedvem lenne egész éjszaka ébren lenni, partyzni, ismerkedni, alkoholizálni (de csak mértékkel!). DE (és ez elég fontos), nem vagyok oda a túl nagy tömegért, az ilyen zenékért, a füstért, ott a barátom, akit nagyon szeretek (így pasizni nem fogok...), éjszakázni amúgy is túlontúl gyakran szoktam és a részeg csajok meg bűnrondák…
De itt a Szilveszter, amikor bulizni kell! Nem lehet, hanem mert kell.
Mindenhol ezt hallod, már novemberben azon filózol hová mész, ruha után nézelődsz, csak azért mert jól kell magad érezni. Utána a különböző közösségi protálokat tele kell pakolnod képekkel és erről kell beszélned…
Nem mondom, az sem jobb, ha otthon ülsz, nézed a TVben a poénosnak szánt műsorokat, és azon töprengsz, hogy valamilyen szinten szánalmas vagy ezért. Az ablak alatt dobálják a petárdákat, aminek hála, hol te kapsz frászt hol a kutyád szalad el vonyítva.
Persze van köztes megoldás is. A buli is tud jó lenni, meg az is, ha csak leülsz és nézel ki a fejedből. (kifejezetten megnyugtató …) Ám ha a társaság jó, akkor már nagy az esélye annak, hogy jól érezd magad. ÉS ez nem csak egy megapartyn, hanem szűkebb körben is előfordulhat. ;)

Gothic Christmas

2007-12-26T16:53:00.000+01:00

Az egyik kedvenc karácsonyi dalom, a Within Temptationtől a Gothic Christmas. Tudom, hogy a dal enyhén degenerált, akárcsak ez a kis videó a Nightmare Before Christmasből. Sajna én a mesét nem láttam, de a videón jót szórakoztam. :)
Mindenkinek kellemes ünnepeket kívánok!

Valaki nincs ... †

2007-12-19T16:25:00.000+01:00

„Az ember az igazán fontos dolgokat akkor veszi észre, amikor az már nincs.”
Mondta ezt egy tőlem jóval bölcsebb ember. Mikor halljuk, persze, bólogatunk és helyeslünk, milyen igaza van, de sztem kevesen fogják fel a mondat valódi értelmét.

Most, hogy meghalt a nagymamám, pont karácsony előtt pár nappal, és pont ilyen hirtelen csak most esik le igazán, hogy mennyire fontos is volt nekem. Hogy milyen sokat jelentett. És mennyire rossz, hogy többet nem láthatom. Most szégyellem magam azért, amiért olyan rég látogattam meg és beszéltem vele.
Abba is bele kell törődnöm, hogy valami véget ért. Egy olyan új korszak kezdődik, amire egyáltalán nem vagyok felkészülve. Főleg most ...
Csak azt érzem, hogy elvesztegettem egy csomó időt és sok-sok pillanatot. Hányszor gondoltam arra, hogy bár megtettem volna dolgokat, de gyáva voltam vagy lusta. Néha mennyire jó lenne, csak egy icipicit visszafordítani az idő kerekét, hogy megváltoztathassam a dolgokat.

Volt egyszer egy karácsony (novella)

2007-12-16T21:08:00.000+01:00

Kezdett egyre jobban sötétedni és a szél is erősödött, de az apuka még mindig nem érkezett meg. A percek pedig csak egyre lassabban, unalmasabban teltek a fiatal nő számára. Unottan az órájára nézett, ami három óra öt percet mutatott. Késik…
Elkezdett fel-alá járkálni a teremben, már meg is bánta, hogy ahelyett, hogy otthon ülne a jó melegben, egy forró cappuccinoval a kezében, a kedvenc délutáni sorozatát figyelve, a férjét várva, helyette itt áll és várakozik. Várakozik az osztály legelevenebb gyerekének édesapjára, aki megígérte, hogy háromnegyed háromra már biztos itt lesz. De mit is várt? Lehet, hogy nem is esett olyan messze az alma a fájától?
Megállt a tükör előtt, megigazította hosszú, sötétszínű haját és a tükörképet bámulta továbbra is. Eltelt újabb öt perc, de hiába. A tanítónő pedig kezdte egyre jobban elveszíteni a türelmét, és úgy döntött nem érdekli, ő hazamegy. Lehet, hogy nem túl etikus amit tesz, de ez vele szemben sem túl tisztességes, hogy így megváratják. Már rég véget ért az összes órája, de ő itt maradt, hogy beszéljen Kövesdi Dániel édesapjával, amiért a csemetéje az utóbbi időben aggasztó módon megváltozott.
Bár ne lett volna ennyire lelkiismeretes és kereste volna meg a szülőket, hogy tudják-e mi áll a háttérben? Inkább legyintett volna. De nem, ő cselekedni akart. Most borzasztóan bánta. Már épp a kabátjáért nyúlt volna, amikor kopogtak a másodikos terem ajtaján.
- Jó napot! Elnézést a késésért, de kicsit elhúzódtak a dolgok… - hadarta a férfi, miközben sáros csizmájával összejárta a terem padlóját a takarítónők nagy örömére.
- Semmi baj, de jobb lenne sietni. Már negyed négy van … - jegyezte meg a tanítónő, ám ekkor szemet szúrt neki, hogy a máskor jól öltözött férfi, most enyhén szólva szakadt, az arca borostás és nyúzott, a szemei pedig karikásak.
- Miért hívatott be engem? Valami történt Danikával? – kérdezte zavartan az apuka, miközben leült az egyik székre.
- Nos, hol is kezdjem. A fia, Dániel tanulmányi eredménye az utóbbi időben meglehetősen visszaesett. A múltkori dolgozata elég gyengén sikerült és a társaival szemben is sokkal agresszívabban viselkedik, mint régebben – kezdett bele a fiatal nő. A hangja kissé bátortalan volt, de ezt rutintalanságának köszönhette, mivel pályakezdő volt. – Nem tudja ennek mi lehet az oka?
A férfi halványan elmosolyodott, majd újra komor arcot vágott. Beletúrt rövid barna hajába, majd nagy levegőt vett:
- Tudja az utóbbi időben nincs minden teljesen rendben otthon, kissé zűrösebb időszakot élünk át, de reméljük hamarosan ez az egész véget ér.
- Ha nem veszi tolakodásnak, megtudhatnám miről van szó? – nézett kíváncsian a nő, a vele szemben ülőre.
- A feleségem babát vár – mosolyodott el a férfi.
- Gratulálok! – vágott közbe a tanítónő.
- De, a feleségem veszélyeztetett terhes és másfél hete kórházban van – folytatta az édesapa. – Egy ideje minden teher rám nehezedik. A munkám, az összes házimunka és természetesen Dani is. Egyedül pedig roppant nehéz ellátni minden teendőt.
- Ez érthető, és még Dani is gyerek. Talán pár dolgot előtérbe kell helyezni a javára, vagy valami egyéb módon a tanulásra bírni őt – magyarázta a fiatal hölgy.
Az apuka elmerengve nézett rá. Persze, hogy a fia nagyon fontos neki, de az a halom munka a munkahelyén. A sok ügyintézési papírral is mindenki csak most, pár nappal a határidő előtt tud kapkodni. Emellett ma még mosni is kellett volna, meg valami rendeset főzni a gyereknek, kivételesen ne rántottát egyenek. De mivel lehetne rábírni az ő kisfiát, hogy végre ne csak az otthoni dolgokra koncentráljon?

***

Mikor beért a házba a férfi, a gyerek a nappaliban ült és valami rajzfilmet nézett a TV-ben átszellemülten. Mellette az uzsonnának szánt csoki papírja, az olvasókönyv és pár játék hevert a kanapén.
- Halihó! Megjöttem – próbálta a figyelmet magára irányítani a férfi.
Ezt már a fia is észrevette, de durcásan el is fordult. Az apuka nagyot sóhajtott és magában szomorúan megállapította, hogy ezek szerint a fia dackorszaka mégsem ért véget, sőt úgy látszik, hogy kezd kiújulni.
- Megígérted, hogy ma találkozhatok anyával! – nézett csúnyán Dani.
- De nem volt rá időm, de megígérem, holnap bemehetsz hozzá te is!
- Tegnap is ezt mondtad! – vágott vissza Dani.
- De ez nem azért van, mert nem akarlak bevinni, hanem, mert nem értem rá – felelt nyugodtan, majd megpróbálta másra terelni a témát. – És mit szólnál ahhoz, ha ma tésztát ennénk ezzel a piros színű öntettel?
- Azt nem szeretem! Nem szeretem a piros színű öntetet! – nyújtotta ki a nyelvét undorodva a kisfiú.
- De ezt biztosan szeretni fogod! Ilyen van a reklámban is. Mire megírod a matekot, addigra el is készülök vele – győzködte az édesapa a gyerekét.
- Akkor sem kell.
- Ígérem, holnaptól már sokkal jobb dolgunk lesz. Végre nagyinak sikerült kivennie egy kis szabadságot és ő majd segít nekünk itthon – ült le Dani mellé az apukája és megborzolta fia dús haját. De Danika csak szomorú szemekkel nézett az apukájára:
- Miért a nagyi jön, miért nem anya? Nem is hiányzunk neki?
- Dehogynem. De anya most nem tud hazajönni, mert a kórházba van … – kezdett bele ugyanabba a magyarázatba ki tudja hányadszor a férfi. Ő is már nagyon hiányolta a feleségét, de tudták, hogy így lesz a legjobb a nejének és a picinek is.
Majd csendben maradtak és újra maguk elé bámultak, miközben hangosan szólt a TV. Aztán a férfi nagy levegőt vett és végre előadja azt a szöveget, amin egész hazaúton gondolkodott:
- Dani, emlékszel arra mit hallottál Jézuskáról hittan órán?
- Persze, meg a pásztorokról, a csillagról, a királyokról, Józsefről meg Máriáról is! – csillant fel a gyerek szeme, amikor ezt a témát meghallotta.
- Azt is hallottad, hogy a Jézuska meg az angyalka viszik az ajándékot a jó gyerekeknek?
- Naná! – felelte gyorsan a gyerek, miközben furcsán nézett édesapjára. Szegény tudatlan felnőtt, még azt sem tudta, hogy tőle kapjuk az ajándékot?! Ez a világ egyik legtermészetesebb dolga!
- És te nem is kérsz semmit karácsonyra? – vágott most meglepett arcot az apuka.
- Már miért ne kérnék? – kerekedett el még jobban a kisfiú szeme.
- Nekem Kati néni azt mesélte, hogy mostanában nem vagy elég szorgalmas. Még verekedtél is – ráncolta össze a homlokát a férfi.
- Az nem úgy volt! Vagyis… - töprengett el Dani. Hirtelen elbizonytalanodott. Gondolatai elkezdtek össze-vissza kavarogni és sok mindent nem értett. – Apa! Én nem vagyok rossz, ugye?
- Már miért lennél az? Tudom, hogy mostanában nem volt könnyű jónak lenned. De ha ezentúl mindig az leszel, a Jézuska teljesíti amit kérsz – mondta biztatóan, mire Dani szemében egy vidám fény jelent meg.

***

Már beköszöntött a téli szünet első napja. Nagy pelyhekben hullott a hó, és az idő is kezdett lehűlni. A város is kezdett karácsonyi díszbe öltözni. Kivilágították az utcákat és feldíszítették házakat. Az embereket vásárlási láz ragadta magával. Vagyis külsőségekben a város megfelelt a „karácsonyi hangulat” címszó elvárásainak.
De néha már úgy tűnt, hogy az emberek egy részénél ez a fogalom már itt ki is merült. Inkább csak túl akarnak lenni az egészen az egész hercehurcán. Persze, ilyenkor mindenkinek jóval több dolga van, de ne felejtsük el, ez a nap nem csak a külsőségekről szól!
Nem csak arról, hogy ki mennyire drága és márkás cuccot kapott, hogy a karácsonyi vacsorán hány fogásos menü szerepelt. Ezen a napon végre összetartozunk egy kicsit, és nem vagyunk annyira önzők. Tudunk annak is örülni, ha a másik ember örül.
Ennek fényében érezheti az ember magát igazán önzőnek. Manapság, mintha már csak a gyerekek értenék az ünnep igazi lényegét. Dani is megváltozott. És ebben nem csak az apukájával való beszélgetés játszott szerepet. Idén ugyanis nem játékot kért a Jézuskától, hanem, hogy végre hazajöhessen az édesanyja a húgocskájával.
Igaz, még csak alig múlt el nyolc éves, de a beszélgetés után valahogy kezdett arra is ráébredni, hogy az édesapjának is nagyobb segítségre van szüksége. Igaz, már ott volt a nagymamája de, hogy a dolgok zavartalanul menjenek tovább, abban neki is be kell segítenie. Persze ezentúl sem ő végezte a házimunka nagy részét vagy az édesapja munkáját, hanem azzal, hogy megpróbált jó lenni. Megpróbált minél kevésbé az apukája terhére lenni…
És ő már ezzel sokat segített…

***

Kint az utcát a hó borította. A házban fenyő és fahéj illatot lehetett érezni. A régi lemezjátszón egy karácsonyi dal szólt. A bölcsőben egy gyönyörű kislány aludt csendesen. A bölcső körül pedig a büszke szülők és Dani állt boldogan.

Volt egyszer egy karácsony…

Walking In The Air

2007-12-16T20:15:00.000+01:00

A nagy bejegyzés előtt itt egy szép videó egy gyönyörű számmal és egy gyönyörű hangú énekesnővel. A dal egy meséből van, akit érdekel, az ez alatt a link alatt megtalálja az eredeti verziót: (de ez szebb :))
http://www.youtube.com/watch?v=2KRDCD_O4Cs

Walking in the Air

We're walking in the air
We're floating in the moonlit sky
The people far below are sleeping as we fly

I'm holding very tight
I'm riding in the midnight blue
I'm finding I can fly so high above with you

Far across the world
The villages go by like trees
The rivers and the hills
The forests and the streams

Children gaze open mouth
Taken by surprise
Nobody down below believes their eyes

We're surfing in the air
We're swimming in the frozen sky
We're drifting over icy
Mountains floating by

Suddenly swooping low on an ocean deep
Arousing of a mighty monster from its sleep

We're walking in the air
We're floating in the midnight sky
And everyone who sees us greets us as we fly

Mégis szeretjük a karácsonyt (cikk)

2007-12-12T23:40:00.000+01:00

Szerintem nincs olyan ember, aki nem ismerné a kis Jézus történetét. Hisz egy tipikus keresztény ünnepről van szó. Ezért inkább csak ízlelgessük azt a szót, hogy „karácsony”! Kinek mi fog vajon eszébe jutni? Nekem, ha illatként kéne beazonosítani, akkor a fenyő, a mézeskalács és a fahéj illatának egyvelege ugrik be. Ha dallamra kéne gondolni, akkor a csengőszóra és a kismillió karácsonyi dalra gondolnék. Ha növényre, akkor természetesen a fenyőfára, a mikulásvirágra és a fagyöngyre asszociálnék rögtön.
De valahogy így, 18 évesen, már másabb szemmel látom ezt az ünnepet is. Mintha már nem lenne teljesen ugyanaz, amit gyerekfejjel éltem át. Talán azért is, mert én is rengeteget változtam, és mintha maga az ünnep is változott volna.
Az emberek sokkal inkább a külsőségekkel törődnek, mintsem azzal, ami az ünnep egyik lényege lenne, hogy valamilyen szinten, de összetartozunk. Annyira nem lehet ezért hibáztatni senkit, mert manapság sokkal rohanóbb világban élünk, mások a trendek. De mégis, mennyivel hangulatosabb volt, amikor a család együtt gyújtotta meg a gyertyát az adventikoszorún. Nem hiszem, hogy sok ember tudja, hogy a koszorún pontosan mit is jelképez a négy gyertya. (összeszedettség, fegyelmezettség, remény és bűnbánat)
Sokaknál az ünnepi hangulat ott kimerül, hogy kirak egy illatos gyertyát az asztalra, felrakja az égősort a házra, kipakol egy világító betlehemet vagy a drága jó Rudolfot a többi rénszarvassal. Páran a számítógépen az aktuális hátteret egy szép, karácsonyi tájra, a csengőhangjukat a Jingle Bells-re cserélik, és valami tréfás karácsonyi SMSen gondolkodnak.
Ugyanazokat a karácsonyi filmeket látjuk évek óta. De ez a jobbik eset. Lehet, hogy én nézek ritkán TV-t, de nem egyszer tapasztalom azt, hogy karácsonykor vakációs filmeket vetítenek, nyáron meg egy megható, karácsonyi filmet. :)
A lemezboltok polcain pedig a különböző előadók egy igen szívhez szóló karácsonyi albummal kedveskednek a rajongóiknak. Bár nekik inkább azaz ajándék, ha valaki megveszi ezeket a lemezeket. ;)
Régen ilyenkor már javában körmöltük a képeslapokat és siettünk vele a postára, hogy ne karácsony után érkezzenek meg a jókívánságok. Idén egy kezemen meg tudom számolni mennyit kaptam, de nem hiszem, hogy bárhol is más lenne a helyzet. Lassan, a ma élő kisgyerek szemében ez már csak valami ősi szokás lesz.
Nem véletlen, hogy egyre több emberen a „karácsony” szó hallatán valami pánikrohamszerű érzés fut végig. Az ünnepek előtt a legfáradtabb az ember, szíve szerint csak bedőlne az ágyba, és csak az ajándékozásra és a kiadós ebédre ébredne fel.
De valahogy akkor is megéri a sok fáradozás. Legalábbis az én szemeim előtt ez lebeg. Hisz ennek ellenére ez a kedvenc ünnepem. Miért is? Az előző sorok alapján ugyanis inkább azt lehetne hinni, hogy kezdünk elnyugatiasodni, és már csak az emlékek maradnak a régi szép időkről.
De van egy bizonyos érzés, ami a világ összes pontján ugyanaz, és mindenki ugyanúgy érzi. És én ezért szeretem igazán. Ennek a dolognak hála ilyenkor, ha csak egy napra is, de megváltoznak az emberek.
Ezt az érzést nehéz lenne egy szóval leírni, inkább két kifejezést használnék. Az egyik az a bizonyos „örülök, hogy örülsz” a másik pedig az, hogy ez az a nap, amikor végre kicsit közelebb kerülnek egymáshoz az emberek, és „fontosnak érzik magukat”.
A mindennapos rohanás mellett legalább a fa alatt van pár percünk, hogy leülni, kicsit eltöprengeni és a szeretteinkre is szentelni egy picike időt. És rádöbbeni arra, hogy „igen, megint eltelt egy év”.
Talán ezért van az, hogy ha sokat is nyavalygunk és rohanunk, de szeretjük ezt az ünnepet. Ilyenkor egy kicsit összetartozunk, és jó tudni, hogy a világ számos pontján él olyan ember, aki ugyanezt érzi. :)

Delain: Lucidity (lemezajánló)

2007-12-08T23:02:00.000+01:00

Első albumajánlóm talán azért lesz szokatlan, mert nem egy friss albumról van szó. Ez a lemezt ugyanis már egy éve kiadták, de gondolom nem sokan kaják fel a fejüket, ha azt hallják, hogy Delain. Pedig nagy hiba.
Mióta sikeres lett az Evanescence azóta hirtelen megnőtt azoknak a bandáknak a száma, akik dallamos gótikus metált játszanak, női énekkel fűszerezve. Sokan azt hitték, ha őket elkezdik majmolni, akkor sikeresek lesznek.
Mivel is több a Delain? Mi az ő sikerük receptje? Kezdjük azzal, hogy veszünk egy már amúgy is sikeres csapatot, jelen esetben a Within Temptation. Ott egy bizonyos billentyűs, (Martijn Westerholt) aki egy kis önmegvalósításba kezd. Keres egy csinos énekesnőt, akinek elég jó a hangja az operázgatáshoz (Charlotte Wessels). Hogy már a bemutatkozó album sikeres legyen, adjunk a számokhoz minél több ismertebb zenészt. Az eredmény pedig a Lucidity album.

A legjobbak:
- Az első kiemelkedő szám az a nyitódal, a Sever, ami véleményem szerint egész jó választás volt. Már ebben a dalban nagy szerepet kapnak a kórusok, és Marco hangját is hallani lehet a refrénben.
- Az első klipes nóta, a Frozen. Sokaknak nem meglepő, ha a Within Temptation azonos című száma ugrik be. Maga a klipes is elég WT-s lett, Charlette nyakában a nyaklánc kísértetiesen hasonlít arra, amit Sharon viselt a Running Up That Hill videójában. Ennek ellenére az album egyik kiemelkedő dala lett.
- A negyedik dal a No compliance. Ez az a dal, ahol az ember elgondolkodik, hogy mekkora is Charlotte szerepe a bandában, ugyanis ebből a számból véletlenül ki lett hagyva… Helyette Sharon den Adel (lehet, hogy a régi szép idők emlékére?) és Marco Hielata duettezik. A dal inkább a Mother Earth-ös időket juttatja a hallgatók eszébe.
- A második klipes dal, ami nem más mint a See me in the shadow. Maga a klip Kelly Clarkson: Behind These Hanzel Eyes és az Evanescence: Lithiumának összegyúrása. A klippel ellentétben az albumon kicsit Liv Kristine is besegít. Lehet, hogy elfogult vagyok, (Liv Kristine az egyike kedvenc énekesnőm :)) de az utóbbi verzió sokkal jobb.
- És végezetül a hetedik dal, a The Gathering. Az album és egyben a koncertek egyik csúcspontja is. Rögtön a refrénnel kezdődik. Ez egy meglehetősen jó rockos szám és a refrénje is elég fülbemászó.

Személyes véleményem, hogy az album remek alkotás lett. Első rendes CDnek tökéletes, de a jövőben talán jobb lenne, ha Delainosabb lenne. Mert nekem, aki Within Temptation, Nightwish, Xandria és Epica fan, annak ez egy igazi csemege. De nem hiszem, hogy egy igazi szakmai zsűri előtt így megállná a helyét. Mert így még, ha az eredmény jó is lett, de egy „megcsinált” albummal van dolgunk.
A másik Charlotte hangja. Alapvetően jó lett, de valahogy mégis kevés, az emberben nem hagy akkora nyomott, mint a fent már említett bandák bármelyik frontasszonyának is valamelyike. :S

Jövő? Nos az EMA-n a 16 legjobb közé bejutottak az Európa új hangjának választásakor, és sokan szomorkodtak, amikor Bécsbe nem jöttek el a WT kísérőzenekaraként. És reméljük a következő albumokon, már ezeket a hibákat kijavítják.

10/7

Közreműködő zenészek:
- Charlotte Wessels (ex-To Elysium) - vocals
- Martijn Westerholt (ex-Within Temptation) - keys
- Ronald Landa - guitars and vocals
- Rob van der Loo - bass
- Sander Zoer – drums

A projektben részvettek még:
Marko Hielata (Nightwish, Tarot), Jan Yrlund (ex-Lacrimosa)
Liv Kristine (ex-Theatre of Tragedy, Leaves' Eyes),
Sharon den Adel (Within Temptation),
Ad Sluyter (Epica),
Ariën van Weezenbeek (God Dethroned),
George Oosthoek, Guus Eikens (ex-Orphanage)

***

Delain: See me in the shadow

Megéri-e őszintének lennünk?

2007-12-07T00:03:00.000+01:00

Nemrég olvastam egy cikket arról, hogy mennyire is kell őszintének lenni az embereknek. Ebben a szövegben főleg a párkapcsolatokra tértek ki, de az én reagálásom nem csak erre fog vonatkozni.

Maga a történet azzal kezdődött, hogy volt egy házaspár, akik már hosszú-hosszú évek óta együtt éltek. Egy vasárnapi nap ebéd közben a férfi felugrott az asztaltól, majd azt mondta, hogy elmegy és válni akar. Az ok: 20 éve minden vasárnap húslevest eszik, de ő ezt kifejezetten utálja.
Elsőre talán nevetségesnek is tűnhet a történet és legyintenénk az egészre. Viszont van egy „rossz szokásom”. Én jobban szeretem a dolgokat több szempontból is megvizsgálni. Az egyik oldalról ott a feleség, akinek ez mekkora sértés, hogy a férje elhagyja egy tál húsleves miatt. Viszont ott a férj is, akinek ebből évek óta elege van. Tény, hogy nem ez lett volna a jó megoldás, de valahogy nehéz elhinni, hogy a feleségnek sem tűnt fel soha, hogy a férje mennyire utálja ezt az ételt.
De miért nem szólt a férfi? Végső soron magával szúrt ki minden egyes alkalommal, hogy évekig tűrt egy olyan dolgot, amiből már ki tudja mióta elege volt. De mégis tűrt, mert valószínűleg a neje, szívesen csinálta neki az ételt, és a hallgatás miatt fogalma sem volt arról, hogy mit is gondolhat az ura.

Ezzel ellentétes példa az amikor valaki túl őszinte. Az egyik ismerősöm az igazi, „ami a szívén, az a száján” típus. Értékeljük, mert tudjuk, hogy ő biztos a szemünkbe mondja amit gondol, ezért a pozitív megfigyelései különösen fel is fognak dobni. De a negatívak…
Néha mikor rossz kedvünk van és lelkizünk, meg sajnáltatjuk magunkat mennyivel jobban esik, ha pár jó szót kapunk az illetőtől, mint egy durva szidást. :S
Vagy a másik eset, amikor egy új ruha van rajtunk, vagy új frizuránk van. Azt várnánk, hogy körbebókol, ehelyett odajön és elmondja mennyire rémesen nézel ki. Ilyenkor már nem is őszinte, hanem bunkó.
Az emberek részben a mai világ hibájából is, de természetüknél fogva hiúk. Másik meg, hogy negatív dolgokat ki szeret hallani? Viszont mindenki mindenhol azt papolja, hogy az őszinteség a legfontosabb dolog, meg mennyire értékelendő tulajdonság is ez.

A harmadik eset az, amikor nem akarjuk megbántani az illetőt, hanem inkább füllentünk helyette. De egy valamit elfelejtünk. Egyrészt hazudni nagyon nehéz igazán jól, az emberen ilyenkor vannak látható jelek, amikből rá lehet arra jönni, ha valaki nem mondott igazat. A másik ok a sokkal súlyosabb. Ha nem is derül ki rögtön, de előbb-utóbb biztosan ki fog derülni, (szinte mindig fény derül a hazugságokra) és akkor sokkal fájóbb lesz megtudni az igazat, még ha nem is rossz szándékból hazudtak nekünk.

Ez előző három történet két elég szélsőséges esetet mutatott be. Talán meg kell találni az egyensúlyt. Őszintének kell lenni, mert egy párkapcsolat, ha azt akarjuk, hogy tartós legyen, akkor őszinte dolgokra kell, hogy épüljön, különben mindkét fél nemcsak önmagát, de a másikat is kínozza. De ez az élet többi helyzetére is igaz.
Viszont a ló túlsó oldalára sem szabad átesni, amikor már mindenről megvan a véleménye valakinek, és azt nem fél kinyilvánítani.
Igazából azt kell tudni, hogy mikor hogyan is kell elmondani a véleményünket, hogy ne bántsuk meg az illetőt, de ne is olyan félénken adjuk elő a dolgot, hogy az egyik fülén bemenjen, a másikon meg kijöjjön.
Minden kulcsa csak az, hogy jól, jó időben és jó helyen tegyünk!

The Santa knows where you are

2007-12-06T09:32:00.000+01:00

A Mikulás azon ritka napok közé tartozik, amit gyerekként nagyon vár az ember. Nah, de miért is ne várná? Hisz kap csomagot, a suliba meg az oviban sem kell a szokásos foglalkozásokon részt venni. Amikor én kicsi voltam, (anno :P) akkor még a TV-ben is olyan rajzfilmek mentek, amik tovább fokozták a gyerekek jó hangulatát.
Manapság viszont mintha már ez az ünnep sem lenne a régi. Lehet, hogy azért is mondom ezt, mert 18 évesen az embernek már nem igazán hoznak csomagot, max. egy kis extra zsebpénzben reménykedhet. (ami karácsony előtt kifejezetten jól jön ;))
Nah, de ez van, változnak az idők. Inkább írom a listát a Jézuskának, hátha ő megértőbb lesz… :)

Ui.: a dal amit belinkeltem, az a Nightwish legújabb kislemezes dala, az Erämaan viimeinen. Nem nehéz rájönni, hogy egy finnnyelvű számról van szó. Ez tulajdonképpen a Last Of The Wilds finn verziója. Érdekessége, hogy ezt a számot nem az új pacsirta, Anette Olzon, hanem Az Indica énekese, Jonsu adja elő. Sztem egész kellemes hangulatú dal, és ezzel máris egy kicsit rá tudunk hangolódni a karácsonyra. :)

Destare

2007-12-05T08:17:00.000+01:00

Gondolom ennek a szónak a hallatán nem sokan jöttetek lázba. Sajna olaszul én se tudok, pedig szívesen lecserélném a németet ennek a nyelvnek a kedvéért… ^.^ Szóval kedves olvasó, elárulhatom, a szó nem jelent mást, mint „ébreszt, felébred, feléled, felkelt, felkel és feltámasztja az emlékeket”. Egész szépen hangzik, és elég sok fajta értelemben használják.
A ma reggeli téma ezért nem is lesz más, mint az ébredés.

Kezdjük ott, hogy vannak baglyok és pacsirták. A baglyok képesek egy csomót éjszakázni, akkor a legtermékenyebbek. Nekik az ellentétük a pacsirták, akik korán kelnek, és ilyenkor aktívabbak. Én a baglyok közé tartozom. Nem véletlen, hogy az ébredés számomra egy külön procedúra.
Elég nagy hiba, de éjfél előtt csak kivételes esetben fekszem le. :P Szeretek éjszakázni. Ennek ellenére, már reggel 6 körül csipogom a mobilom valami idegesítő csengőhangon, vagy a barátaim egyik dalával, esetleg az örök klasszikus Őrült tehén bőg fel :P. Ezek mind elég borzasztóak… :S Tudom, elég értelmetlennek tűnik fél órával hamarabb beállítani az ébresztést, de ismerem magam és legalább 3x azt mondom: „Vera, te többet érdemelsz!” … és visszaalszom.
A reggeli az ágyikómban történik, szerencsés is vagyok emiatt. Igaz a menü Túró rudi, tea meg még vmi apró dolog hozzá (de most nem kezdünk el itt reklámozni).
Utána fürdőszaba, rádióhallgatás és megpróbálom nem lehunyni a szemem. Ekkor döbbenek rá, hogy 15-20 perc múlva már startra késznek kéne lennem. Az öltözködéssel egy csomó ideig vacakolok, a smink emiatt már ki is marad gyakran, majd bepakolok a táskámba. (miért is lettem volna ügyes este?) Lerohanok…
A hajammal szenvedek, miközben a szüleim megállapítják, hogy már egy rakat gyerek elment, le fogom késni a buszt. Adná az ég! 3 éve minden nap ezért küzdök, (sikertelenül) mert akkor vonattal mennék be és lemaradnék az óra elejéről. :D
Ajtón kilépés közben apa még egyszer megkérdezi, hogy: „megfésülködtél?”. Ez az a mondat, amivel ölni lehetne. Főleg akkor, amikor perceket töltöttem azzal, hogy valahogy kinézzek, már majdnem hisztizek, hogy ilyen fejjel nem megyek suliba, erre mire végre erőt veszek magamon, akkor ezzel az egy szóval a szívembe döf…
Indulás előtt még anya elköszön utánam kiált: „Legyen szép napod!” (megj.: a körmös gyilkos is mindig ezt mondta az áldozatainak aznap, amikor végzett velük… azóta ez a mondat nem tűnik túl őszintének a szememben, bár anyával kivételt teszek)
Igen, a reggelek nagy része így telik. Most kivételesen otthon vagyok, és itt boldogítalak. Sajna nem azért maradtam itthon, mert végre elértem volna azt, amit már fentebb is írtam. :P

Csak én :)

2007-12-04T23:09:00.000+01:00

Az első bejegyzésen sokat gondolkodtam. Mi is lenne jó? Magam sem értem. Az egyik percben millió dologról írnék, de a következőben kijózanodom és rájövök, hogy vajon lenne-e legalább egy ember, akit érdekelne az, ami miatt itt az ujjam koptatom.

Így kezdjük azzal miért is lett ez a blog címe. Ez is elég lapos téma, de kell valami, ami előrébb visz. Legalább az esélyt adjuk meg...

Kezdjük a legelején…
Tegnap még egy bizonyos Me, Myself and I volt a blog neve. Mi tagadás nem csak jobban hangzik a mostaninál, de egy fokkal talán kevésbé egoistább is. Az ötlet onnan jött, hogy igaz nem vagyok oda Beyoncéért, de ennek a számnak legalább a címe megragadott. Különböző oldalakon már ezer éve használtam. Gondoltam, a blog neve is legyen ez. Miért is ne?
Még 24 óra sem telt el, amikor téma után kutatva unottan beírtam ennek a dalnak a címét az egyik keresőbe. Legnagyobb bánatomra, amit kiadott, az nem más volt, mint egy rakat különböző blog, ezzel a címmel. :S
Király! Hirtelen elkapott az a bizonyos „igen megérte ezzel szenvednem” feeling. Meggondolatlan cselekedetként az I helyett rögtön „Vera” lett. Ami így meglehetősen furán hangzott. Me, Myself and Vera. Kb. mintha egy skizofrénről lenne szó… Vagy mintha Vera nem is én lennék. Vagy mintha csak egy kis változtatással, de továbbra is más tollaival ékeskednék…
Tegnap viszont kaptam egy olyan ötletet is a névválasztáskor, hogy Vera style. Így aztán egy egyszerű, nem túl érdekes mondatot találtam ki.
„It’s just Vera style”
Az eredmény nem lett sokkal jobb.
De egy darabig megmarad.
És ilyenből nem lesz több.
Ugye? :)

Legalább szegény zebuló aranyos :D

Valahol el kell kezdeni

2007-12-03T22:42:00.000+01:00

Hali!

Hol is kezdjem?
Nem könnyű, mivel még sosem csináltam ilyet.
Két gondolat jár a fejemben. Az egyik az, hogy ez az Internet, most a Föld bármely pontján élő ember elolvashatja ezt a bejegyzést, és véleményt alkothat rólam. (előnyben az, aki tud magyarul). A másik meg az, hogy ez a veszély nem fenyeget, már csak amiatt is, mert kezdő vagyok.

Ki is lennék én?
- Veronikának hívnak, de az emberek 90%-a Verának szólít.
- 18éves vagyok, fiatal felnőtt, elméletileg érett. Nah, de van még mit tanulnom.
- Szüleimmel és hugicámmal és egy fekete kandúrral élek.
- Gimnazista vagyok, és a kis helyi gimibe járok, angol tagozat félén. Alapvetően szeretek itt tanulni, hiszen ide járnak a barátaim is, és sok kedves emlék köt ide. Hátránya a családias légkörének, hogy mindenki tud mindenkiről mindent. :P
- Kedvenc tárgyam a földrajz, történelem, irodalom és a rajz. Jó lenne ezek valamelyikével továbbtanulni, de manapság nincs könnyű dolga az embernek a felvételis könyvet lapozgatva. Viszont amit nagyon nem szeretek az a német.
- Hobbim a rajzolás, olvasás, karaoke., írogatás.

Kedvenceim:
- Sport: kézilabda, vízilabda, úszás, kajak-kenu à sajna csak szurkolás szinten.
- Zenében a barátaim manapság rendesen elrontottak, de leginkább a szép, lightos gótikus rockot szeretem (pl. The Rasmus, Evanescence, Nightwish, Within Temptation, Epica, Lacuna Coil, Xandria, Leaves’ Eyes, Delain, Visions of Atlantis). De szívesen hallgatok mást is (pl. Madonna, Shania Twian, Sting, Skillet, Queen stb.)
- Állataim: cica és a nyuszi.
- Kajám: főleg az olasz konyha remekei, de vevő vagyok minden újdonságra.
- Szín: kék, vörös.
- Sorozat: Veronica Mars, Isteni sugallat, Everwood, Hetedik mennyország
- Film: jó kérdés, ez hangulattól függ. Néha jó filozofálgatni, de ált. ha moziba megyek, akkor vígjátékot választok.
- Illat: Night Life by Espirit (a parfümöm :))
- Skandinávia, (L) Spanyolország és Japán
- A barátom (L)

Nem szeretem:
- Sport: csúszókorong (még mindig nem értem a szabályokat :S)
- Zene: rap, nagyon tuc-tuc és azt, ha egy dalnak nincs értelme, mondanivalója.
- Állat: hangya (félek tőlük :S)
- Kaja: ha vmi túl csípős és, ha gomba van benne :P
- Film: western, gagyi akció filmek
- Illat: körömlakklemosó, kapor
- Hülye kérdések és ha valaki olyanba szól bele, amihez abszolúte nem ért

Mi célom a bloggal?
Néha jó kiírni az embernek magából azt, amit gondol, ha már nem mondhatja ki. Alapvetően szeretek írogatni, most legalább megvan rá az esélyem, hogy a körülöttem élőkön kívül máshoz is eljuthassanak a gondolataim. Emellett igen jól mutat majd a különböző közösségi oldalakon az adatlapom mellé írva. :)