Visszatértem

Most nézem a dátumokat! Eszméletlen rég írtam ide utoljára. Most mondjam azt, hogy nem volt időm? Az igazat megvallva ez hazugság lenne. Jún. 16. 16 óra 10 perc óta ugyanis elméletileg szabad vagyok. Elméletileg: mivel szerencsére mindig találtam magamnak valami programot, így az unatkozás nem volt rám nagyon jellemző. De ha már itt vagyok, akkor illenék valamit mégis csak idevésni.

Szóval, túl vagyok életem eddigi leghúzósabb vizsgaidőszakán, ami megértette velem, hogy mitől rettegnek annyira az egyetemisták, és ami után büszke voltam magamra, hogy ügyesen és nagyon időben végeztem. :)

Végre volt egy kis időm magamra is az elmúlt hónapokban. Levágattam a hajam újra rövidre, (nyugi, nem vészesen rövidre!) a nyaralást is véget ért már, (sajna :() ledaráltam egy rakat Született feleségek epizódot (úgy érzem függő lettem az elmúlt időkben), tanulni még mindig nem kezdtem el, (még mindig tudom magam azzal áltatni, hogy a legjobb angol gyakorlás a sorozatnézés, a legjobb matekgyakorlás pedig a kártyázás és a sudokuzás), viszont igenis járok úszni (!), emellett elkezdtem főzni tanulni, és még sok-sok minden van, amit idén nyáron meg akarok valósítani. Már csak azért is!

Éljen a nyár, ami még mindig a kedvenc évszakom!

Sznob hatás I

Alapvetően szeretek filmeket nézni, csak egy baj van velük: nincs elég időm rájuk! A filmnézés nem olyan, mint a zenehallgatás. Az kifejezetten jó kísérője tud lenni egy másik tevékenységnek, kellemes háttérzajként tud működni, segít megalapozni a hangulatot. A filmek esetében ez nem működik így. Az jóval több érzékszervünkre akar hatni. Arra jobban oda is kell figyelni. Épp ez a hátránya, hogy sok időt kell rá szánni. Közben valami teljesen más tevékenységet nem folytathatsz, különben lemaradsz, elveszted a fonalat, aztán kénytelen vagy visszatekerni, vagy a melletted ülőt zaklatni mindenféle hülye kérdéssel. (Akik ezeknek ált. nagyon tudnak örülni :D) Lényeg a lényeg, hogy időt kell rá szánni.
Hétköznap persze mindenre van időm, de erre szinte sosem. Még a gimi elején leszoktam a tévézésről, azóta jobbára maradt a mozi és a DVD-k, meg pár sorozat. Persze, azokon a heteken, amikor élni alig van időm, akkor naná, hogy nincs energiám leülni megnézni egy hosszú, érzelmekkel és rejtélyekkel teli filmet, ami több szálon fut, amikor minden apró momentum jelentéssel bír, és aminek a végén egy olyan csavar lesz, amire 90 perc után is felkapom a fejem, és azt mondom, hogy igen! Ezt na ezt tuti nem gondoltam volna!
Az ilyen álmos, ált. péntek estéken max. egy gagyi, aranyos, romantikus vígjátékra vagy egyéb hasonlóra van csak energiám. Amit csak úgy nézni kell, el lehet bambulni rajta, ha 10 percig nem figyelek, akkor sem követtem el óriási bűnt. Az a tipikus: nézek ki a fejemből és vigyorgok, mint a vadalma feeling.
Senki ne mondja nekem, hogy ő nem szereti az ilyeneket! Elvből elveti ezt, és ha kényszerítenék, se nézne meg egy ilyet. Naná, hogy nem lenne igaz!
Persze, nem ez az elvárás. Nem tudom miért, de az utóbbi időben, ha szóba kerülnek a különböző díjra érdemes mozik, akkor az embereknek tuti nem a vígjátékok fognak beugrani. Hanem a különböző drámai eseményekkel túlfűtött, meghatódós, szívmegszakadós filmek, vagy azok, amik valami roppant nyomasztó környezetben játszódnak, vagy olyan helyzetben, amik igazából egy amerikai embernek jelentenek valamit, nem pedig egy európainak, különösen nem egy Közép-európainak.
Félreértés ne essék, vannak ezek között is kifejezetten remek alkotások, és pár nagy kedvencem is ebbe a kategóriába sorolható, de attól még miért kell azt gondolni, hogy csak ezek a filmek a jók? Ha egy film ér valamit, akkor legyen tele minél több drámával, akkor majd talán értékelik is valamire. Legyen benne remek színészi játék, hatódjunk meg, miközben a főhős szenved, és amikor a stáblista lemegy, akkor gondoljunk arra, hogy milyen csodálatos érzelmeket fejezett ki az adott karakter.
A másik kedvencem, amikor egy könyvet dolgoznak fel. Aki ilyenre vállalkozik, az alapból elég nehéz fába vágja a fejszéjét. Egy könyvet ugyanis szinte sohasem lehet ugyanúgy visszaadni, mint ahogy azt egy író leírta, vagy ahogyan azt az olvasó maga elé képzelte. (Ismerek pár nagyon jó ellenpéldát, de ez igencsak kevés.) De könyörgöm, ha már díjazzuk őket, legalább előtte lapozzunk már bele az adott olvasmányba! Ne méltassuk már egy olyan dolog forgatókönyvét, aminek köze nincs az eredetihez. Amin látszik, hogy a rendező kicsit fel akarta turbózni az alapstoryt, kicsit hoolywoodiasabbá akarta tenni, hogy az megfeleljen az ilyen sznob kritikusoknak. És így egy adott film pont a lényegét veszíti el, pont azt, ami megfogta a könyvet OLVASÓT.
Lehet azért, mert ők csak az adott témára koncentrálnak, és nekik az egész csak annyit mond: hmm, egy holokausztról szóló mű, vagy egy nehéz sorsú sportoló küzdelmeinek könnyfakasztó története, esetleg egy háborús hős küzdelme a hazájáért, a békéért, a szerelméért és a demokráciáért. Az eszmék szépek, de a megvalósítás egy giccs, kifejezetten nehezen fogyasztható, és látszik, hogy csak ezeknek a bíráknak jelent valamit. Az átlagembernek nem. Így, hogy lehet valami úgy az év filmje, ha az csak egy szűk kör ízlését tükrözi?
Ciki lenne azt mondani egy kellemes és igényes vígjátékra, hogy az jó? Ciki lenne beismerni egy könnyen fogyasztható darabra, hogy megérte a mozijegy árát? Vagy már lehet idejemúlt az ilyeneknek adni a különböző elismeréseket? Ki tudja, mit hoz a jövő, és mi lesz mondjuk 20 év múlva a divat? Lehet, hogy akkor pont ezeket a filmeket fogjuk visszasírni … :P

Az évvégi utolsó

Hol is kezdjük? Eltelt egy újabb év, ami kifejezetten pörgős és hajtós volt, de mégis valahogy gyorsan eltelt. Most bölcselkedhetnék, írhatnék itt magasztos gondolatokat, elemezgethetnék különböző dolgokat, de nem akarok én ezzel senkit sem fárasztani. Inkább csináljok egy rövid összegzést, amiben az ábécé betűin végighaladva jellemezném ezt az évet, természetesen nem időrendben, és nem az összes betűt felhasználva. Nem lesz gyönyörűen irodalmilag megfogalmazva, inkább csak egy-egy benyomást, egy-egy érzést próbálok röviden kifejezni az adott témáról, ami eszembe jut.

Album: idén lett egy új hobbim, a fotókönyv készítés. Hármat is készítettem, és kifejezetten élvezem az ilyen típusú munkát. Jó pepecselni vele, még akkor is, ha sokáig tart elkészíteni, de amikor meglátom a végeredményt, akkor tudom, hogy megérte fáradoznom.

Állatkereskedés: ahová barátaim és barátom „nagy örömére” hetente ellátogatok, hogy megnézzem a nyuszikat! Ha szeretnéd magad belopni a szívembe, akkor tudod, mivel kell meglepni engem! ;)

Ballagás: ebből kettő is volt. Egy rendes és egy bolondballagás, utóbbin Piroskának öltöztem be. Kifejezetten mókás nap volt. ^.^

Cicák: idén Kismacskának kölykei születtek, akiknek nagyon kedves és aranyos gazdijaik lettek, és remélem, nagyon szeretik a kölyköket!

Család: még mindig nagyon fontos, és az is marad. Jó hazatérni …

Dalszöveg részlet, ami a kedvencem volt idén: „Standin' on a mama's porch / You told me it would last forever …” Aranyos, nemde? :)

Eger: az idei nyaralásom egyik helyszíne. Ezen a helyen a barátommal nyaraltunk. A szüleimmel Szoboszlón, ott tudtam meg az utolsó este, hogy felvettek!

Érettségi: az a bizonyos nagy megmérettetés, amiből már kettő is volt nekem ez előtt. De a neheze csak most jött. (gondolok itt az emeltszintűre) A végeredményre végső soron büszke vagyok ;)

(A) Felolvasó: a könyv, ami a kedvencem lett… Elég sokáig szemeztem a borítóval a könyvesboltban, végül mégis csak a kasszánál való fizetés előtt pár pillanattal döbbentem rá, hogy nekem kell ez a könyv, és én ezt meg akarom venni! Ha nincs ez a pár pillanat, akkor talán sosem jutok el odáig, hogy megismerjem ezt a gyönyörű alkotást. Ami hosszú idő után először gondolkodtatott el és kavart fel ennyire, és amit tényleg alig bírtam letenni …

Gólyatábor: ahová eleinte nehezen akartam elmenni. De tudtam, ha nem megyek, akkor sok-sok lehetőségtől fosztom meg magam, és akkor az első „a felsőoktatásban eltelt napok” is sokkal nehezebbek lesznek. Végső soron nem bántam meg, jóóó buli volt!

Gyorskaja: egy ideig megfogadtam, hogy nem eszek ilyet. Egyrészt egészségtelen, drága, és nem is igazán finom. (bármelyiket meg tudom kritizálni, de komolyan!) A fogadalmam kb. egy hónapig, ha tartott. Nem ártana újra egy ilyennek nekikezdenem.

Hotel: ahol lakom. Nem albérlet, nem koli, valahol a kettő között.

Iskola: igen, büszkén jelentem: főiskolás vagyok! Felvettek oda, ahová leginkább akartam menni!

Kereskedelem és marketing: az a bizonyos szak, amit elkezdtem tanulni.

Lufi: a család új taggal bővült! Nyugi, nem új kistestvér, hanem egy házi kedvenc, a mi kis spánielünk.

Mozi: a barátommal idén elég gyakran elnéztünk a moziba, és sok jó filmet is láttunk. Idén ugyanis végre volt időm filmeket nézni. (különösen a szóbeli érettségi előtti időszakban)

Noa és Mira Awad: a két hölgyemény eurovíziós dala, a There Must Be Another Way volt az, amit idén szerintem a legtöbbet hallgattam végig. Nem is hosszú, de sok benne az érzelem, mégsem szerelmes dal, szép énekkel és dallamokkal. Tény, hogy ennél jobb dal is íródott idén, de valamiért mégis ez lett a kedvencem.

Nyári színház: nagyon szeretnék végre egyre elmenni! Már csak azért is, mert kaptam idén egy szép, barna ruhát, ami nagyon jól mutat rajtam, és amit nagyon szeretnék viselni!

Pisti: together 4ever (L)

Rendülés: vannak dolgok, amik néha úgy esnek, mint egy hidegzuhany, vagy egy borzasztó nagy pofon. Egy mondat, egy kijelentés, ami elég rendesen rányomja a bélyegét egy kapcsolatra, egy helyzetre, akármire. De meg kell tanulni túllépni, és újra reménykedni, nem szabad feladni, hanem küzdeni kell, még ha borzasztó nehéznek is tűnik.

Sorozatok: mostanában én is kezdtem rászokni arra, hogy esténként ezeket nézzek. Mondjuk még fejlődnöm kell, mert még mindig inkább a meséket szeretem nézni :D (Javíthatatlan vagyok!)

Születésnap: eljött annak a bizonyos 2. X-nek is az ideje. Ez volt az első borongós augusztus 14.-e az elmúlt 20 évben! … Jah, és ezen a napon volt az első gimis osztálytalálkozónk is.

Tömegközlekedés: magam is meglepődtem rajta, hogy egész gyorsan megtanultam boldogulni vele, pedig eleinte eléggé féltem tőle. Jelenleg ha eszembe jut ez a kifejezés, akkor inkább azt mondom idegesen: „ez a BKV egy katasztrófa!” :D

Vera style: az én kis blogom, ami még mindig él és virul, még ha mostanában ritkán is írok ide.

Zh: október végétől folyamatosan ezt írok. Nincs időm unatkozni!

Megkésett szülinapi köszöntő

Igaz kicsit megkésve, de mivel 8 nappal előtte és utána is ér a köszöntés, ezért: így utólag is BOLDOG 2. SZÜLINAPOT kedves blogom! Öregszünk! Eltelt egy újabb év, Verácska blogja fejlődött, bővült, szépült, igaz a bejegyzések száma az elmúlt egy évben nem döntött rekordot. De sebaj! Szép ez a három virág és a felirat a virtuális dimenziónkban. Egy évvel ezelőtt valamivel szószátyárabb voltam, amikor az ünnepi bejegyzésem írtam, most inkább legyünk csendesebbek, részben azért is, mert most eléggé időhiányban szenvedek, hála a ZH hétnek. Drukkoljatok, hogy sikeresen túléljem! Utána ugyanis karácsonyig végre egy kis pihi következik! :)

Minden megnő

Alapvetően szeretem a biztos és állandó dolgokat. Azt ami tutira bevált, és nem jelent túlzottan nagy kockázatot. Nem egyszer felteszem magamban a kérdést: a biztosat megéri-e kockáztatni és feladni a váratlanért és az újért? Az más kérdés, hogy gyakran nem lehet nemet mondani, és ennek talán az új környezet is köszönhető.

Felkerülni Budapestre, fővárosi diáknak lenni: csak a puszta tények is megváltoztatnak hirtelen mindent. Egyszer csak azzal kell szembesülni, hogy az otthoni nyugalom helyett itt nagy a zaj, a nyüzsgés, óriási a forgatag, mindenki rohan és valahogy minden olyan más. Talán csak azért van ez így, mert mások már igazodtak ehhez, és én még nem tudtam teljesen.

Az első utak, amikor nem egyszer még kissé idegesen indulok el, hogy odatalálok-e ahová kell, meglesz-e minden időben, vajon tuti jó helyre megyek-e? Minden olyan hatalmas és félelmetes, még jobban nehezíti a dolgomat, hogy könnyű elbámészkodni és elgondolkodni, mert itt valóban mindig történik valami. Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy megszoktam, és mindezt viszonylag gyorsan tettem meg. Szép lassan kitárul előttem minden, kezdek mindent megismerni és átlátni, és rájövök, hogy nem is annyira nehéz és bonyolult ez az egész rendszer. Talán azért is van ez, mert rá vagyok kényszerítve, hogy megszokjam, csak alkalmazkodnom kell. (Másrészt, ha túl bonyolult lenne akkor majd 2 millió ember, hogy igazodna el itt nap mint nap? :))Rájövök, hogy minden annyira relatív. Ha otthon azt mondom, hogy 12 megállót kell mennem a villamossal, majd kettőt metróval, és még kb. 200-300 métert kell sétálnom a főiskoláig, akkor mindenki elképed, hogy nekem mennyit kell utaznom naponta. Ha belegondolok ezt az utat átlagosan fél óra-35 perc alatt teszem meg. Van aki naponta még ennél is jóval többet utazik, hogy beérjen ugyanakkora, mint én. Ezért én inkább azon gondolkodom, hogy ezt a közepes ideig tartó utat is mivel töltsem: nézelődjek, vagy kicsit pihenjek, vagy melyik könyvet rakjam be a táskámba?De ami igazán feltűnt az az, hogy amikor hazaérek minden olyan picinek és csendesnek tűnik, mintha minden összement volna, amíg én nem voltam otthon!

Immár 2X évesen

Több mint egy hete elértem azt a bizonyos második X-et, vagyis 20 éves lettem. Azon kívül, hogy a számomra fontos emberekkel töltöttem a napot, szép ajándékokat kaptam (igazán eltalálták, amiket szerettem volna :)), egész sok embernek eszébe jutottam, (ami nagyon jól esett) valahol mégis egy furcsa érzés keringett bennem: „Jesszusom, öregszem!” Igen, ez volt az első, kissé nevetséges gondolatom, bármennyire hangzik is hiún. Most először éreztem ilyet földi pályafutásom folyamán először, és valahogy egész nap ez járt a fejemben.
Talán, ami a legfurcsább az egészben, hogy én sosem így képzeltem el magam ennyi idősen. Mikor kisebb voltam, mindig úgy gondoltam, hogy ennyi idősen egy fiatal, érett, kicsit komoly nő leszek, aki magabiztos, kissé rátermettebb, sikeres felvételt nyert, élvezi az egyetemi éveit, az új kapcsolatokat, közben megtalálja a számára tökéletes srácot.
De most csak abban vagyok biztos, hogy felvettek oda, ahová szerettem volna menni, és az a bizonyos srác is megvan. De azon kívül nem lettem sem ügyesebb, (sőt néha kifejezetten szerencsétlen vagyok, bár van akik szerint legalább ezt aranyosan teszem) sem magabiztosabb, komolyabb és érettebb sem vagyok. Kissé kiábrándítónak tűnik a kép. Főleg, hogy most inkább egy ijedt kislánynak érzem magam, aki izgul, hogy hogyan jut ki reggel magától a Déli pályaudvarig, milyen lesz a gólyatábor, a félelmetes nevű tárgyak valóban olyan félelmetesek-e mint elsőre kinéznek, jó lesz-e a diákszálló és a szobatársaim stb. Hmm… így leírva elég soknak tűnik, és már annyira nem is szörnyűnek, ami csak így hirtelen a fejemben jár. Remélem! ;)
Legalább ez az utolsó, normális még nem pesti diákos hetem egész jól telt, de úgy önmagában az egész nyaram is, még ha sokkal több mindent szerettem volna megvalósítani, akkor is. Nem tudom, lehet csak a megszokás vagy a kényelem beszél belőlem, de szeretném még sokszor és sokáig így érezni magam, élvezni azt, ameddig még minden ilyen egyszerű és gondtalan, és tényleg az a legnagyobb problémám, hogy Lufi kapott-e már ma eleget enni, vagy sem?

Az első saját videóm

Amikor valaki kér tőlem valamit, akkor azt ritkán utasítom el. Az más kérdés, hogy a megvalósítás gyakran elég sok időbe telik, (hajajj mennyibe!) de azért megcsinálom. Ezt is vagyok büszke életem első, saját klipjébe, amit egy éve terveztem el, hogy megcsinálok. Az ötlet megvolt, de a megvalósításra gyakran vagy nem jutott idő, vagy csak én halogattam, pedig alapvetően szeretek ilyesmikkel pepecselni. Sebaj, idén nyáron próbálok pótolni minden ilyen típusú lemaradást. Ha a könyvekkel, és a filmekkel már egész jól haladtam, akkor most jöjjön az a bizonyos klip.

Ui.: mivel ennyire beharangoztam, ezért aki krizál, az csak finoman tegye :)
Ui.2: ezúton is boldog szülinapot Áginak, a hugicámnak!