Pletykás lány

Már régóta terveztem, hogy kritikát írok egy zenei albumról, egy filmről vagy egy sorozatról, ami az utóbbi időben valamiért megfogott engem. Nos, én a sorozatot választottam, ami nem más, mint Cecily von Ziegesar népszerű könyvsorozatának a Bad Girlnek a filmadaptációja.

“...and where's been serena? And who am i? That's a secret that I never tell… You know you love me, xoxo: gossip girl”

A világ mennyit változik. Egykor a fiatalok még életüket és gondolataikat egy szép naplóba, tintával írták le, manapság viszont sokkal divatosabb a számítógépet használni és blogot vezetni, ami már sokkal modernebb és amit már bárki el tud olvasni.
Ezt használja ki egy „Gossip Girl” elnevezésű valaki is, aki a manhattani elit életéről oszt meg különböző (általában kínos, sötét és forró) titkokat az olvasókkal, és lesz ezzel elsőszámú információs forrása az ott élő tiniknek.
Miért is olyan népszerű ez a blog? Most őszintén, ki ne álmodna arról, hogy egy menő magánsuliba járjon, legyen szép, népszerű és eszméletlen gazdag, és az legyen a legnagyobb problémája, hogy a következő buliba tényleg a legmenőbb ruhát viselje. De valljuk be, ez idáig enyhén szólva sekélyes, émelyítő és sablonos. Normális esetben 14-16 éves korig gondolkodik így egy ember, ezért sem szánnád túlságosan ezeket az embereket.

Fel kell valamivel dobni a történetet! Ezt oldjuk meg néhány érdekes karakterrel. Mi lenne jobb egy egykor titokzatosan eltűnt lánynál, aki hirtelen hazatér? Ő nem más, mint Serena van der Woodsen, a történet főszereplője. De miért ment el? Mi történt az öccsével? És vajon valóban olyan angyali-e, mint amilyennek mutatja magát, vagy ez is csak egy álca?
Aztán ott van Blair Waldorf, aki a legirigylésreméltóbbnak tűnik az összes karakter közül. Csinos, népszerű, nem egy rajongója van, az anyja híres divattervező és Serena legjobb barátnője. Legalábbis ez a látszat. Valójában igazi idegroncs, és ha valakit igazán feldühített „legjobb barátnője” hazatérése, akkor az ő. Ennek tetejében még a pasijával, Natetel sem stimmel minden.
Nate Archibald ugyanis egy tipikus szépfiú, aki belül sötét, mint az éjszaka. Neki is megvan a maga keresztje, hisz az apja egy elég furcsa ember, aki ráadásul minden áron rá akarja erőltetni az akaratát, és olyan egyetemre akarja küldeni, ahová egy cseppet sem akaródzik mennie. Emellett ott van Blair, akivel a világ szemében ők az igazi álompár, hisz már ovis koruk óta egy pár alkotnak. Természetesen neki egy másik lány mozgatja meg a fantáziáját, aki ráadásul igazi tiltott gyümölcs is a számára.
Minden sorozatnak megvan a maga a rosszfiúja. A Gossip Girlben ez a szerep Nate legjobb barátjának, a meglehetősen rosszindulatú, szemét és aljas Chuck Bassnak jutott. Tipikusan az a srác, aki megérdemelné, hogy egyszer még jól megszívja. De miért van olyan érzésem, hogy ez előbb utóbb be is fog következni? És mit tud ő Serenáról, amit sokan nem?
A sok aljas szereplő után szinte kivétel a vicces, aranyos Dan Humphrey, akinek egy percre be nem áll a szája. Ebben a történetben neki jutott az a szerep, hogy már régóta szerelmes legyen a főhősnőbe, aki sokáig azt sem tudja, hogy a világon van. Mikor jön a lehetőség akkor él vele, de aztán jön a következő kérdés, mennyire lehet tartós egy ilyen kapcsolat, ahol ennyire különbözik két ember? (és itt nem csak a pénztárcájukra gondolok) Aztán mennyire igaz az a megállapítás, hogy egy bizonyos kor alatt még a lányok a kalandokat, és a rosszfiúkat keresik, mintsem a megbízható, de kissé uncsi srácokat? De ki tudja Dan is meddig ilyen aranyos?
És végül, de nem utolsó sorban ne feledkezzünk el Dan húgáról, Jennyről sem, akinek legfőbb vágya, hogy ő is bekerüljön az elitbe, annak ellenére, hogy ő szegény. Eleinte Blair követője és mellőle akar felemelkedni, de ahogy telik az idő, úgy tűnik, hogy már le is előzte mesterét, és a kicsi Jennyből Jennifer lesz. :P Eleinte úgy tűnik, hogy célja elérésében csak egyetlen problémája adódhat, név szerint: Chuck.

Most, hogy már elég rendesen összekavartuk a szállakat, akár be is vallhatjuk, hogyha nem lenne a csillogás és a fényűzés, (aminek a néző orra alá dörgölése néha már valóban émelyítő), akkor egy olyan közösséget kapunk, ami nagyon is átlagos. Csak vegyünk egy gimis osztályt!
Ott is mindig megvannak a szép (már-már divat magazinból kilépett) lányok, akik egymás háta mögött ölik egymást, mások előtt pedig a legtökéletesebb barátnőknek akarnak látszani. Nekik vannak követőik, aki folyamatosan megalázkodnak, csak, hogy velük tetszeleghessenek, és csak a megfelelő percet várják, hogy kitörjenek.
Aztán ott van még a butuska szépfiú, meg egy rosszfiú, akire az összes csaj fog bukni, még ha mindenki tudja is róla, hogy egy valódi szemét, aki már egy csomó lány szívét összetörte. Persze van neki ellentéte is, de az kinek kell, hisz uncsi … Kockáztatni sokkal érdekesebb, és azt remélni (naivan), hogy a szemét srácból egy jófiút tud majd nevelni. :P

Nem hiszem, hogy ezzel a történettel egy filmművészeti klasszikust ismertünk meg (ha tévednék, nem megkövezni) hisz, néha kifejezetten csak a gagyi, kiszámítható és sekélyes szavakat tudnám használni erre a történetre. De ott van pl. Kristen Bell fantasztikus narrációja, ami igazán feldobja a sorozatot. És van valami különös „feeling” is, ami a képernyő (vagy a monitor) elé tudja kötni az embert. Mert arra ez a sorozat tökéletesen megfelel, hogy egy hosszú nap után, este fáradtan leüljön az ember és figyelje a történet alakulását.
Azt viszont elérték a készítők, hogy kíváncsi legyek a sorozat eredetijére, a könyvre! ;)

Sokatmondó kép

„Mi lett volna, ha…?” Néha egy egyszerű mondat, gondolat, tett mennyire meg tudja változtatni az ember életét. Hányszor elgondolkozik az ember, hogy persze, voltak jelek, de akkor nem figyelt eléggé, és később már nem tudott változtatni az események menetén. Aztán marad a bánat, a letörtség és az önsajnáltatás. Igen, sokszor érthető és elfogadható ez, de ha egy idő után ha nem tesz ez ellen semmit, akkor csak a saját csapdájába esik. Ezek után pedig ne csodálkozzon, ha nem lesz képes változtatni, és kitörni onnan, ahová került.
Talán ezért is jelent nekem sokat ez a fotó, ami lehet, hogy az átlagember számára nem sok mindent mond. Egy mosolygós, kifejezetten helyes srác, három éremmel a nyakában, (egy arany, két bronz) amiket, hogy megszerezzen, ahhoz hatalmas akaraterőre és kitartásra volt szüksége. Az eredménye pedig magáért beszél, hisz ezzel az idővel az ép sportolók között is figyelemreméltó lett volna, amit tett.
Igen, ezért is jelent olyan sokat ez a kép. Mert bizonyítja, hogy mennyi mindenre képes az ember. Pedig, ha valakinek nem könnyű, ha valaki igazán szomorkodhatna, és ha valakit igazán lehetne sajnálni, akkor az ő. Ő is felteheti a kérdést, hogy mi lett volna, ha? Csak felesleges.
Mert most egy mosolygós, boldog ember van a képen, aki képes volt kitörni, és aki igazi példa lehet bárki számára.

Visszaáll a világ rendje

Még csak egy hete, hogy elkezdődött a suli és eljött Egyed és Egon szülinapja, ismertebb nevén, szept. 1. Kevés hónapkezdés van, amit diákként igazán eszébe vés az ember. Általában csak írás közben veszem észre, hogy mennyire eltelt az idő, és már új hónap nevét írom le. Annyira egyszerű elveszíteni az időérzékünket …
De ahogy szép lassan kezdek visszarázódni a suliba, a tanulásban, már annyira távolinak tűnik a nyár. A sok szép emlék, amire egész tanévben gondolhatok, és ami lelki szemeim előtt fog lebegni, akkor amikor szívem szerint már földhöz vágnám a tankönyveim. Aztán elkezdhetek visszaszámolni a következőig nyárig …
De a lényeg, hogy kezdődött minden elölről, az oly egyszerűnek tűnő, mégis bonyolultan megoldott dolgok, a nagy nevetések és a szomorkodások. Miközben vágyakozok és visszaszámolok …
Aztán az a bizonyos érzés, amikor annyira jól tudna esni a másik közelsége. Mert néha semmi sem esne jobban, mint pár kedves szó és egy ölelés. Mindig is úgy gondoltam, hogy az ölelés tud az egyik legintimebb dolog lenni. Bensőséges és nagyon megnyugtató is egyszerre. Gyakran ez esik a legjobban, plusz az a néhány kedves szó, amik ekkor elhangzanak. Ilyenkor érezheti az ember azt, hogy ezek az érintések és szavak mennyire is jönnek szívből, és mennyi belőlük a képmutatás, és a kötelező máz és báj, amivel manapság minden be van vonva. Legalább kiderül, hogy mennyire is őszinte a másik. De ezt az érzést az ember nem mindig kaphatja meg, csak vágyhat rá… És közben visszaszámol …
De újra itt az újabb kihívások, amik teljesítése közben nem egyszer van gyomorgörcse az embernek, de mégis megpróbál a lehető legtöbbet megtenni a célokért. Mert nincs is jobb, mint a végén büszkén megállapítani, hogy: sikerült. Eltörpülnek azok a percek, amikor gyötrődött, amikor ideges volt, amikor csak vágyódott és visszaszámolt.
Ilyenkor aztán valóban egy időre visszaáll a világ rendje :)

Élvezd a csendet!

"A csend maga a Hang, maga a Végső Valóság."

Nem egyszer elkap az az érzés, hogy milyen jó lenne elbújni a világ elől, valami olyan helyre, ahol csak a magam nyugalmában lehetek. Jó lenne csak úgy ülni a gondolataimba meredve, rajzolni, írni, és csak úgy élvezni a csendet. Persze ezt az ember nagyon ritkán teheti meg, mert „a másikat illik megtisztelni a figyelmünkkel”. Ilykor mosolyogni kell, sajnálkozni kell, kérdezni kell és megértőnek kell lenni. (és mindenhová valóban ki kell rakni a KELL szót :)) Vannak emberek, akik ezt mesterien csinálják. Irigylem is őket, hisz órákig képesek valakivel eltárgyalni a semmiről, mégis mindezt úgy teszik, mintha élveznék a helyzetet, holott szívük szerint már rég szabadulnának.
Nálam, hogy ez a fajta viselkedés összejöjjön, az egy elég hangulatfüggő dolog is. Elég fárasztó, és gyakran érzem azt, hogy a partnerem nem is érdemli meg azt, hogy próbálkozzak „kommunikációt fenntartani vele”. (milyen szép és hangzatos kifejezés ;)) Mikor egy-két próbálkozás után is csak fél szavakban válaszol, és látszik, hogy nagyon unja magát és engem is, akkor nekem sem lesz kedvem azon törni magam, hogy tovább beszélgethessünk. Aztán beáll az a kínos csend, majd jön egy kínos út, amikor szívem szerint már elővenném a mobilom, vagy az MP4-em, és úgy tennék, mintha az illető ott sem lenne.
Ott a másik véglet is. Amikor azért szeretnék csak csendben maradni, mert annyira zavarban vagyok. Amikor nehezen oldódom, és nem akarok ezzel megzavarni másokat is. Ilyenkor már csak azért sem szívesen szólalok meg, még ha véleményem vagy tapasztalatom is van a témával kapcsolatban, mert nem akarok csak össze-vissza fecsegni és ezzel kellemetlen helyzetbe hozni magamat és a partneremet is.
A másik érdekes helyzet, amikor az ember szívesen megszólalna, de nem teheti meg. Pedig már ott van a nyelvén a szó, és annyira jó lenne kimondani azt, amit gondolunk, de mégsem lehet megtenni. Mert a mondanivaló vagy titok, vagy pedig valami sértő esetleg bántő mondat lenne. Hiába lenne jobb, ha megkönnyebbülhetne a lelkünk, vagy ha kimondhatnánk, kiordíthatnánk a szavakat, amiket vissza kell tartani. Helyette inkább számolunk tízig, és próbálunk túllépni a dolgon. Legalább a tudat maradjon meg, hogy az erkölcsi győztesek csak mi lettünk.
Talán ebből a sokféle példából is látszik, hogy néha mennyivel jobb és egyszerűbb megfigyelőnek lenni. Nézni mások mozdulatit, gesztusait, nem is a szavakra, hanem mindenféle nonverbális jelekre koncentrálva. Valahogy az, ahogyan viselkedik az illető, és az, ami a szavak mögött rejlik, azaz esetek nagy részében sokkal érdekesebb és fontosabb, mint amit a kimondott szavak sejtetni engednek.