Otthonfelejtettek

Kit vinnél el egy lakatlan szigetre? Teszik fel az oly ismert kérdést a különböző személyiség tesztekben. A leggyakoribb válaszok: egy gitárt (vagy valamilyen hangszert), az intellektuellek még valami olvasnivalót is választanak, a kockák egy műszaki eszközt akarnának, a pláza cicák a legújabb, legdivatosabb fürdőrucit, aki teheti az tuti felírja a kedvese nevét és még valamilyen háziállatot is (kutya, macska, a lényeg, hogy ne kétlábú legyen) De az emberek nagy része nem írja oda, hogy: a barátaim. Pedig belegondolva teljesen logikus lenne. Több ember hamarabb tudna összeeszkábálni egy tutajt, ha már nagyon unja a szigetet. De az esetek nagy részében őket véssük rá a lapra.
Világéletemben azok közé tartoztam, akinek egyszerre sosem volt sok barátja. Mindig megvolt az a pár ember, akikben meg lehet bízni, akikkel jól éreztem magam, akiknek bármit el lehet mondani, de a lényeg, hogy csak néhány ember. A különböző kedves ismerősöket és haverokat nem tartom barátoknak. Ezért sem szerettem sosem, amikor valaki összefut egy ilyen állítólagos baráttal, cup-cup, még a myvip-re és az iwiw-re is felrak pár képet róluk. Legalábbis ez csak az álca, valamiféle magamutogatás. Valójában nem érzi úgy, hogy ha baj lenne, akkor arra a valakire számíthatna, vagy ő megvédené azt a valakit, ha annak lenne baja. Csak jól mutatnak együtt, népszerűbbnek tünteti fel magát, hogy még ezzel-azzal is jóban van…
De ahogy növünk, annál kevesebb barátra lelhet az ember. Minél jobban megismerjük a világot, annál nehezebb nyitottnak lenni és másokkal barátkozni. Még gyerek az ember, addig naiv, ártatlan, és elhisz minden szót és ígéretet. Amikor tini lesz, akkor hirtelen a barátok lesznek a legfontosabbak, mert bizonyos dolgokról nem lehet beszélni a szülőkkel, mert ők azt úgy sem tudnák megérteni, meg ők nem olyan jófejek, hogy egy rakat lökött dologban benne legyenek. De mikor szép lassan felnövünk, akkor már jobban ismerjük a világot. Tudjuk, hogy milyen nehéz, kapzsi, gyarló, igazságtalan, de mégis milyen gyönyörű, reményteljes, színes és izgalmas. És mivel tudjuk és mi is sodródunk ezzel a világgal, mi is egyre rosszabbak leszünk és egyre nehezebb megbíznunk másokban is.
Egyre nehezebb megnyílni, kedvesnek lenni, és mindig érdeklődőnek, figyelmesnek lenni. Egyre többet leszünk felszínesek, és amikor beszélgetünk, egyre gyakrabban érezzük azt, hogy ez az egész párbeszéd milyen semmitmondó. Nem azért kommunikálunk a másikkal, mert valóban érdekelne a szerencséje vagy a problémája. Csak meghallgatjuk, mert úgy illik, vagy, mert kínos lenne a csend. De nem mondanánk el neki, ami igazán nyomja a szívünket, vagy aminek igazán örülnénk. Mindent magunkban tartunk.
Pedig azon a bizonyos szigeten nem csak tutajépítésre lenne jó egy barát. Jó lenne valakivel együtt nevetni, együtt örülni, együtt gyűjtögetni, együtt bulizni, együtt depizni, együtt várni a mentősereget, együtt átbeszélni a helyzetet, együtt zenélni, együtt … Annyi mindent lehet együtt, de ehhez nem is kell egy sziget sem …

“Mindenki hallja, hogy mit mondasz, a barátok meghallják azt, amit mondasz, de az igazi barát figyel arra is, amit nem mondasz ki.” (Szókratész)

Adok-kapok, avagy amikor karácsony kopog

Ma reggel végre az első hó látványában volt részem. A csodás fehér tájtól persze máris sokkal szebben indult a reggel, és magamhoz képest viszonylag gyorsan el is készültem. Nem tudom, ilyenkor mindig felébred bennem a Skandinávia iránt érzett szeretetem és szenvedélyem, és azaz álmom, hogy egyszer eljuthassak oda! Mit, ne mondjak, suli helyett szívesebben maradtam volna a tájban gyönyörködni és álmaimat tovább szövögetni, de természetesen, ez nem jött össze… :( Nem tudom ismerős-e a mondás: „ha Katalin kopog, karácsony locsog, de ha Katalin locsog, karácsony kopog.” Délután egy óráig úgy tűnt, hogyha igaz a mondás, és a mondat első fele fog megvalósulni, aztán pár, csöppet degenerált ismerősömnek köszönhetően, - akik hirtelen felindulásból visszafejlődtek egy ovis szintjére, és kissé eláztattak a friss hóval - máris úgy tűnt, hogy idén csodás, fehér karácsonyunk lesz. Hisz a locsogás gyorsan össze is jött ... Bár ki tudja, hogy mi számít locsogásnak? :D
De ezen nem sok időm maradt morfondírozni, mert máris kezdhettünk neki a „szalagos” próbának … Mi is az a szallagos? A szallagos a szalagavató ünnepségre készülődő próba rövidítése, az ami mostanában gyakran kiteszi és ki fogja tenni a délutánjaim részét. (egészen Mikulás napjáig) De ez a bejegyzés nem ezeknek a próbáknak a történetéről, vagy örömeiről és nehézségeiről szólna, hanem arról a bizonyos másik dologról, amiig már csak pont egy hónap van hátra, az a bizony ünnep pedig nem más, mint a karácsony.
Már sokszor említettem, hogy mennyire szeretem ezt az ünnepet. Szívem szerint szívesen járnék, már ott, hogy egy jó szánkózás vagy hóemberépítés után bent lennék a meleg szobában, a forró csokim, esetleg a forralt borom iszogatnám (:P), mézeskalácsot eszegetnék, valami karácsonyi mesét néznék (nem nevetni, az Anasztázia pl. nagyon jó!), vagy valami kellemes karácsonyi zenét hallgatnék. A kellemes alatt nem azt értem, hogy egy már elfelejtett vagy pénzéhes „sztár” klasszikus karácsonyi dalokat énekel, hogy ne felejtsék el és még jobban megtömhesse a zsebét, hanem valódi téli vagy karácsonyi hangulatú énekekre gondolok. (Ezekből szemezgettem most a zenelejátszóban is, ott oldalt.) És mindeközben persze szép, nagy pelyhekben hullana a hó.
Persze már áll, az a bizonyos, szépen feldíszített fa, és alatta van az összes ajándék. Nah, igen sokaknak csak ez jut eszébe a tél, a december és a karácsony szóról, amit meglehetősen nagy stresszként élnek meg. Kinek, mit, mikor, hogyan? Én ezt a részét is szeretem az ünnepeknek. Csak jól, és nem pánikolva kéne felfogni!
Akárki akármit mondd, naná, jobb kapni, mint adni. Az lényegesen könnyebb, egyszerűbb, és kellemesebb része az ünnepeknek. Ezért is próbálom meg minden éven úgy felfogni a vásárlást, hogy olyan dolgokat keresek, amiknek én is megörülnék szeretteim helyében. Valami olyat venni vagy készíteni, ami minél kreatívabb és személyesebb legyen, és ne azt sugallja, hogy „kapkodtam, ezért berohantam az első hipermarketbe valami akciós vacakért, hogy te is örülj a fa alatt”. Persze használni kell a fantáziánkat és a memóriánkat is, hogy véletlenül nem ejtett-e el valamit egy fél mondatban anno? Vagy nem, pont ilyen cuccot keresett a múltkor, amikor együtt nézelődtünk, csak akkor nem volt az ő méretében, vagy olyan színben, ami tetszett neki? De, ha hirtelen nincs is ötlet, akkor HAHÓ, itt az internet! Kismillió oldal van sok-sok jó tippel, amit érdemes lenne átböngészni és a javaslatokat meggondolni!
Két dolgora kell vigyázni! Az első: ne essünk abba a hibába, hogy vásárlás után alig bírjuk titkolni, hogy mit adunk, mert annyira érdekelne az illető reakciója. Ezért minden este megtekintjük amit adunk és már mi gyönyörködünk benne Elég érdekes helyzet :P A második, hogy jól dugjunk el mindent, mert nincs annál cikibb, ha idő előtt felfedezik a meglepetéseket.
De addig is, mindenkinek jó nézelődést, és ünnep várást és persze vásárlást! És mindenki próbálja meg élvezni az adventi időszakot, mert ebből a hangulatos időszakból is évente csak egy darab van! :D

Reneszánsz (csak szerényen :P)

Úgy éreztem végre itt az ideje egy kis frissnek. Szerettem az előző dizájnt, de gondoltam érdemes egy kicsit beújítani. Ez azt jelenti, hogy egy darabig biztosan ez marad. Tudom, hogy lassan itt a tél és egy kellemes kék háttér hangulatosabb lett volna. Habár, nem tudom ki, hogy ki, hogy van vele, de nem akarom nagyon „elkarácsonyosítani” ezt az oldalt. Épp elég, hogy már a különböző üzletekben (jobb esetben csak) november eleje óta ott áll a karácsonyfa és a hangszóróból a Jingle Bells szól egész nap. Nem az, hogy nem szeretném a karácsonyt, sőt a kedvenc ünnepem, de ez a túl üzleties része már nem igazán jön be nekem. A karácsonyi hangulat meg még inkább abban teljesedjen ki, hogy mindenki írja a listáját, amit majd be akar nyújtani a Jézuskának, és még egy listát, amire a szeretteinek kigondolt ajándékot fogja felvésni.
Visszatérve, a blogom nem szeretném az ünnepi hangulat oltárán teljesen feláldozni. (esetleg a színe miatt juthatna eszünkbe a fenyőfa) Másrészt a zöld szerintem egy egész kellemes, megnyugtató szín, így nem is lesz nagyon szemzavaró. ^.^

Ui.: a baloldali kis menüket is figyeljétek, mert azokat is folyamatosan csinosítgatom ;)

Élet vs. Célok

Minél közelebb az a bizonyos „ÉRETTSÉGI”, annál hamarabb kerülnek elő azok a bizonyos sablonos, idegesítő, unalmas kérdések, amiktől az ember, már most kezd émelyegni: „Hol fogsz továbbtanulni?”, „Találtál már valamilyen szakot?”, „Vannak pluszpontjaid?”, „Miből fogsz emeltszintűzni?” stb. stb.
De minél gyorsabban telik az idő, annál nehezebbnek tűnik a döntés, és annál jobban félek attól, hogy mi van, ha rosszul választok. Ilyenkor irigylem azokat, akik magabiztosak, akiknek konkrét terveik vannak, és akik már ovisként tudják, hogy mit is akarnak.
Mert valahogy minél idősebb vagyok, annál egyértelműbb, hogy csak a filmekben létezik olyan, hogy valaki képes az álmainak élni. Manapság ki lehet nyugodtan művész, ki választhat olyan szakmát, ami igazán érdekli? Max. az, akinek megvan a megfelelő háttere. Ezért marad a pályaválasztási tanácsadó, a felvételis kiadványok és a sok-sok jó tanács.
Aztán kezdődhet a hajtás, amikor is egyre gyakrabban vetődik fel a kérdés, hogy megéri-e? Mert nem az, hogy nem vágyom karrierre, de nem azaz életcélom. Inkább vágyok egy szép családra és egy békés munkahelyre, ha az igazi álmaim, ha csak hobbi szinten, ha csak lassan is, de meg tudjam valósítani.
Amikor a múltkor lestrébereztem egy ismerősöm, akkor persze rögtön megkaptam a szüleimtől, hogy ő inkább példaértékű. Neki ott lebeg a célja a szeme előtt, és hajt érte. De nem tudom megéri-e? Nem szórakozik, felszínesen viselkedik és próbál minél komolyabb lenni. Reggel 6-kor felkel, este 8-ig tanul, majd legkésőbb 10-kor egy forró kakaó mellett eltentizik. Ez valóban szép és tiszteletreméltó, de megéri-e? Aki már fiatalon csak robotol, az később is ilyen lesz. Az ilyen időrendbe a magánéletet, hogy lehet beszorítani? Nah, igen „ráér azzal”. Pedig szerintem még most kéne kihasználni azt, amíg viszonylag szabadok lehetünk és kevesebb a kötődés. Amíg fiatalok vagyunk és vannak lehetőségek, mert később már hiába sírunk, hogy „jaj mit hagytunk ki!”.
Az Élet + Célok = Életcélok képlet pedig szerintem gyakran nem helyes. Inkább az Élet kontra Célok a megfelelő, amikor is egyensúlyt kell tartani ahhoz, hogy a dolgok egyensúlyban legyenek.