Otthonfelejtettek

Kit vinnél el egy lakatlan szigetre? Teszik fel az oly ismert kérdést a különböző személyiség tesztekben. A leggyakoribb válaszok: egy gitárt (vagy valamilyen hangszert), az intellektuellek még valami olvasnivalót is választanak, a kockák egy műszaki eszközt akarnának, a pláza cicák a legújabb, legdivatosabb fürdőrucit, aki teheti az tuti felírja a kedvese nevét és még valamilyen háziállatot is (kutya, macska, a lényeg, hogy ne kétlábú legyen) De az emberek nagy része nem írja oda, hogy: a barátaim. Pedig belegondolva teljesen logikus lenne. Több ember hamarabb tudna összeeszkábálni egy tutajt, ha már nagyon unja a szigetet. De az esetek nagy részében őket véssük rá a lapra.
Világéletemben azok közé tartoztam, akinek egyszerre sosem volt sok barátja. Mindig megvolt az a pár ember, akikben meg lehet bízni, akikkel jól éreztem magam, akiknek bármit el lehet mondani, de a lényeg, hogy csak néhány ember. A különböző kedves ismerősöket és haverokat nem tartom barátoknak. Ezért sem szerettem sosem, amikor valaki összefut egy ilyen állítólagos baráttal, cup-cup, még a myvip-re és az iwiw-re is felrak pár képet róluk. Legalábbis ez csak az álca, valamiféle magamutogatás. Valójában nem érzi úgy, hogy ha baj lenne, akkor arra a valakire számíthatna, vagy ő megvédené azt a valakit, ha annak lenne baja. Csak jól mutatnak együtt, népszerűbbnek tünteti fel magát, hogy még ezzel-azzal is jóban van…
De ahogy növünk, annál kevesebb barátra lelhet az ember. Minél jobban megismerjük a világot, annál nehezebb nyitottnak lenni és másokkal barátkozni. Még gyerek az ember, addig naiv, ártatlan, és elhisz minden szót és ígéretet. Amikor tini lesz, akkor hirtelen a barátok lesznek a legfontosabbak, mert bizonyos dolgokról nem lehet beszélni a szülőkkel, mert ők azt úgy sem tudnák megérteni, meg ők nem olyan jófejek, hogy egy rakat lökött dologban benne legyenek. De mikor szép lassan felnövünk, akkor már jobban ismerjük a világot. Tudjuk, hogy milyen nehéz, kapzsi, gyarló, igazságtalan, de mégis milyen gyönyörű, reményteljes, színes és izgalmas. És mivel tudjuk és mi is sodródunk ezzel a világgal, mi is egyre rosszabbak leszünk és egyre nehezebb megbíznunk másokban is.
Egyre nehezebb megnyílni, kedvesnek lenni, és mindig érdeklődőnek, figyelmesnek lenni. Egyre többet leszünk felszínesek, és amikor beszélgetünk, egyre gyakrabban érezzük azt, hogy ez az egész párbeszéd milyen semmitmondó. Nem azért kommunikálunk a másikkal, mert valóban érdekelne a szerencséje vagy a problémája. Csak meghallgatjuk, mert úgy illik, vagy, mert kínos lenne a csend. De nem mondanánk el neki, ami igazán nyomja a szívünket, vagy aminek igazán örülnénk. Mindent magunkban tartunk.
Pedig azon a bizonyos szigeten nem csak tutajépítésre lenne jó egy barát. Jó lenne valakivel együtt nevetni, együtt örülni, együtt gyűjtögetni, együtt bulizni, együtt depizni, együtt várni a mentősereget, együtt átbeszélni a helyzetet, együtt zenélni, együtt … Annyi mindent lehet együtt, de ehhez nem is kell egy sziget sem …

“Mindenki hallja, hogy mit mondasz, a barátok meghallják azt, amit mondasz, de az igazi barát figyel arra is, amit nem mondasz ki.” (Szókratész)