Majd holnap

Egy hosszú, szörnyű, fárasztó nap után semmi sem esik jobban, mint ledőlni az ágyba, kialudni magunkat, és elfelejteni mindent, hogy másnap felfrissülten, újult erővel lássunk neki a munkának. Igaz, lenne mit csinálnunk, de inkább hagyjuk a csudába, ennyi pihenést megérdemlünk.
(Valahogy így kezdődik az egész…) Aztán másnap hazaérünk, elgondolkodunk, hogy már milyen rég szórakoztunk egy kicsit, a munkával még ráérünk gürizni, majd később nekiülünk. Majd holnap… Másnap megint engedünk a kísértésnek, az a nap is eltelik. Kissé furdal a lelkiismeret, de bízunk abban, hogy elég ügyesek vagyunk és megoldjuk a feladatunk. Végül azt vesszük észre, hogy már csak egy napja van, rohanunk, idegeskedünk, haladnunk kell, vért izzadunk, hogy elkészüljünk a feladatunkkal. Aztán hazaérünk, fáradtak vagyunk, hosszú, szörnyű napunk volt, nem vágyunk semmire csak arra, hogy aludjunk… Ismerős?
Az a baj, hogy itt is igaz: az emberek általában kicsiben kezdik, aztán és egyre nagyobban folytatják. Ott egy sokkal közelebbi példa, amivel jobban meg lehet érteni ennek a bizonyos „majd holnap”-nak a veszélyét. Ez pedig nem más, mint amikor elfolytunk valamit magunkba, és nem beszélünk. Ezzel pedig a nem csak önmagunknak, hanem a körülöttünk élőknek is ártunk.
Akkor, amikor már régóta baj van, de nem vagyunk őszinték, hanem elfolytjuk magunkba igazságot. Amikor végre alkalom nyílik rá, hogy elmondhassuk, akkor elnapoljuk, mert látjuk, hogy a másik fáradt, vagy valami problémája van. Úgy tűnik, ráérünk ezzel később is foglalkozni. Legyen bennünk elég empátia! („Hisz miattunk is gürcölt, nyűgös, ennyit megérdemel.” … és a többi hasonló kifogás.) Igen, ez egyszer vagy kétszer elfogadható, de huzamosabb ideig nem. Most mit akarunk, ha magunkért sem állunk ki, akkor azt se várjuk el, hogy majd más kiáll értünk!
Inkább csendben vagyunk, úgy teszünk, mintha semmi sem lenne, majd holnap tisztázzuk a dolgokat. Elég lesz majd holnap rákérdezni, elég lesz majd holnap bevallani, elég lesz majd holnap megtenni. De ezzel a halogatással semmire sem jutunk, csak egy lépést teszünk az igazi lustaság és az elhidegülés felé vezető úton …

Almafa elmélet

Most, hogy végre beköszöntött az indián nyár, (bár ezen a vidéken inkább vénasszonyok nyaraként ismert ez az időszak), kifejezetten kellemes érzés délutánonként kiülni a parkba, és egy kis barátnős csevejt tartani. Ilyenkor előkerülnek a már megszokott témák (pasik, divat stb.), ennek köszönhető az is, hogy az egyik barátnőm jóvoltából megismerhettem ezt a bizonyos tézist. Azt kell, hogy mondjam valamilyen szinten, de nagyon is sok igazság van ebben a kissé gyermetegnek tűnő gondolatmenetben.

Kezdjük az elején! Van egy bizonyos almafa. Rajta különböző almák. A tetején vannak a gyönyörű, piros, érett darabok, azok, amikre sokan vágynak. Az alul lévő gyümölcsök már kisebbek, és korántsem ilyen szépek, de azok leszedéséhez nem kell magasra nyújtózkodni és megmászni a fát. (A lányok ezeket a bizonyos almákat jelképezik.)
Ekkor jön a fiúkat jelképező almaszedő, aki választás elé kerül. Vajon mit tesz, töri magát, megkockáztassa, hogy leessen a létráról, és összetörje magát csak azért, hogy legyen egy szép szem almája? Vagy inkább biztosra megy, hisz úgyis ott van alul az a másik alma, ami úgyis csak egy karnyújtásnyira van tőle?
Az egyszerűbb az, ha megijed és az alsók közül választ. Először büszke is magára, hisz megszerezte, amit akart, már nem is annyira éhes, magának még meg is magyarázza, hogy mennyivel jobban járt ezzel. Aztán amikor elfogyasztja, akkor mégis csak elkezd bánkódni, mert ennek az íze korántsem olyan finom édes, mint annak, ami felül van, és azon kezd el morfondírozni, hogy talán jobb lett volna, hogyha feljebb mászott volna. Ezek után újra választania kell. Most feljebb mer-e mászni, vagy leszakít egy újabbat alulról.
De mi van, ha kockáztat? Akkor azt vagy azért teszi, mert az előzőek példáját látva ő megmutatja, hogy milyen kemény gyerek és felmegy a legtetejére, igaz, hogy ő annyira nem is éhes csak menőzni akar, és eszik egyet a szép almák közül. Vagy ott a másik típus, (amiből kevés van és meg kell becsülni), aki inkább töri magát és valóban megküzd azért a piros gyümölcsért.

Manapság pedig a dolgok néha valóban így működnek. Könnyebb az egyszerű utat járni, együtt lenni valaki olyannal, akivel nem is illik össze abszolút az illető. Általában pedig azért teszi ezt, mert nem mer közelebb kerülni az igazi kiszemelthez, ugyanis fél a csalódástól és az elutasítástól. Kockáztatni meg csak az kockáztat, aki kellően nagyszájú és kellően menőnek találja magát. Így beindul egy szép kis láncreakció, és lesznek azok akiknek mindig van valakijük, de senki sem sokáig, és vannak azok, akik vagy egyedülállóak vagy kegyetlen lassan alakítanak ki kapcsolatot bárkivel is. És persze vannak azok a kevesek, akik úgy tűnik, valóban egymásra találnak. :)
De, ahogy az ember minél jobban meg akarja érteni, hogy miért is van ez, annál bonyolultabb. ;)