Egy hosszú, szörnyű, fárasztó nap után semmi sem esik jobban, mint ledőlni az ágyba, kialudni magunkat, és elfelejteni mindent, hogy másnap felfrissülten, újult erővel lássunk neki a munkának. Igaz, lenne mit csinálnunk, de inkább hagyjuk a csudába, ennyi pihenést megérdemlünk.
(Valahogy így kezdődik az egész…) Aztán másnap hazaérünk, elgondolkodunk, hogy már milyen rég
szórakoztunk egy kicsit, a munkával még ráérünk gürizni, majd később nekiülünk. Majd holnap… Másnap megint engedünk a kísértésnek, az a nap is eltelik. Kissé furdal a lelkiismeret, de bízunk abban, hogy elég ügyesek vagyunk és megoldjuk a feladatunk. Végül azt vesszük észre, hogy már csak egy napja van, rohanunk, idegeskedünk, haladnunk kell, vért izzadunk, hogy elkészüljünk a feladatunkkal. Aztán hazaérünk, fáradtak vagyunk, hosszú, szörnyű napunk volt, nem vágyunk semmire csak arra, hogy aludjunk… Ismerős?
Az a baj, hogy itt is igaz: az emberek általában kicsiben kezdik, aztán és egyre nagyobban folytatják. Ott egy sokkal közelebbi példa, amivel jobban meg lehet érteni ennek a bizonyos „majd holnap”-nak a veszélyét. Ez pedig nem más, mint amikor elfolytunk valamit magunkba, és nem beszélünk. Ezzel pedig a nem csak önmagunknak, hanem a körülöttünk élőknek is ártunk.
Akkor, amikor már régóta baj van, de nem vagyunk őszinték, hanem elfolytjuk magunkba igazságot. Amikor végre alkalom nyílik rá, hogy elmondhassuk, akkor elnapoljuk, mert látjuk, hogy a másik fáradt, vagy valami problémája van. Úgy tűnik, ráérünk ezzel később is foglalkozni. Legyen bennünk elég empátia! („Hisz miattunk is gürcölt, nyűgös, ennyit megérdemel.” … és a többi hasonló kifogás.) Igen, ez egyszer vagy kétszer elfogadható, de huzamosabb ideig nem. Most mit akarunk, ha magunkért sem állunk ki, akkor azt se várjuk el, hogy majd más kiáll értünk!
Inkább csendben vagyunk, úgy teszünk, mintha semmi sem lenne, majd holnap tisztázzuk a dolgokat. Elég lesz majd holnap rákérdezni, elég lesz majd holnap bevallani, elég lesz majd holnap megtenni. De ezzel a halogatással semmire sem jutunk, csak egy lépést teszünk az igazi lustaság és az elhidegülés felé vezető úton …
(Valahogy így kezdődik az egész…) Aztán másnap hazaérünk, elgondolkodunk, hogy már milyen rég
szórakoztunk egy kicsit, a munkával még ráérünk gürizni, majd később nekiülünk. Majd holnap… Másnap megint engedünk a kísértésnek, az a nap is eltelik. Kissé furdal a lelkiismeret, de bízunk abban, hogy elég ügyesek vagyunk és megoldjuk a feladatunk. Végül azt vesszük észre, hogy már csak egy napja van, rohanunk, idegeskedünk, haladnunk kell, vért izzadunk, hogy elkészüljünk a feladatunkkal. Aztán hazaérünk, fáradtak vagyunk, hosszú, szörnyű napunk volt, nem vágyunk semmire csak arra, hogy aludjunk… Ismerős?Az a baj, hogy itt is igaz: az emberek általában kicsiben kezdik, aztán és egyre nagyobban folytatják. Ott egy sokkal közelebbi példa, amivel jobban meg lehet érteni ennek a bizonyos „majd holnap”-nak a veszélyét. Ez pedig nem más, mint amikor elfolytunk valamit magunkba, és nem beszélünk. Ezzel pedig a nem csak önmagunknak, hanem a körülöttünk élőknek is ártunk.
Akkor, amikor már régóta baj van, de nem vagyunk őszinték, hanem elfolytjuk magunkba igazságot. Amikor végre alkalom nyílik rá, hogy elmondhassuk, akkor elnapoljuk, mert látjuk, hogy a másik fáradt, vagy valami problémája van. Úgy tűnik, ráérünk ezzel később is foglalkozni. Legyen bennünk elég empátia! („Hisz miattunk is gürcölt, nyűgös, ennyit megérdemel.” … és a többi hasonló kifogás.) Igen, ez egyszer vagy kétszer elfogadható, de huzamosabb ideig nem. Most mit akarunk, ha magunkért sem állunk ki, akkor azt se várjuk el, hogy majd más kiáll értünk!
Inkább csendben vagyunk, úgy teszünk, mintha semmi sem lenne, majd holnap tisztázzuk a dolgokat. Elég lesz majd holnap rákérdezni, elég lesz majd holnap bevallani, elég lesz majd holnap megtenni. De ezzel a halogatással semmire sem jutunk, csak egy lépést teszünk az igazi lustaság és az elhidegülés felé vezető úton …
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése