Almafa elmélet

Most, hogy végre beköszöntött az indián nyár, (bár ezen a vidéken inkább vénasszonyok nyaraként ismert ez az időszak), kifejezetten kellemes érzés délutánonként kiülni a parkba, és egy kis barátnős csevejt tartani. Ilyenkor előkerülnek a már megszokott témák (pasik, divat stb.), ennek köszönhető az is, hogy az egyik barátnőm jóvoltából megismerhettem ezt a bizonyos tézist. Azt kell, hogy mondjam valamilyen szinten, de nagyon is sok igazság van ebben a kissé gyermetegnek tűnő gondolatmenetben.

Kezdjük az elején! Van egy bizonyos almafa. Rajta különböző almák. A tetején vannak a gyönyörű, piros, érett darabok, azok, amikre sokan vágynak. Az alul lévő gyümölcsök már kisebbek, és korántsem ilyen szépek, de azok leszedéséhez nem kell magasra nyújtózkodni és megmászni a fát. (A lányok ezeket a bizonyos almákat jelképezik.)
Ekkor jön a fiúkat jelképező almaszedő, aki választás elé kerül. Vajon mit tesz, töri magát, megkockáztassa, hogy leessen a létráról, és összetörje magát csak azért, hogy legyen egy szép szem almája? Vagy inkább biztosra megy, hisz úgyis ott van alul az a másik alma, ami úgyis csak egy karnyújtásnyira van tőle?
Az egyszerűbb az, ha megijed és az alsók közül választ. Először büszke is magára, hisz megszerezte, amit akart, már nem is annyira éhes, magának még meg is magyarázza, hogy mennyivel jobban járt ezzel. Aztán amikor elfogyasztja, akkor mégis csak elkezd bánkódni, mert ennek az íze korántsem olyan finom édes, mint annak, ami felül van, és azon kezd el morfondírozni, hogy talán jobb lett volna, hogyha feljebb mászott volna. Ezek után újra választania kell. Most feljebb mer-e mászni, vagy leszakít egy újabbat alulról.
De mi van, ha kockáztat? Akkor azt vagy azért teszi, mert az előzőek példáját látva ő megmutatja, hogy milyen kemény gyerek és felmegy a legtetejére, igaz, hogy ő annyira nem is éhes csak menőzni akar, és eszik egyet a szép almák közül. Vagy ott a másik típus, (amiből kevés van és meg kell becsülni), aki inkább töri magát és valóban megküzd azért a piros gyümölcsért.

Manapság pedig a dolgok néha valóban így működnek. Könnyebb az egyszerű utat járni, együtt lenni valaki olyannal, akivel nem is illik össze abszolút az illető. Általában pedig azért teszi ezt, mert nem mer közelebb kerülni az igazi kiszemelthez, ugyanis fél a csalódástól és az elutasítástól. Kockáztatni meg csak az kockáztat, aki kellően nagyszájú és kellően menőnek találja magát. Így beindul egy szép kis láncreakció, és lesznek azok akiknek mindig van valakijük, de senki sem sokáig, és vannak azok, akik vagy egyedülállóak vagy kegyetlen lassan alakítanak ki kapcsolatot bárkivel is. És persze vannak azok a kevesek, akik úgy tűnik, valóban egymásra találnak. :)
De, ahogy az ember minél jobban meg akarja érteni, hogy miért is van ez, annál bonyolultabb. ;)