Nem egyszer elkap az az érzés, hogy milyen jó lenne elbújni a világ elől, valami olyan helyre, ahol csak a magam nyugalmában lehetek. Jó lenne csak úgy ülni a gondolataimba meredve, rajzolni, írni, és csak úgy élvezni a csendet. Persze ezt az ember nagyon ritkán teheti meg, mert „a másikat illik megtisztelni a figyelmünkkel”. Ilykor mosolyogni kell, sajnálkozni kell, kérdezni kell és megértőnek kell lenni. (és mindenhová valóban ki kell rakni a KELL szót :)) Vannak emberek, akik ezt mesterien csinálják. Irigylem is 
őket, hisz órákig képesek valakivel eltárgyalni a semmiről, mégis mindezt úgy teszik, mintha élveznék a helyzetet, holott szívük szerint már rég szabadulnának.
Nálam, hogy ez a fajta viselkedés összejöjjön, az egy elég hangulatfüggő dolog is. Elég fárasztó, és gyakran érzem azt, hogy a partnerem nem is érdemli meg azt, hogy próbálkozzak „kommunikációt fenntartani vele”. (milyen szép és hangzatos kifejezés ;)) Mikor egy-két próbálkozás után is csak fél szavakban válaszol, és látszik, hogy nagyon unja magát és engem is, akkor nekem sem lesz kedvem azon törni magam, hogy tovább beszélgethessünk. Aztán beáll az a kínos csend, majd jön egy kínos út, amikor szívem szerint már elővenném a mobilom, vagy az MP4-em, és úgy tennék, mintha az illető ott sem lenne.
Ott a másik véglet is. Amikor azért szeretnék csak csendben maradni, mert annyira zavarban vagyok. Amikor nehezen oldódom, és nem akarok ezzel megzavarni másokat is. Ilyenkor már csak azért sem szívesen szólalok meg, még ha véleményem vagy tapasztalatom is van a témával kapcsolatban, mert nem akarok csak össze-vissza fecsegni és ezzel kellemetlen helyzetbe hozni magamat és a partneremet is.
A másik érdekes helyzet, amikor az ember szívesen megszólalna, de nem teheti meg. Pedig már ott van a nyelvén a szó, és annyira jó lenne kimondani azt, amit gondolunk, de mégsem lehet megtenni. Mert a mondanivaló vagy titok, vagy pedig valami sértő esetleg bántő mondat lenne. Hiába lenne jobb, ha megkönnyebbülhetne a lelkünk, vagy ha kimondhatnánk, kiordíthatnánk a szavakat, amiket vissza kell tartani. Helyette inkább számolunk tízig, és próbálunk túllépni a dolgon. Legalább a tudat maradjon meg, hogy az erkölcsi győztesek csak mi lettünk.
Talán ebből a sokféle példából is látszik, hogy néha mennyivel jobb és egyszerűbb megfigyelőnek lenni. Nézni mások mozdulatit, gesztusait, nem is a szavakra, hanem mindenféle nonverbális jelekre koncentrálva. Valahogy az, ahogyan viselkedik az illető, és az, ami a szavak mögött rejlik, azaz esetek nagy részében sokkal érdekesebb és fontosabb, mint amit a kimondott szavak sejtetni engednek.
őket, hisz órákig képesek valakivel eltárgyalni a semmiről, mégis mindezt úgy teszik, mintha élveznék a helyzetet, holott szívük szerint már rég szabadulnának.Nálam, hogy ez a fajta viselkedés összejöjjön, az egy elég hangulatfüggő dolog is. Elég fárasztó, és gyakran érzem azt, hogy a partnerem nem is érdemli meg azt, hogy próbálkozzak „kommunikációt fenntartani vele”. (milyen szép és hangzatos kifejezés ;)) Mikor egy-két próbálkozás után is csak fél szavakban válaszol, és látszik, hogy nagyon unja magát és engem is, akkor nekem sem lesz kedvem azon törni magam, hogy tovább beszélgethessünk. Aztán beáll az a kínos csend, majd jön egy kínos út, amikor szívem szerint már elővenném a mobilom, vagy az MP4-em, és úgy tennék, mintha az illető ott sem lenne.
Ott a másik véglet is. Amikor azért szeretnék csak csendben maradni, mert annyira zavarban vagyok. Amikor nehezen oldódom, és nem akarok ezzel megzavarni másokat is. Ilyenkor már csak azért sem szívesen szólalok meg, még ha véleményem vagy tapasztalatom is van a témával kapcsolatban, mert nem akarok csak össze-vissza fecsegni és ezzel kellemetlen helyzetbe hozni magamat és a partneremet is.
A másik érdekes helyzet, amikor az ember szívesen megszólalna, de nem teheti meg. Pedig már ott van a nyelvén a szó, és annyira jó lenne kimondani azt, amit gondolunk, de mégsem lehet megtenni. Mert a mondanivaló vagy titok, vagy pedig valami sértő esetleg bántő mondat lenne. Hiába lenne jobb, ha megkönnyebbülhetne a lelkünk, vagy ha kimondhatnánk, kiordíthatnánk a szavakat, amiket vissza kell tartani. Helyette inkább számolunk tízig, és próbálunk túllépni a dolgon. Legalább a tudat maradjon meg, hogy az erkölcsi győztesek csak mi lettünk.
Talán ebből a sokféle példából is látszik, hogy néha mennyivel jobb és egyszerűbb megfigyelőnek lenni. Nézni mások mozdulatit, gesztusait, nem is a szavakra, hanem mindenféle nonverbális jelekre koncentrálva. Valahogy az, ahogyan viselkedik az illető, és az, ami a szavak mögött rejlik, azaz esetek nagy részében sokkal érdekesebb és fontosabb, mint amit a kimondott szavak sejtetni engednek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése