Művészlélek, avagy TÚL különleges

Egy hete hivatalosan is érett lettem! (Erről papírom is van!) Persze nem lettem felnőtt, azóta az ég sem lett kékebb, és a fű sem zöldebb, csak egyszerűen hivatolosan is lezártam gimnazista éveimet, és leérettségiztem, azaz érett lettem. Most merenghetnék a vizsgákról, beszámolhatnék az élményeimről, de aki kérdezte annak már úgyis meséltem, így evezzünk inkább egy eltérőbb téma irányába!

Most fejeztem be az egyik régi, kedvenc Coelho könyvem, a Veronika meg akar halnit. Valahogy így második olvasásra sokkal másabb érzéseket keltett bennem a regény, mint elsőre. Lehet azért is, mert most nem volt annyi időm, hogy leüljek, és egyhuzamban elolvassam, hanem több szünetet voltam kénytelen tartani, vagy azért is, mert 2 éve volt a kezemben utoljára ez a kötet, és azóta ugye én is sokat változtam.
Azon kívül, hogy az élet mennyire szép és fontos, azon, hogy az a szó, hogy „őrült” mennyire relatív is most egy másik mondanivalója került számomra igazán előtérbe. Vagyis, hogy ne akarjunk a tömeggel egyek lenni, ne akarjunk a tömegbe beleolvadni, hanem merjük megvalósítani a vágyainkat, és akár a legvadabb álmainkat is. Ha nem így teszünk, akkor a saját életünket keserítjük meg. (Vagy valami ilyesmi, ugye? :))
Ez mind szép és jó. Tudom, ez nagyon ellentétes lesz a könyvvel, de számomra már néha elég irritáló tud lenni, amikor valaki ezt az egészet túlzásba viszi. Szerintem nem attól lesz valaki igazán különleges, aki belsőleg és külsőleg is teljesen eltorzul.
Aki úgy viselkedik, mintha az élet minden területén kiemelkedő lenne, mert igazi zsenik ritkán születnek, azok meg általában nem magukat nevezték ki annak, hanem társai és az utókor tiszteleg előtte igazán. Attól, hogy valaki szép verseket ír, abból még nem következik az, hogy ért a filmekhez, megy neki a festés, az ő novellái a legolvasmányosabbak, az ő általa énekelt dal az, amit képtelen vagyok kivenni a lejátszóból, ő lesz az, aki a legjobb diák lesz az osztályban, vagyis ő az, aki mindenhez ért és mindenben jó. Nem azzal van az embernek baja, hogy tehetséges (vannak irigy emberek, de engem tényleg nem a tudása és a tehetsége zavar), hanem az, ahogyan az illető ezt felfogja és viseli. Ahogy az ő kreativitását és tehetségét kihangsúlyozza, és már felsőbbrendűnek érzi magát. Gőgös lesz, és ha valaki tőle valamiben véletlenül is jobb, azt nem ismeri el, hanem megsértődik és áskálódni kezd ellene.
A másik amit nem értek, hogy miért lesz valaki attól különleges, hogy az aktuális divattal szembe megy? Felaggatja magára a legidétlenebb ruhákat és kiegészítőket, vagy befesti a haját, esetleg egy általa érdekesnek vélt tetkót varrat magára. És ezt az egészet önkifejezésnek nevezi. Úgy tesz, mintha felháborítaná, amikor az utcán valaki megszólja, vagy egy idős hölgy csúnyán néz rá. Mintha nem magának produkálná ki. Szinte élvezi, hogy mások megbámulják.
Amíg valaki megmarad egy bizonyos keretek között, érdekes tud lenni, és egyben vonzó is, nem pedig ijesztő , antiszociális vagy gőgös, addig nekem igazán semmi bajom. Igen, ezekre az emberekre fel is tudok nézni, és vidáman is gondolok rájuk, mert pozitív benyomást gyakorolnak rám. De aki túlzásokba esik, arra nem. Nem hiszem, hogy valaki attól lesz szabad, ha hülyén néz ki, és magát művésznek titulálja. Ha mások mondják ezt őszintén, az valóban elismerés, aki magát nevezi annak, az nem lesz az …