Talán, ami a legfurcsább az egészben, hogy én sosem így képzeltem el magam ennyi idősen. Mikor kisebb voltam, mindig úgy gondoltam, hogy ennyi idősen egy fiatal, érett, kicsit komoly nő leszek, aki magabiztos, kissé rátermettebb, sikeres felvételt nyert, élvezi az egyetemi éveit, az új kapcsolatokat, közben megtalálja a számára tökéletes srácot.
De most csak abban vagyok biztos, hogy felvettek oda, ahová szerettem volna menni, és az a bizonyos srác is megvan. De azon kívül nem lettem sem ügyesebb, (sőt néha kifejezetten szerencsétlen vagyok, bár van akik szerint legalább ezt aranyosan teszem) sem magabiztosabb, komolyabb és érettebb sem vagyok. Kissé kiábrándítónak tűnik a kép. Főleg, hogy most inkább egy ijedt kislánynak érzem magam, aki izgul, hogy hogyan jut ki reggel magától a Déli pályaudvarig, milyen lesz a gólyatábor, a félelmetes nevű tárgyak valóban olyan félelmetesek-e mint elsőre kinéznek, jó lesz-e a diákszálló és a szobatársaim stb. Hmm… így leírva elég soknak tűnik, és már annyira nem is szörnyűnek, ami csak így hirtelen a fejemben jár. Remélem! ;)
Legalább ez az utolsó, normális még nem pesti diákos hetem egész jól telt, de úgy önmagában az egész nyaram is, még ha sokkal több mindent szerettem volna megvalósítani, akkor is. Nem tudom, lehet csak a megszokás vagy a kényelem beszél belőlem, de szeretném még sokszor és sokáig így érezni magam, élvezni azt, ameddig még minden ilyen egyszerű és gondtalan, és tényleg az a legnagyobb problémám, hogy Lufi kapott-e már ma eleget enni, vagy sem?