Itt az évvége. Mielőtt bárki felvonná a szemöldökét, el kell mondanom, hogy ezzel én a tanév végére gondoltam. Valahogy nekem mindig is ez tűnt az igazi évvégének és nem az a bizonyos Szilveszter. Ez is talán a velejárója annak, ha az ember diák és egyben tanárgyerek is.A mai nap a „KÁCIÓ!”-hoz jutottunk el, és mosolyogva állapítottuk meg, hogy már igen kevés hely van a táblán. (megpróbáltuk a lehető legnagyobb betűmérettel felírni ezt a szót) A mai nap, az utolsó nagy felelések és dogák mellett, már inkább a vidám nosztalgiázgatással telt, és egy-egy véres ping-pong küzdelemmel. Ilyen tartalmas nap után talán nem is véletlen, hogy hazafelé a buszon az MP4-em hallgatásán kívül más komolyabb szellemi tevékenységre nem is voltam hajlandó.
Valahogy ezek a pillanatok azok, amiknek jelentőségére csak évekkel később döbbenek rá. Pedig akkor minden nap átlagosnak tűnt, ellenben visszanézve sokszor azokban a régi időkben voltam igazán boldog.
Amikor a barátnőimmel minden délután együtt bandáztunk, amikor mindent megbeszéltünk, együtt álmodoztunk és figyeltük a srácokat. Amikor minden gondtalan volt, és nem kellett annyit a jövőn gondolkodni és tervezni. Amikor még sok ember sokkal közelebbinek tűnt. Rájuk ma sem haragszom, pusztán csak hiányoznak az akkori együtt töltött percek.
Már csak azért a hangulatért jó lett volna akkor és ott megállítani az időt! De hát akkor ki hitte volna, hogy egyszer még erre fogok vágyni?
