A pénz boldogít?

A kérdésre válaszolva: ha nagyon nincs, akkor tény, hogy szomorú az ember. Most mondja valaki azt, hogy tévedek! Vagy még sincs igazam?
Amivel egy hete szembesültem, az naiv lényemet megdöbbentette. Történetesen találkoztam egy illetővel, aki enyhén szólva nem volt híján a pénznek. Én, külső szemlélő csak bámultam a 4 luxus autóját (az ötödik most szervizben volt :P), hallgattam, hogy hogyan építette fel az ő kis birodalmát, mesélt a sikereiről, arról, hogy állt talpra egy nagy bukás után, majd még befektetési tanácsokat is osztogatott. Most, főleg egy ilyen válság közepén valóban csak kerekíthette a szemeit az egyszerű ember. De jobb neki, aki annyi mindent feláldozott a munka oltárán, aki egész nap a kénytelen a tőzsde híreit hallgatni, és akinek a munkakörnyezete alapvetően egy nyomasztó hely?
Vagy ott vannak a magazinok oldalain a legdivatosabb ruhákat viselő nők. Látszik, hogy megtehetik, hogy Gucci, Marks & Spencer, Christian Dior vagy Yves Saint Laurent márkájú ruhákat viseljenek. Biztos luxus sminkeket kennek magukra, és olyan egzotikus helyekre juthatnak el, amikről én álmodni sem mernék. Látszik, hogy a pasijuk sem minimálbérért dolgozik, és nem egy buszmegállóban ismerkedtek meg.
De ettől ők miben jobbak? Mennyivel őszintébb a mosolyuk? Mennyivel jobb nekik, mint nekünk, egyszerű földi halandóknak? Lehet egyfajta öröm, hogy a szakmájukban sikeresek, de rájuk is vajon ugyanaz vár otthon? Nekik sem hiszem, hogy az életük annyira tökéletes, mint ahogy az a felszínen látszik.
Nem tudom, de nem érzem úgy, hogy attól érezném jobban magam, ha a garázsban bent állna több luxus kocsi, hogyha lenne egy nagy házam, nyaralóm a tengerparton és a hegyekben, mindig márkás cuccokat viselnék még akkor is, ha csak a sarki kisboltba kéne gyorsan leugranom. Nem mondom, ezek töredékének is tudnék örülni, de nem érzem azt, hogy ez az életcélom, és ezért bármire képes lennék.
Lehet, velem van a baj, de én jelenleg inkább érzem magam akkor jól, amikor azokkal lehetek, akik jól érzem magam, ha sikerül egy újabb lépést megtennem az álmaim megvalósíthatása felé vezető úton, vagy ha csak egyszerűen érzem, hogy fontos vagyok… Vagy te másképp látod?

Egyre távolabb

Egy blogban az a jó, hogy olyan, mint egy napló. Csak nagyobb és nem telik be. Emellett kiírhatod azt, ami nyomja a lelked, és ami foglalkoztat. Kimondani nehéz, leírni egyszerű, és ezek a gondolatok sok-sok emberhez eljutnak, és talán őket is elgondolkodtatják. Egy szabály van, amit nem akarok megszegni: neveket nem szívesen írok. Bár, akiről most ez a bejegyzés szól, azaz illető úgysem hiszem, hogy sűrűn járna ide.

Ha őszinte akarok lenni, akkor azt kell mondanom, hogy már nem is tudom mikor kezdődött ez az egész. Nem tudom, mikor volt először az, hogy nem úgy szóltunk egymáshoz, mint régen, mikor éreztem először azt a ridegséget a hangjában, mikor ültünk először hosszan némán egymás mellett, mikor nem voltunk először őszinték egymáshoz. Csak egy nap tudatosult bennem, de akkor már késő volt. Már nem érzem úgy, hogy hirtelen megváltozhatna a viselkedésünk egymás iránt és, hogy hirtelen megint olyan szoros kapcsolatot ápolhatnánk egymás között, mint egykor. Először még próbálkozik az ember, próbál kedves lenni, próbálja fenntartani a látszatot, de egyre nehezebb. Ahogy telik az idő, egyre inkább világossá válik, hogy az útjaink elváltak egymástól, és biztos vagyok benne, hogy ezt Ő is tudja.
Már csak két érzés kering bennem, az egyik az, hogy mivel sokat köszönhetek neki, és sok szép emlék köt egymáshoz, ezért nem vitával és veszekedéssel akarok elválni, hanem szép csendesen. Hamarosan úgy is elég nagy távolság lesz köztünk, ha tartjuk a kapcsolatot, akkor tartjuk, ha nem, akkor nem. Így legalább azt mondhatjuk, hogy azért nem beszélünk, és azért találkozunk ritkán, mert már messze élünk a másiktól. A második érzés meg, hogy bízom az idő erejében. Hátha az ledönti a köztünk húzódó falat, és hátha a megváltozott körülményeknek köszönhetően valamelyest oldódik a helyzet.
Persze, ez egy általános érzés. Nincs benne semmi különös, de rossz megfogalmazni, annak ellenére, hogy mindenkivel megesik ez. Történt már ilyen máskor is, és még fog is történni ezután is. Tanulság? Nem tudom. Talán az örök, jobban figyelj oda a másikra? Ez most olyan fellengzős és csöpögős. Majd kiderül …