Egy blogban az a jó, hogy olyan, mint egy napló. Csak nagyobb és nem telik be. Emellett kiírhatod azt, ami nyomja a lelked, és ami foglalkoztat. Kimondani nehéz, leírni egyszerű, és ezek a gondolatok sok-sok emberhez eljutnak, és talán őket is elgondolkodtatják. Egy szabály van, amit nem akarok megszegni: neveket nem szívesen írok. Bár, akiről most ez a bejegyzés szól, azaz illető úgysem hiszem, hogy sűrűn járna ide.
Ha őszinte akarok lenni, akkor azt kell mondanom, hogy már nem is tudom mikor kezdődött ez az egész. Nem tudom, mikor volt először az, hogy nem úgy szóltunk egymáshoz, mint régen, mikor éreztem először azt a ridegséget a hangjában, mikor ültünk először hosszan némán egymás mellett, mikor nem voltunk először őszinték egymáshoz. Csak egy nap tudatosult bennem, de akkor már késő volt. Már nem érzem úgy, hogy hirtelen megváltozhatna a viselkedésünk egymás iránt és, hogy hirtelen megint olyan szoros kapcsolatot ápolhatnánk egymás között, mint egykor. Először még próbálkozik az ember, próbál kedves lenni, próbálja fenntartani a látszatot, de egyre nehezebb. Ahogy telik az idő, egyre inkább világossá válik, hogy az útjaink elváltak egymástól, és biztos vagyok benne, hogy ezt Ő is tudja.
Már csak két érzés kering bennem, az egyik az, hogy mivel sokat köszönhetek neki, és sok szép emlék köt egymáshoz, ezért nem vitával és veszekedéssel akarok elválni, hanem szép csendesen. Hamarosan úgy is elég nagy távolság lesz köztünk, ha tartjuk a kapcsolatot, akkor tartjuk, ha nem, akkor nem. Így legalább azt mondhatjuk, hogy azért nem beszélünk, és azért találkozunk ritkán, mert már messze élünk a másiktól. A második érzés meg, hogy bízom az idő erejében. Hátha az ledönti a köztünk húzódó falat, és hátha a megváltozott körülményeknek köszönhetően valamelyest oldódik a helyzet.
Persze, ez egy általános érzés. Nincs benne semmi különös, de rossz megfogalmazni, annak ellenére, hogy mindenkivel megesik ez. Történt már ilyen máskor is, és még fog is történni ezután is. Tanulság? Nem tudom. Talán az örök, jobban figyelj oda a másikra? Ez most olyan fellengzős és csöpögős. Majd kiderül …
Ha őszinte akarok lenni, akkor azt kell mondanom, hogy már nem is tudom mikor kezdődött ez az egész. Nem tudom, mikor volt először az, hogy nem úgy szóltunk egymáshoz, mint régen, mikor éreztem először azt a ridegséget a hangjában, mikor ültünk először hosszan némán egymás mellett, mikor nem voltunk először őszinték egymáshoz. Csak egy nap tudatosult bennem, de akkor már késő volt. Már nem érzem úgy, hogy hirtelen megváltozhatna a viselkedésünk egymás iránt és, hogy hirtelen megint olyan szoros kapcsolatot ápolhatnánk egymás között, mint egykor. Először még próbálkozik az ember, próbál kedves lenni, próbálja fenntartani a látszatot, de egyre nehezebb. Ahogy telik az idő, egyre inkább világossá válik, hogy az útjaink elváltak egymástól, és biztos vagyok benne, hogy ezt Ő is tudja.Már csak két érzés kering bennem, az egyik az, hogy mivel sokat köszönhetek neki, és sok szép emlék köt egymáshoz, ezért nem vitával és veszekedéssel akarok elválni, hanem szép csendesen. Hamarosan úgy is elég nagy távolság lesz köztünk, ha tartjuk a kapcsolatot, akkor tartjuk, ha nem, akkor nem. Így legalább azt mondhatjuk, hogy azért nem beszélünk, és azért találkozunk ritkán, mert már messze élünk a másiktól. A második érzés meg, hogy bízom az idő erejében. Hátha az ledönti a köztünk húzódó falat, és hátha a megváltozott körülményeknek köszönhetően valamelyest oldódik a helyzet.
Persze, ez egy általános érzés. Nincs benne semmi különös, de rossz megfogalmazni, annak ellenére, hogy mindenkivel megesik ez. Történt már ilyen máskor is, és még fog is történni ezután is. Tanulság? Nem tudom. Talán az örök, jobban figyelj oda a másikra? Ez most olyan fellengzős és csöpögős. Majd kiderül …
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése