Két szép emlék

Rég volt már tele ennyi mindennel a fejem, de rég voltam ennyire boldog, mint amennyire most az vagyok. „Dolgok, amik emlékezetesek, és amikre mindig pozitívan fogok gondolni.” Röviden így lehetne összefoglalni az elmúlt két hetet.
Kezdjük az elején! Az út elején egy pici kedvem sem volt elindulni (látszik az előző bejegyzésemből is), de végül feldobott a tudat, hogy végre eljuthatok Erdélybe! Mindig is vonzottak a hegyek, ezért is volt különösen nagy öröm számomra ez az utazás. Csodálatos tájak, kedves emberek … a botanikus kert, a Békás-szoros, a sóbánya és a palackozóüzem (ne vigyorogj, tényleg nagyon buli volt!) tetszett nekem legjobban …
Amúgy belegondolni is fura, hogy ez a terület évszázadokon keresztül hazánkhoz tartozott, és még most is mennyi magyar él ott, aki büszke arra, hogy ehhez a nemzetiséghez tartozhat, és ők azok, akik a legnehezebb időkben is magyarnak vallották magukat. Szép, hazafias gondolatok, amik napjainkban már egyre kevésbé népszerűek, sőt talán giccsesen is hangzanak. Igazából, ezeknek a szavaknak a jelentését csak igazán most értette meg, hogy végre személyesen is megtapasztalhattam az itteni körülményeket. Jó volt látni, hogy úgy néz ki, végre fejlődésnek fog indulni ez a vidék is, és talán világos lesz az itt élő emberek számára, hogy félre kell rakni a sérelmeiket és az előítéleteiket, ha változást akarnak. Mert összefogás nélkül nem számíthatnak túl sok jóra.
Aztán épphogy hazaértem Erdélyből, pár nap múlva a barátommal elutaztunk Hajdúszoboszlóra. Most döbbentem csak rá igazán, hogy milyen gyorsan eltelt ez az egy év, és mennyire szerencsés is vagyok, hogy egy ilyen fiúval járhatok, akit nagyon, de nagyon szeretek, aki mellett tényleg mindig jól érzem magam, és akivel remélem még nagyon sokáig együtt leszünk! Ennek a nyaralásnak az egyetlen negatívuma az volt, hogy túl gyorsan eltelt. (pedig még simán el tudnék ott tölteni egy kis időt ;))

U.i.: A szülinapomig is már csak kevesebb, mint 12 nap van hátra. (igen, öregszem…)

Indulás előtti mizéria

Egy kezemen meg tudnám számolni, hogy az indulás előtti bepakolást hányszor élveztem. Egyrészt mindig írom a listát, pipálgatom, hogy már mit raktam be, és közben azon morfondírozok, hogy mit felejtettem el. Végül azon töprengek, hogy mi az amit teljesen feleslegesen fogok cipelni.
De valahogy nem tudom, talán még az a legkevesebb bajom. Lehet, hogy az idő is teszi, az eddigi számomra kissé fura szervezés, meg az, hogy olyan sem jön, akinek nagyon örülnék. Ezeknek köszönhetően egy iciri-piciri kedvem sincs elindulni bárhová is. Most tudnám értékelni az otthon melegét, vagy ha inkább a barátommal lehetnék. Az biztat, hogy legalább szép helyeken fogok járni, ott ahol eddig még nem voltam, de mindig is el szerettem volna jutni. Meg hátha a társaság is jó lesz, ugye? UGYE?!