Optimális optika

Hányszor mondjuk azt, hogy: „ezt te nem értheted!” És a másik ember tényleg nem értheti … Ez igaz arra az idegeskedésre is, amit akkor él át az ember, amikor a szemészetre készül. Aki nem szemüveges, az most tuti vigyorog egy sort, mert biztosan valami komolyabb témájú bejegyzésre számított, de aki a szemüvegesek táborába tartozik az valamilyen szinten, de tuti egyetért velem.
Miért is? Kezdjük a legelején! Ha nem meglepetésnek szánják a szüleim, hogy „holnap szemészet”, akkor már napokkal előtte kezdek depis lenni. Először is alapból utálok orvoshoz menni. (leszámítva, ha nem egy kellemes kis nátháról van szó, amivel egy hétig otthon kell maradni, pihenni és élvezni a suli mentes napokat) Már önmagában a „kórházszag” is sokszor elég, meg persze az ezzel együtt járó nyomott hangulat, és pár valóban beteg ember látványa, ami rögtön engem is letör.
Aztán a várakozás. Először reménykedem, hátha azt mondják, hogy „sajnáljuk, a doktonő épp most van szabadságon” esetleg „későn érkezett, ma már nem tudjuk Önt fogadni”. Ám ez általában nem jön össze, ezért marad a gyomorgörcs és a várakozás. Majd túljutok a holdponton, egy idő után már alig várom, hogy az én sorszámom mondják és végre megvizsgálhassanak. Közben pár protekciós idegen, néhány sírós kisgyerek és pár elvetemült, vidáman cseverésző ember vesz körül.
Ezek után bemegyek. Letolnak, mert nem járok vissza félévente, majd elkezdődik a vizsgálat. Mondanom kell, hogy mit látok a táblán. (kíváncsi lennék, hány „jól látó” látja rendesen a legalsó sor hangyányi betűit, amivel ilyenkor meg kell szenvednem :P) Ha idegesebb a doktor néni, akkor még oda is szól, hogy „mi az, nem látja?” (szerinte minek jöttem ide?! mintha nem lenne jobb dolgom!!!) Aztán pár apróbb és könnyebb vizsgálat, legalább már túlvagyok a nehezén, most már csak reménykedek, hogy nem mondd semmit, és végre nyugodtan távozhatok.
Ok, lehet, hogy picit túloztam, de ez tényleg elég idegesítő helyzet! Ezért is könyörögtem ki idén, hogy vigyenek el egy rendes optikába, ahol vizsgálatot is vállalnak, és ahol nincs kórház feeling, nincs várakozás, és ahol nem frusztrált emberek veszek körül.
Aztán szerencsére kivételesen tényleg nyugodtan és gyorsan tudhattam le az egészet és a szemem is, (mint kiderült) csak minimálisan romlott (pedig már nagyon-nagyon régen vizsgáltattam meg :$) Aztán kezdődött az új szemüvegkeret kiválasztásával járó hosszú válogatás, amit tényleg nem szabad elrontani. (mert egy jó pár évig nem hiszem, hogy kapok újat) Remélem, a választásom jól sikerült, és az új keretem szebb lesz a réginél! (pedig ezt nagyon szeretem/szerettem!!!) Bár az igazat megvallva az „új” eléggé hasonlít az „elődjére”, csak egy okos lencsével és picit vastagabb szárral lett még gazdagabb ;)