Egy gyors és összecsapott lista a nyárról

Igen, most jutottam el arra a szintre, hogy még két tétel és ideges leszek! Bár azt mondhatnám már, hogy vége az érettséginek! Jelenleg ugyanis ott tartok, hogy tudom, mit NEM akarok húzni, igaz az is kialakult már bennem, hogy mit szeretnék húzni. De ismerve azt a szerencsés formám, érdemesebb az első betűtől az utolsóig átnézem. :D
Viszont egyre jobban kezd idegesíteni, hogy csak én szenvedek a tételekkel, hiszen már lassan mindenki túl van mindenen, és csak pihen és élvezi a nyarat. Én meg unalmas perceimben tervezgetek.
Legalább végre találkozhatok olyan emberekkel is, akikkel évközben csak nagyon kevés időt tölthetünk együtt, és akikkel már nagyon jól valamivel többet együtt lenni.
Végre újra nem csak a kötelezőket és a tankönyveket fogom olvasni! Igaz idén is sikerült megismernem, sok új és érdekes művet, de valahogy ha azt a szót hallja az ember, hogy „kötelező”, akkor már nem is olyan kedvvel kezd bele egy új könyvbe. De most úgy néz ki végre itt az én időm, amikor kicsit kikapcsolódhatok. Lassan már összejön az a lista, amivel a nyár folyamán végezni akarok :)
Majd jön a két éve szokásos kívánság is, hogy végre megtanuljak főzni. Mit mondjak? Lelkesnek lelkes vagyok, de nagyon! Csak ugye az nem mindig elég… Persze, minden egyes alkalommal, amikor kezembe kerül egy fakanál, megállapítom, hogy a főzés annyira nem is nagy ördöngösség, de utána valahogy sosem akaródzik, hogy másnap megint nekiüljek, és valami újat tanuljak meg elkészíteni.
Emellett reménykedek, hogy idén legalább egy fél árnyalatot barnulok, hogy ne csak olyan szép „hullafehér” színem legyen. :D Eddig több-kevesebb sikerrel, de kezd összejönni ez a terv. (Legalábbis én erősen bizakodom, hogy nem csak a szemem káprázik ;))
Azért annak örülök, hogy lassan kezd körvonalazódni bennem az érettségi utáni élet, végre tudom, hogy hol, mikor és mit fogok csinálni idén. Hogy ebből mennyi jön össze? Remélem minél több. ;)
És végül, de nem utolsó sorban jöhet a szokásos kívánság is! Vagyis új helyeken járni, új embereket megismerni stb.

Csak végre, érne már véget ez a fránya földrajz érettségi!!!

Beszámoló az Epica koncertről

Ha azt állítom, hogy szombaton életem egyik legfantasztikusabb koncertjén vettem részt, akkor még mindig nem írtam le teljesen azt az érzést és hangulatot, amit akkor és ott a Jégcsarnokban éreztem. Nah, de nem akarok rögtön a dolgok közepébe vágni! Kezdjük a legelején!
Mikor először hallottam arról, hogy az idei Miskolci Operafesztiválon fellép az Epica, akkor rögtön elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, én ott leszek és megnézem őket élőben. Lelkesedésemet a húgom is osztotta, de mivel egyedül nem mehettem el, így csatlakozott még hozzánk a barátom, aztán apa, és anya is, majd nekik a kollégájuk és a kollégájuk lánya. Szóval a korok arányát tekintve egy elég érdekes összetételű társasággal vágtunk neki az egésznek. A jegyek már elővételben megvoltak, én meg folyamatosan azt a bizonyos estét tervezgettem a fejemben. Vagyis mibe leszek, milyen sminkem lesz stb., stb. … „tipikus nő”! :)
Aztán persze az egész nem úgy indult, mint ahogy azt én már előtte elterveztem. Ennek köszönhetően elég durcis hangulatban indult a napom. Igazából nem haragudtam én senkire, csak magamra, de ez bőven elég volt, hogy kissé depisen vágjak neki az egésznek.
Szerencsére a hangulatom aztán fokozatosan javult. A koncert előtt még szétnéztünk a szokásos vásáron, ami ilyenkor meglehetősen fel tudja dobni a sétálóutca hangulatát. De egyben a vásár volt a találkozó helyszíne is, ahonnan elindultunk a jégcsarnok felé.
Útközben végig a húgommal mentünk elől, bár közben nem egyszer idegeskedtem, hogy biztosan jó irányba megyünk-e. Anno ezen az úton még sosem közelítettem meg a csarnokot, másrészt a tájékozódási képességem is legendás tud lenni … Így visszagondolva nem is tudom miért aggódtam, hisz elég lett volna csak azt a sok fekete ruhás embert követni, akiknek, mint utólag kiderült, mind ugyanaz volt az úti céljuk. :D
Mikor végre odaértünk, a húgommal igazi kisgyerek módjára rögtön megrohamoztuk a szuvenír árust, nehogy már bármiféle emlék nélkül menjünk haza a koncertről. Végül egy A/4-es Simones képpel gazdagodva indultunk el helyet keresni. (a kép alul megtalálható :)) Sok vita után, de az észérvek győzedelmével a lelátóhoz ültünk. Ezt a döntést aztán nem is bántuk meg, ugyanis már az első szám alatt rájöttünk, hogy egyrészt innen mindent látunk és egy átszellemült rajongó sem fog fellökni minket, másrészt itt talán egy fokkal kisebb a hangzavar, mint ott lett volna, harmadrészt öreges módon igaz ültünk, de 2-2,5 órát végigácsorogni nem lett volna az igazi.

A koncert egy majd 50 perces klasszikus résszel kezdődött. Ez abból állt, hogy számunkra, fiatalok számára is ismert klasszikus dalokat adtak elő, amikbe bele-bele zúztak néha az Epica zenészei is. Kellemesen csalódtam ezekben a dalokban, volt olyan, ami talán ebben az új verzióban jobban is tetszett. Gondolok itt a Star Warsból ismert birodalmi indulóra, az In the Hall of the Mountain King a Griegből, vagy a Karib-tenger kalózai c. film főcímére. ;)
Ezután egy negyed órás szünet következett, amikor kibámészkodtam magam, amikor ugyancsak igazi nő módjára a többi koncertre látogató lány ruháját figyeltem. Nah igen, mit megadnék én is egy gyönyörű, hosszú, fűzős, csipkés ruháért!
Aztán elkezdődött a második rész, az amire már olyan régóta vártam. Kezdésnek az Indigo gyönyörű dallamát választotta a banda, majd az egyik kedvenc számommal, a The Last Crusadéval folytatta. Az egész koncertre jellemző volt, hogy azokat a dalokat adták elő, amik nagyon közel álltak a szívemhez, és amiket már régóta szívesen meghallgattam volna élőben is pl. Sensorium, Quietus, Never Enough, The Phantom Agony stb. Azt elég gyorsan sikerült megállapítanom, hogy élőben ezerszer jobb a banda, mint az albumokon. Simone hangja sokkal szenvedélyesebb és képzettebb is, a lassú számok ezért is szóltak szebben. (Feint, Safeguard to Paradise). Másrészt sok dalt direkt emiatt a koncert miatt lett átírva, megvariálva, és ezek nagy része valóban jobban is hangzott az új verzióban.
Az átkötő szöveg is nagyon aranyosra sikeredtek. Hol megnevettették a közönséget, (pl. amikor figyelmeztettek, hogy most egy igen hosszú szám fog következni, szóval, úgy készüljön mindenki) vagy amikor Simone magyarul szólt pár szót és a magyar élményeiről mesélt. Ezen az estén bárki meggyőződhetett arról, hogy Simone mennyire tüneményes. (gyönyörű, kedves, a hangja pedig!) Persze a srácokra se lehet panasz, ők is nagyon profik és közvetlenek voltak.

Egyedüli negatívumként csak azt tudnám kiemelni, hogy főleg a második rész elején nem egyszer elnyomta a zenekar a kórust, ami azért egy ilyen opera rock koncerten nem a legjobb lépés volt, és emiatt pont a Cry For The Moon, a banda egyik kultikus száma veszített a varázsából. :( Szerencsére a koncert vége felé ezen a hibán már sokat javítottak és visszatapsolás utáni Sancta Terra már szinte hibátlanul szólt.
Éjfél után, a koncertről kifelé menet, de még másnap is ezek a dallamok jártak a fejemben. Sajnos, a neten megjelent hírekkel ellentétben kamerázni aztán nem lehetett túl sokat, épp ezért is bízom abban, hogy hátha mégis megjelenik egy DVD vagy legalább egy sima zenei CD.
Nagyon jó lenne, újra legalább egy kicsit átélni azt az estét és hangulatot, ami valahogy igenis, de összehozta az embereket. A különböző rock zenei irányzatok képviselői is jól megfértek egymás mellett. De a húgommal egyidős gyerekektől a nyugdíjas korúakig valóban minden korosztály képviselte magát. Valóban megborongott az ember, amikor kiderült, hogy 21 országból érkeztek rajongók, csak azért, hogy 3 órán keresztül hallgathassák ezt a csodát.
Nem tudom lesz-e részem még egy ilyen koncertben, mert ez most valóban magasra tette a lécet az elkövetkezőkkel szemben.

EPICA - The Classical Conspiracy Show - 14.06.2008. Miskolc, Jégcsarnok

Klasszikus program:

Palladium

O Fortuna (Orff)

Dies Irea (Verdi)

Ombra Mai Fu (Handel)

1st part, New World Symphony(Dvorak)

Spiderman medley

Summer 3 (Vivaldi)

Montagues & Capulets (Prokovief)

Imperial March (Star Wars)

Stabat Mater (Pergolesi)

Unholy Trinity

In the Hall of the Mountain King (Grieg)

Pirates of the Caribbean medley

Epica program:

Indigo

The Last Crusade

Sensorium

Quietus

Chasing the Dragon

Feint

Never Enough

Beyond Belief

Cry for the Moon

Safeguard to Paradise

Blank Infinity
Living a Lie
The Phantom Agony

Ráadás:

Sancta Terra

Illusive Consensus

Consign to Oblivion

3 dolog, amit utálok benned, de magamban is

Igen, amikor ezt a címet elolvastad, nem tévedtél. Ez valóban annak a bizonyos filmnek a címének az átvariálása. (ami amúgy nagy kedvencem, bár nem értettem sokáig, hogy a film nevének miért ezt választották :S) Csak én 10 helyett 3-at írtam és oda raktam 1 „de magamban is” részt. Szerencsére 10 utálom dolog nem jutott eszembe, de az a három nagyon is elgondolkodtatott, és ezeket most meg is osztom a „Nagy világgal” :)
Az első az, amikor valakitől el kell búcsúznom és tudom, hogy egy jó darabig nem fogom látni. Lehet, hogy túl érzelgős vagyok, (sőt valószínű) de csak most esett le igazán, hogy Corrie, (aki cserediák volt az osztályomban) mennyire hozzánk is nőtt ebben az elmúlt egy évben. Persze, sok időt töltöttünk együtt, de igazából csak tegnap a búcsúztatása közben jöttem rá, hogy mennyire fog hiányozni. Milyen szokatlan lesz nélküle az osztály, és nagyon sokáig nem lesz semmi közös programunk vele. Tudom, hogy jobb lesz már neki újra a családjával, hisz már egy éve nem találkozott velük. (a karácsonyt én távol a szeretteimtől nem is tudom, hogy bírnám ki) Hiányozni fogsz Corrie és remélem, még valamikor újra találkozunk!!! :’(
A második érzés, amit utálok, az a bűntudat. Egyrészt utána kegyetlenül bunkónak érzem magam, és ilyenkor nagyon rossz még csak a másiknak a szemébe is nézni. (bár nem is nagyon tudok a másik szemébe nézni) Meg valahogy amint rosszat teszek, már abban a pillanatban érzem, hogy mekkora hülyeséget sikerült csinálom, és ameddig nem békülök ki az illetővel, addig folyamatosan ezen rágódom.
A harmadik érzés, (tudom meglehetősen gyerekes), az, amikor valamibe nagyon beleélem magam, de az nem valósul meg. Amikor valamire már hetek óta nagyon várok, aztán bumm, valami olyan ok miatt, amiről sokszor nem is biztos, hogy tehet a másik, de nem valósul meg. Vagy csak aprócska müansz, esetleg a rossz idő miatt nem úgy teljesülnek a dolgok, ahogy én azt elterveztem. A kialakul helyzet gyakran a saját hibám, ugyanis én szeretem úgy élni az életem, hogy megpróbálok mindent előre megtervezni, már csak azért is, hogy minél kevesebb negatív meglepetés érhessen. Amikor meg egy ilyen közbejön, akkor meg nagyon csalódott leszek. Az esetek nagy részében nem haragszom senkire, inkább csak magamra vagyok dühös, hogy feleslegesen akartam valamit, de azt nagyon.
Talán, ha az ember kevésbé lenne önző, és kevésbé lenne ambiciózus, akkor egyik se fordulna elő túl gyakran. De, ha belegondolunk, önzőség és ambíciók híjjá hol lennénk? Mert manapság, ha valaki kicsit is sikeres akar lenni, akkor ezek kellenek. Csak nem mindegy, hogy milyen áron.

Megállítani az időt

Itt az évvége. Mielőtt bárki felvonná a szemöldökét, el kell mondanom, hogy ezzel én a tanév végére gondoltam. Valahogy nekem mindig is ez tűnt az igazi évvégének és nem az a bizonyos Szilveszter. Ez is talán a velejárója annak, ha az ember diák és egyben tanárgyerek is.
A mai nap a „KÁCIÓ!”-hoz jutottunk el, és mosolyogva állapítottuk meg, hogy már igen kevés hely van a táblán. (megpróbáltuk a lehető legnagyobb betűmérettel felírni ezt a szót) A mai nap, az utolsó nagy felelések és dogák mellett, már inkább a vidám nosztalgiázgatással telt, és egy-egy véres ping-pong küzdelemmel. Ilyen tartalmas nap után talán nem is véletlen, hogy hazafelé a buszon az MP4-em hallgatásán kívül más komolyabb szellemi tevékenységre nem is voltam hajlandó.
Valahogy ezek a pillanatok azok, amiknek jelentőségére csak évekkel később döbbenek rá. Pedig akkor minden nap átlagosnak tűnt, ellenben visszanézve sokszor azokban a régi időkben voltam igazán boldog.
Amikor a barátnőimmel minden délután együtt bandáztunk, amikor mindent megbeszéltünk, együtt álmodoztunk és figyeltük a srácokat. Amikor minden gondtalan volt, és nem kellett annyit a jövőn gondolkodni és tervezni. Amikor még sok ember sokkal közelebbinek tűnt. Rájuk ma sem haragszom, pusztán csak hiányoznak az akkori együtt töltött percek.
Már csak azért a hangulatért jó lett volna akkor és ott megállítani az időt! De hát akkor ki hitte volna, hogy egyszer még erre fogok vágyni?

Együtt, tovább

Elég rég jutottam el odáig, hogy ide lejegyezzem a gondolataim, de gondoltam, most, befejezve a matektanulást, idevések pár gondolatot. (hiába van elég késő, és holnap tuti fáradt leszek a suliban)
Igazából sok minden ért az utóbbi időben, így téma van bőven, de amiről az egyik legtöbbet hallottam mostanában azok a „párkapcsolatok”. Már ez a szó önmagában elég magasztos (talán már túlságosan az is), de ez a téma szerintem az, ami mindenkit foglalkoztat.
Mint mondtam, az utóbbi időben elég sok olyan helyzetbe kerültem, amikor ez a kérdés szóba került, különösen olyan téren, hogy hogyan lehet valakivel sokáig együtt lenni. Mi a titka? Mit kell tenni? Erre elég különböző recepteket hallottam, és különböző történetekből próbáltam meg okosságokat leszűrni. (hiába csak 18 és ¾ évet éltem eddig)
Az emberek nagy része, köztük én is, abban a hitben éltem, hogy egy rendes srác felszedésénél nincs is nehezebb dolog. Először is vegyen észre, bizakodjunk, hogy a szimpátia kölcsönös és meglegyen a bűvös hármas. (a lelki, a testi és a szellemi kapcsolat) Ám a neheze sokszor csak ezután jön.
Amikor ugyanis valaki megtetszik, hajlamosak vagyunk csak a jót látni a másikban, nem törődni a rosszal. Ám ahogy telik az idő, szép lassan kezd eloszlani a rózsaszín köd, és a kezdeti izgalmas, ismerkedős fázis kezd elmúlni… Nagyrészt ekkor kezdődnek a problémák.
Az idegesítő közjátékok, hisztik, kezd unalmasnak tűnni az eddigi „Nagy Ő”, rájövünk, hogy attól, hogy jól néz ki, mégsem az igazi, már koránt sincs meg az a láng, ami a kezdetekkor égett. Végül a kapcsolat véget ér. És kezdődik újra az „Igazi” keresése.
Hogy ne essünk még egyszer ilyen hibákba, van két dolog, amit az embereknek maguknak kell megtanulni elsajátítaniuk.
Az első az, hogy mindig meg kell próbálnunk elfogadónak lennünk a másikkal, nem felkapni a vizet minden apróságon, hanem leülni, és még időben megbeszélni a problémákat. Néha el kell töprengeni azon, hogy néha egy-egy vita ér-e annyit, hogy elveszítsük a másikat? Mert, ha valóban szeretjük egymást, akkor erre a kérdésre egyértelmű "nem" a válasz.
Talán a másik titok abban állhat, hogy azzal nem ért véget semmi, hogyha egyszer sikerült összejönni a kiszemelttel. A nőnek ezek után is folyamatosan meg kell próbálnia vonzónak lennie, hogy a férfi továbbra is vágyjon rá. De a férfinek is folyamatosan meg kell hódítania a kedvesét, hogy ne hűljön ki a kapcsolat. Néha csak egy egyszerű bók és egy kis figyelmesség is sokat tud jelenteni.
Az, hogy ezek mennyire hatásosak, azt természetesen az idő dönti el. Én szeretném, és bízom benne, hogy jól is teszem, amit teszek, (bár erről inkább a Kedvesem kéne megkérdezni :P)