Indulás előtti mizéria

Egy kezemen meg tudnám számolni, hogy az indulás előtti bepakolást hányszor élveztem. Egyrészt mindig írom a listát, pipálgatom, hogy már mit raktam be, és közben azon morfondírozok, hogy mit felejtettem el. Végül azon töprengek, hogy mi az amit teljesen feleslegesen fogok cipelni.
De valahogy nem tudom, talán még az a legkevesebb bajom. Lehet, hogy az idő is teszi, az eddigi számomra kissé fura szervezés, meg az, hogy olyan sem jön, akinek nagyon örülnék. Ezeknek köszönhetően egy iciri-piciri kedvem sincs elindulni bárhová is. Most tudnám értékelni az otthon melegét, vagy ha inkább a barátommal lehetnék. Az biztat, hogy legalább szép helyeken fogok járni, ott ahol eddig még nem voltam, de mindig is el szerettem volna jutni. Meg hátha a társaság is jó lesz, ugye? UGYE?!

Rómeó nem itta meg a mérget

Mikor az ember mesél egy történetet, elég gyakran jut el addig a bizonyos „ha”-ig. Mi is ez a „ha”? Csak vegyük a legegyszerűbb példákat „ha rájöttem volna…”, vagy „ha időben elindultam volna”, esetleg „ha ott lettem volna mellette” stb. stb. Így már gondolom érthetőbb. Ezt a kifejezést mindenki annyira szereti használni, és sokszor mennyire feleslegesen. Gondoljunk csak arra a bugyuta, de igaz közmondásra: utólag olyan okosnak lenni, mint előbb hülyének. :P
Hányszor érzem azt könyvek, vagy filmek végén is, hogy mennyivel jobb lett volna, HA máshogy alakultak volna az események. Mikor két órát ülök a képernyő előtt, vagy elolvasok több száz oldalt, aztán szívem szerint a földhöz vágnám a könyvet, amiért azt a végén így elrontották.
Most mégis egy olyan mű jut eszembe, amit szerintem szinte mindenki ismer, és aminek tragikus befejezése sok embert elszomorított, de szerintem mégis így nyerte el a darab a legtökéletesebb befejezését. Ez pedig nem más, mint a Rómeó és Júlia. Igen, ez most így elég morbidnak tűnik, de vegyük csak a legfontosabb okokat, amiért William Shakespeare jól döntött, hogy így zárta le a művet.
Először is vegyük Shakespeare saját érveit. Egyrészt ő egy Arthur Brooke költeménynek a színpadi készítette el és próbált hű maradni az eredeti műhöz. De a két szerelmes történte amúgy is egy elég ismert és kedvelt történet volt már akkor is. De próbáljunk meg elvonatkoztatni ettől, és gondoljunk arra, hogy „mi lett volna, ha” úgy zárta volna le a darabot, hogy a két főhős mégis elmenekül és boldogan él tovább? Nos, ez lenne a lehető legidétlenebb befejezés. Egy újabb rózsaszínködös, giccses történetre kinek lenne szüksége? Azt majd megírja Hollywood egy könnyed romantikus vígjátékban, amit majd egész kellemes is lesz megtekinteni, egy hosszú és fárasztó hét után, amikor csak arra vágyunk, hogy 90 percig bámuljunk ki a fejünkből.
Másrészt mennyire irreális befejezés lenne. Mi az esélye annak, hogy valóban boldogak lennének? Az szép és jó, hogy szeretik egymást, de meddig? Mi van, ha csak hirtelen fellángolás volt köztük az egész? Hisz Júlia csak 14 éves, Rómeó pedig a mű elején is azt hitte, hogy megtalálta az igazit, egy Róza nevű hölgy személyében. Ezek után meddig lennének együtt? Lehet, hogy szégyenszemre el is hagynák a másikat, ezzel csak tovább növelnék a szakadékot a két család között. És akkor kezdődne el az igazi viszálykodás, ami már egy másik drámai műnek lehetne az alaptörténete.
Ezek után inkább maradjunk a szomorú, kissé túlérzelgős befejezésnél, ami legalább emlékezetes.

Törékeny kapcsolatok

Mindig is nevetségesnek tartottam azt, amikor egyik kisgyerek azzal zsarolta a másikat, hogy nem lesz a barátja, ha valamit nem úgy csinál, ahogy azt a másik akarja. Ahogy nőttem, naivan azt hittem, hogy ez a mondat szép lassan, de elveszti a jelentőségét, és felnőttként csak mosolyogni tudunk, ha valaki ezt mondja, hogy: „nem leszek a barátod”. De mostanában egyre gyakrabban azaz érzésem, hogy ez a gondolat sajna idővel nemhogy feledésbe merülne, hanem egyre inkább erősebb lesz az emberekben.
Egyre gyakrabban látom azt, ami az amerikai tini filmekben is oly divatos, hogy egyszer régen valaki, valamin összeveszett a másikkal. Már senki sem emlékszik a harag okára, már nem is mérgesek, de azért nem szólnak a másikhoz. Vagy pedig olyan dolgokkal jönnek elő, amik 10, 20 éve történtek és amikre már senki sem kíváncsi és a jelenben már semmi jelentősége nincs. Ezek a sérelmek csak arra jók, hogy legyen miért csúnyán nézni egymásra, és legyen valami ok, amiért kerülhetjük a másikat.
Valóban, nem egyszer érzem azt, hogy mennyivel egyszerűbb lenne ordítani, meg durcizni, aztán nem szólni a másikhoz vagy egyéb módon haragudni. De sokszor inkább az merül fel bennem, hogy valóban megéri-e? Jó a saját lelkiismeretünkkel játszani? Jó-e, ha valaki olyannal romlik meg a kapcsolatunk, aki fontos nekünk? Megéri magányosnak lennünk? Mert az a magány, amit nem önszántunkból választottunk, az az egyik legrosszabb emberi érzés.
Belegondolva, kevés dolog olyan törékeny, mint az emberi kapcsolatok…