Törékeny kapcsolatok

Mindig is nevetségesnek tartottam azt, amikor egyik kisgyerek azzal zsarolta a másikat, hogy nem lesz a barátja, ha valamit nem úgy csinál, ahogy azt a másik akarja. Ahogy nőttem, naivan azt hittem, hogy ez a mondat szép lassan, de elveszti a jelentőségét, és felnőttként csak mosolyogni tudunk, ha valaki ezt mondja, hogy: „nem leszek a barátod”. De mostanában egyre gyakrabban azaz érzésem, hogy ez a gondolat sajna idővel nemhogy feledésbe merülne, hanem egyre inkább erősebb lesz az emberekben.
Egyre gyakrabban látom azt, ami az amerikai tini filmekben is oly divatos, hogy egyszer régen valaki, valamin összeveszett a másikkal. Már senki sem emlékszik a harag okára, már nem is mérgesek, de azért nem szólnak a másikhoz. Vagy pedig olyan dolgokkal jönnek elő, amik 10, 20 éve történtek és amikre már senki sem kíváncsi és a jelenben már semmi jelentősége nincs. Ezek a sérelmek csak arra jók, hogy legyen miért csúnyán nézni egymásra, és legyen valami ok, amiért kerülhetjük a másikat.
Valóban, nem egyszer érzem azt, hogy mennyivel egyszerűbb lenne ordítani, meg durcizni, aztán nem szólni a másikhoz vagy egyéb módon haragudni. De sokszor inkább az merül fel bennem, hogy valóban megéri-e? Jó a saját lelkiismeretünkkel játszani? Jó-e, ha valaki olyannal romlik meg a kapcsolatunk, aki fontos nekünk? Megéri magányosnak lennünk? Mert az a magány, amit nem önszántunkból választottunk, az az egyik legrosszabb emberi érzés.
Belegondolva, kevés dolog olyan törékeny, mint az emberi kapcsolatok…