2008. február 17., vasárnap

Ami a fogatlan boszorkány szívét nyomta ...

Egyik nap csöng a barátnőm telefonja. A pontos beszélgetésre már nem emlékszem, de a csodálkozó majd vigyorgó arcára igen, és az ezt követő nevetésre, amikor elmondta, hogy ki is miért kereste. Az egyik kereskedelmi csatorna délutáni beszélgetős műsorába hívták vendégnek. Mi persze rögtön elkezdtünk nevetni, hogy vagy most kérik meg a kezét nézők százezreinek szemeláttára vagy a párja ex-barátnője akar vele iszapbirkózni…
Nevettünk, hogy ez az egész milyen szánalmas…
És valóban az …
Tegnap láttam pár olyan videót a barátommal, amiben az ilyen műsorok gyöngyszemei voltak láthatóak, és akik azóta webes sztárok lettek. Furcsa, de én ezeket a „sztárokat” egy idő után csak sajnálni tudom. Talán a túlzott empátia beszél belőlem, de nem véletlenül lehetnek ennyire dühösek és mondanak butaságokat, talán az sem véletlen, hogy ennyire primitívek és viselkedhetnek úgy, ahogy. Ki tudja, honnan jöttek és milyen körülmények közül?
Ami pedig rögtön szemet szúrt, hogy a műsorvezetőre mindig úgy néznek, mint valami ki tudja mekkora hatalomra. Mintha ő most bármire képes lenne. Az állítólagos zaklatót egy vékonyka nő talán úgy le tudja teremteni vagy úgy a lelkére tud hatni, hogy ezután többet ne merészkedjen az áldozat közelébe? Vagy ő lesz az, akinek hála a két fiatal úgy dönt, hogy összejönnek és boldogan élnek, míg meg nem halnak? Mert szerintem nem…
De az egész inkább tűnik egy rossz játéknak gyenge szereplőknek. Ki tudja, mennyiért vállalják el, hogy hülyét csináljanak magukból? Hogy tudnak erre valakit rávenni? Pár ezer forint megér annyit, hogy utána rajta nevessenek? De az igazat megvallva, ha a káromkodós fogatlan nő, vagy a sértett szőke lány, esetleg a dühös dundi férfi szembe jönne velem az utcán 90%, hogy nem ismerném meg.
De valahogy azt sosem értettem meg, hogy miért jobb szétkürtölni a problémáinkat? Azzal semmi bajom nincs, ha valaki a hozzá közelállóknak kiönti a lelkét, de azt sosem értettem, hogy miért jó, ha már mindenki tudja azt, ami a mi lelkünket nyomja, és ami csak ránk tartozik.

Nincsenek megjegyzések: