Holdfényes éjszakák

Ritka, amikor az ember álmodni mer, és az álmait ki is meri mondani. Azokat a perceket kell igazán megbecsülni. Azt a pár órát, amikor szinte megáll az idő, amikor minden olyan tökéletesnek és nyugodtnak tűnik.
Végre kezd elmúlni a napok óta tartó kánikula és a levegő is hűsebb. A telihold fénye bevilágít az ablakon, miközben már lassan éjfélt üt az óra. Kellemes zene szól, az asztalon finom csokis süti és hideg innivaló van. Az ember pedig nyugodtan tud feküdni az ágyon, a kedvese karjaiban, és közben beszélgetnek, arról, amiről akarnak. És nincs semmi zavaró tényező, nem cseng a mobil, nem kell azon aggódni, hogy holnap hétfő lesz, és elölről kezdődik majd a rohanás.
Mert most végre ki merik mondani a vágyaikat és azt, amit gondolnak. Meghallgatják egymást, és nem félnek attól, hogy szégyenkezniük kell a mondanivalójuk miatt, mert megértik egymást.
Ilyenkor nyugodtan álmodhatnak a tökéletes jövőről: egy kertes házról, remek állásról, nyaralásról valami kellemes és/vagy egzotikus helyen, gyerekekről, cicáról (:P) stb. stb.

Ma olvastam egy interjút egy nőről, aki éveken keresztül keményen tanult, szerzett két diplomát, férjhez ment, egy multi cégnél dolgozott magas beosztásban, aztán egyszer csak feladta ezt a tökéletes karriert. Merte követni az álmait, nyitott egy iskolát, ahol most sminkelni tanít. … És én irigylem őt!
Irigylem, mert elég bátor volt feladni a karrierjét, szembe mert szállni az elvárásokkal és nem félt az emberektől. Mert kockáztatni, és most azt csinálja, amiről gyermekkora óta álmodott.

És ő továbblépet azon, hogy csak álmodozzon a holdfényes éjszakákon …

Discover Within Temptation!

A bűvös 19

Elég gyorsan múlik az idő. 19 lettem! Jesszusom, pedig nem is érzem magam ilyen „öregnek”! A lényeg, hogy eltelt egy újabb év, és az idei szülinapom is nagyon kellemesen telt, amiért nagyon hálás vagyok mindenkinek, mert szerencsére idén is nagyon mozgalmasan alakult a szülinapom körüli néhány nap.
Amióta elkezdődött az Olimpia, azóta még a szokásosnál is kevesebbet mozogtam, hisz jórészt a TV előtt kuksoltam és vártam, hátha lesz végre egy újabb hazai érem… (Ezt váltja ki az emberekből a sport ünnepe :P) Már csak amiatt is jól jött, hogy a barátommal kirándultunk egy kicsit. Először egy Gyöngyös közelében lévő kalandparkba mentünk. Szerencsére nem voltak valami túl sokan, viszont a jelenlévők nagy része 14 éven aluli volt. Elnézve a hely nagy része valóban a fiatalabb korosztályt célozta meg, de nem kell engem se félteni. (Egy újabb ok, amiért jövőre is megérdemlem az ajándékot gyereknapon ;)) A bob pálya például tök jó volt, és most még egy kis kulcstartóval is gazdagodtuk, amin egy rólunk készült kép van, ami lecsúszás közben készült. Nah, meg ott volt a függőhíd, aminek ugyancsak megvan a maga feelingje (szakadék fölött, 100 m hosszan). Emellett még az állatsimogatót is meglátogattuk … aranyos nyuszikák! (XD)
Majd életemben először eveztem, mit mondjak elég szerencsétlenül. Nyugi, vízbe nem borultunk, az evezőt sem hagytam el, csak eltartott egy darabig, még ráéreztem a ritmusára. Amúgy is ilyen finom és gyönge karokkal! Ilyenkor tudom nagyra értékelni a kajakosok eredményeit. :)
A nap végén, életemben először eljutottam hazánk legmagasabb pontjára, a Kékesre. Ahogy telt az idő, folyamatosan az járt az eszembe, hogy mennyire szép is ez a „hegyvidéki” táj, és mennyire szívesen élnék egy ilyen helyen. Békés, nyugodt, talán a levegő is jobb, és még a hegyek is pont megfelelő nagyságúak. Akár egy nyaralót is elfogadnék itt, ahol a hosszú és nehéz hétköznapok után visszavonulhatnék kis családommal. De az a jövő zenéje …
A tegnap estét viszont a barátaim társaságában töltöttem, amikor a „hagyományoknak megfelelően” egy kis összejövetel keretében megünnepeltük ezt a jeles kort. Igen, szerencsés vagyok, hogy azt írhattam hagyományok, mert ez volt a harmadik ilyen összejövetel. :)
Nem tudom, de az ilyen pillanatokért vagyok igazán hálás a sorsnak, hogy ennyi nagyszerű ember vesz körül, akikre tudom, hogy számíthatok, és akiktől jól esik, hogy így gondolnak rám. Igen, szerencsés vagyok, hogy ilyen barátaim és kedvesem van! És persze családomról sem szabad elfeledkezni. De meg kell említeni a szüleimet, (akikkel már 19 hosszú évet tudtunk le együtt) és a húgomat, (akitől egy apró, de nagyon személyes dolgot kaptam :$) mert ők hárman azok, akiknek ugyanúgy köszönhetem, hogy ilyen jól alakult ez a pár nap! Egyrészt a finom szülinapi vacsoráért, másrészt a szép ajándékokért, amiket tőlük kaptam. :) (Tudom, ez az utolsó pár sor egy kissé Oscar-díj átadó stílusúra sikerült, de ez bocsánatos bűn. :P)
Tényleg, másoknak is csak hasonló kellemes perceket kívánok!

U.i.: a második képen nem jegygyűrűm van XD

Olimpia - mielőtt elkezdődne

A világ hamarosan Kínára szegezi a tekintetét. Igen, már csak néhány nap és végre elkezdődik! Mire is gondolok? Naná, hogy az Olimpiára! A sport ünnepe, ráadásul Pekingben! Ha valaki igazán nagy gondot fog fordítani a minél tökéletesebb szervezésre azok ugyanis a kínaiak. Biztos lesznek bakik és/vagy kellemetlenségek, a kínaiak meg az éremtáblázat első helyéért fognak harcolni. Remélem, mi is minél több érmet fogunk szerezni, bár jósolgatni nem akarok, részben kedv hiányában, másrészt az valóban túl hosszú bejegyzés lenne.
Akik csak egy kicsit is ismernek, azok tudják, hogyha valamiben nem vagyok jó, akkor az különböző tesi gyakorlatok. Furcsa mód mégis szeretem nézni a sportot és figyelni az aktuális híreket. Ezek mellett pedig nagyon tisztelem a sportolókat.
Miért? Az első az, amekkora emberfeletti munkát véghezvisznek nap mint nap, hogy aztán dicsőséget szerezzenek maguknak és a hazájuknak is. Ők képesek minden nap korán kelni, edzeni, van aki iskolát is végez vagy megpróbál minél jobb családapa/anya lenni. Elég fárasztó, mégsem nyafognak, hanem teszik a dolguk.
Ilyenkor sajnálom azokat a sportolókat, akik mondjuk „csak”másodikok lesznek, de végig vezettek, és/vagy csak egy kicsin múlott, hogy nem nyertek. Mert az emberek emlékezetében csak a győzelem marad meg, nem pedig az út és a sok-sok áldozat, amit véghezvittek a minél jobb teljesítmény érdekében.
Azt viszont ne felejtsük el, hogy hazánk az eddigi versenyeken szinte mindig az éremtáblázat elején foglalt helyet, gyakran olyan nemzeteket előztünk meg, mint a britek, a franciák vagy a spanyolok, akik nyilvánvalóan gazdagabbak és nagyobb országból származnak.
A másik fő ok, amiért szeretem ezt az eseményt, azaz, hogy ezt szinte mindig együtt néztük a családdal és együtt drukkoltunk a magyaroknak, majd együtt beszéltük meg a látottakat. Kellemes kis program, az biztos. Igaz, idén nem hiszem, hogy olyan elvetemül leszek, (mint anno Sydney idején) hogy felkelek hajnali 4kor egy-egy izgalmas verseny kedvéért… bár ki tudja? ^.^

A lényeg, hogy hajrá MAGYAROK!!!

Optimális optika

Hányszor mondjuk azt, hogy: „ezt te nem értheted!” És a másik ember tényleg nem értheti … Ez igaz arra az idegeskedésre is, amit akkor él át az ember, amikor a szemészetre készül. Aki nem szemüveges, az most tuti vigyorog egy sort, mert biztosan valami komolyabb témájú bejegyzésre számított, de aki a szemüvegesek táborába tartozik az valamilyen szinten, de tuti egyetért velem.
Miért is? Kezdjük a legelején! Ha nem meglepetésnek szánják a szüleim, hogy „holnap szemészet”, akkor már napokkal előtte kezdek depis lenni. Először is alapból utálok orvoshoz menni. (leszámítva, ha nem egy kellemes kis nátháról van szó, amivel egy hétig otthon kell maradni, pihenni és élvezni a suli mentes napokat) Már önmagában a „kórházszag” is sokszor elég, meg persze az ezzel együtt járó nyomott hangulat, és pár valóban beteg ember látványa, ami rögtön engem is letör.
Aztán a várakozás. Először reménykedem, hátha azt mondják, hogy „sajnáljuk, a doktonő épp most van szabadságon” esetleg „későn érkezett, ma már nem tudjuk Önt fogadni”. Ám ez általában nem jön össze, ezért marad a gyomorgörcs és a várakozás. Majd túljutok a holdponton, egy idő után már alig várom, hogy az én sorszámom mondják és végre megvizsgálhassanak. Közben pár protekciós idegen, néhány sírós kisgyerek és pár elvetemült, vidáman cseverésző ember vesz körül.
Ezek után bemegyek. Letolnak, mert nem járok vissza félévente, majd elkezdődik a vizsgálat. Mondanom kell, hogy mit látok a táblán. (kíváncsi lennék, hány „jól látó” látja rendesen a legalsó sor hangyányi betűit, amivel ilyenkor meg kell szenvednem :P) Ha idegesebb a doktor néni, akkor még oda is szól, hogy „mi az, nem látja?” (szerinte minek jöttem ide?! mintha nem lenne jobb dolgom!!!) Aztán pár apróbb és könnyebb vizsgálat, legalább már túlvagyok a nehezén, most már csak reménykedek, hogy nem mondd semmit, és végre nyugodtan távozhatok.
Ok, lehet, hogy picit túloztam, de ez tényleg elég idegesítő helyzet! Ezért is könyörögtem ki idén, hogy vigyenek el egy rendes optikába, ahol vizsgálatot is vállalnak, és ahol nincs kórház feeling, nincs várakozás, és ahol nem frusztrált emberek veszek körül.
Aztán szerencsére kivételesen tényleg nyugodtan és gyorsan tudhattam le az egészet és a szemem is, (mint kiderült) csak minimálisan romlott (pedig már nagyon-nagyon régen vizsgáltattam meg :$) Aztán kezdődött az új szemüvegkeret kiválasztásával járó hosszú válogatás, amit tényleg nem szabad elrontani. (mert egy jó pár évig nem hiszem, hogy kapok újat) Remélem, a választásom jól sikerült, és az új keretem szebb lesz a réginél! (pedig ezt nagyon szeretem/szerettem!!!) Bár az igazat megvallva az „új” eléggé hasonlít az „elődjére”, csak egy okos lencsével és picit vastagabb szárral lett még gazdagabb ;)

Két szép emlék

Rég volt már tele ennyi mindennel a fejem, de rég voltam ennyire boldog, mint amennyire most az vagyok. „Dolgok, amik emlékezetesek, és amikre mindig pozitívan fogok gondolni.” Röviden így lehetne összefoglalni az elmúlt két hetet.
Kezdjük az elején! Az út elején egy pici kedvem sem volt elindulni (látszik az előző bejegyzésemből is), de végül feldobott a tudat, hogy végre eljuthatok Erdélybe! Mindig is vonzottak a hegyek, ezért is volt különösen nagy öröm számomra ez az utazás. Csodálatos tájak, kedves emberek … a botanikus kert, a Békás-szoros, a sóbánya és a palackozóüzem (ne vigyorogj, tényleg nagyon buli volt!) tetszett nekem legjobban …
Amúgy belegondolni is fura, hogy ez a terület évszázadokon keresztül hazánkhoz tartozott, és még most is mennyi magyar él ott, aki büszke arra, hogy ehhez a nemzetiséghez tartozhat, és ők azok, akik a legnehezebb időkben is magyarnak vallották magukat. Szép, hazafias gondolatok, amik napjainkban már egyre kevésbé népszerűek, sőt talán giccsesen is hangzanak. Igazából, ezeknek a szavaknak a jelentését csak igazán most értette meg, hogy végre személyesen is megtapasztalhattam az itteni körülményeket. Jó volt látni, hogy úgy néz ki, végre fejlődésnek fog indulni ez a vidék is, és talán világos lesz az itt élő emberek számára, hogy félre kell rakni a sérelmeiket és az előítéleteiket, ha változást akarnak. Mert összefogás nélkül nem számíthatnak túl sok jóra.
Aztán épphogy hazaértem Erdélyből, pár nap múlva a barátommal elutaztunk Hajdúszoboszlóra. Most döbbentem csak rá igazán, hogy milyen gyorsan eltelt ez az egy év, és mennyire szerencsés is vagyok, hogy egy ilyen fiúval járhatok, akit nagyon, de nagyon szeretek, aki mellett tényleg mindig jól érzem magam, és akivel remélem még nagyon sokáig együtt leszünk! Ennek a nyaralásnak az egyetlen negatívuma az volt, hogy túl gyorsan eltelt. (pedig még simán el tudnék ott tölteni egy kis időt ;))

U.i.: A szülinapomig is már csak kevesebb, mint 12 nap van hátra. (igen, öregszem…)