Legalább őszintén

Amikor valaki egy önismereti tesztet kitölt, akkor gyakran találkozik egy bizonyos kérdéssel, ami így szól: „mit vársz el másoktól?”. Persze, erre szinte mindenki mást felel, de van egy tulajdonság, amit szinte az összes válaszadó felírna. Ez pedig az a bizonyos őszinteség.Ez jogos is, ha tetszik neki valami, akkor kedvesen dicsérje meg, ha nem, akkor meg legyen gerinces, és ezt inkább a szemedbe mondja, mint a hátad mögött. Alapvető elvárás egy másik embertől, ebben szinte mindenki egyetérthet.
Érdekes, hogy a túl őszinte embereket mégsem kedveli senki. Ha valaki mindig a képedbe mondja az igazságot, akkor gyakran csak felbosszant. Mert ő nem csak akkor fog szólni, amikor jól nézel ki, nem csak azt fogja megállapítani, hogy egy nagyon kellemes személy van, és milyen kellemesen csalódott benned. Hanem azt is megmondja, ami szerinte nem jó, és akkor is élesen tud bírálni, amikor ideges és nyűgös vagy, és inkább pár kedves szóra, vigasztalásra vágysz, és arra, hogy kisírhasd magad valakinek a vállán. Ehelyett csak a rideg valóságot és a kellemetlen vagy fájdalmas igazságot kapod.
Amikor pedig ezt hallod akkor nem is érted, mire vágyik az illető. Miután kimondta, hirtelen "biztosan" jobb kedved lesz, hálát adsz neki, a nyakába borulsz, és azt mondod: köszönöm, tökéletesen igazad van, milyen jó, hogy felnyitottad a szemem és teljesen elbizonytalanítottál. :) Szerintem kizárt, hogy bárki is így tenne, főleg, ha olyan a hangulata, mint annak, akit most öntöttek nyakon egy kád hideg vízzel, és hirtelen a düh, csalódottság és idegesség egyvelegén kívül képtelen bármi mást is érezni. Persze örülhet is, hogy nem csapják be, felnyitották a szemét, még ha közben majd meg szakad a szíve, abban a percben ennél szerencsétlenebbnek és tehetetlenebbnek nem is érezhetné magát, vagy legszívesebben csak azt kívánná, bárcsak eltűnhetne egy kis időre a föld színéről! Legalább örülj, hogy nem vertek át! Legalább örülj, hogy őszinte veled, és tudod, hogy a jövőben van mihez tartanod magad, még ha boldogabb is lennél, ha inkább nem is tudnál semmit...

Nyári helyzetjelentés

"Itt a nyár, süt a nap! Hurrá!"
Nem tudom, bennem ezek a mondatok hangzanak el. Aztán tegnap egy új fajta dologról hallottam, egy bizonyos "nyári depresszióról". Vagyis arról, hogy egyszerűen már hiányzik valakinek a suli, és az azzal járó közeg, egész nap nincs kedve semmihez. Nem érdeklik a könyvek és a filmek, mert nincs kedve semmi újba belekezdeni, de a régi sem vonzza. Kimozdulni unalmas, és üres érzés.

Szerencsére, én ezeket a tüneteket már jó pár éve nem tapasztaltam magamon. Még régebben mondta nekem anyukám azt: (és ebben teljesen egyet kell vele értenem) aki nyáron unatkozik és nem érzi jól magát, az nem is érdemli meg a szünetet. Mert aki nem tudja vagy akarja jól érezni magát, azon nem lehet segíteni. Aki nem csinál magának programot, nem keresi mások társaságát, az ne várjon sokat.
Na jó, azért hazugság lenne azt mondani, hogy teljesen nyugodt lennék mostanában. Még tavaly az egyik barátnőm azt emlegette, hogy mennyire élvezi azt, hogy végre nem tartozik semmihez és nincsenek kötöttségei semmilyen intézmény irányába, addig én nem vagyok így. Örülnék neki, ha már végre tudnám hol fogom elkezdeni a következő tanévet. (Furcsa, hogy mennyire vágyom arra, hogy függjek valamitől, de legalább végre lenne biztos irányvonalam a jövőmet illetően.) De azzal is megelégednék, ha csak kivételesen normálisan működne a felvi.hu!!!

Művészlélek, avagy TÚL különleges

Egy hete hivatalosan is érett lettem! (Erről papírom is van!) Persze nem lettem felnőtt, azóta az ég sem lett kékebb, és a fű sem zöldebb, csak egyszerűen hivatolosan is lezártam gimnazista éveimet, és leérettségiztem, azaz érett lettem. Most merenghetnék a vizsgákról, beszámolhatnék az élményeimről, de aki kérdezte annak már úgyis meséltem, így evezzünk inkább egy eltérőbb téma irányába!

Most fejeztem be az egyik régi, kedvenc Coelho könyvem, a Veronika meg akar halnit. Valahogy így második olvasásra sokkal másabb érzéseket keltett bennem a regény, mint elsőre. Lehet azért is, mert most nem volt annyi időm, hogy leüljek, és egyhuzamban elolvassam, hanem több szünetet voltam kénytelen tartani, vagy azért is, mert 2 éve volt a kezemben utoljára ez a kötet, és azóta ugye én is sokat változtam.
Azon kívül, hogy az élet mennyire szép és fontos, azon, hogy az a szó, hogy „őrült” mennyire relatív is most egy másik mondanivalója került számomra igazán előtérbe. Vagyis, hogy ne akarjunk a tömeggel egyek lenni, ne akarjunk a tömegbe beleolvadni, hanem merjük megvalósítani a vágyainkat, és akár a legvadabb álmainkat is. Ha nem így teszünk, akkor a saját életünket keserítjük meg. (Vagy valami ilyesmi, ugye? :))
Ez mind szép és jó. Tudom, ez nagyon ellentétes lesz a könyvvel, de számomra már néha elég irritáló tud lenni, amikor valaki ezt az egészet túlzásba viszi. Szerintem nem attól lesz valaki igazán különleges, aki belsőleg és külsőleg is teljesen eltorzul.
Aki úgy viselkedik, mintha az élet minden területén kiemelkedő lenne, mert igazi zsenik ritkán születnek, azok meg általában nem magukat nevezték ki annak, hanem társai és az utókor tiszteleg előtte igazán. Attól, hogy valaki szép verseket ír, abból még nem következik az, hogy ért a filmekhez, megy neki a festés, az ő novellái a legolvasmányosabbak, az ő általa énekelt dal az, amit képtelen vagyok kivenni a lejátszóból, ő lesz az, aki a legjobb diák lesz az osztályban, vagyis ő az, aki mindenhez ért és mindenben jó. Nem azzal van az embernek baja, hogy tehetséges (vannak irigy emberek, de engem tényleg nem a tudása és a tehetsége zavar), hanem az, ahogyan az illető ezt felfogja és viseli. Ahogy az ő kreativitását és tehetségét kihangsúlyozza, és már felsőbbrendűnek érzi magát. Gőgös lesz, és ha valaki tőle valamiben véletlenül is jobb, azt nem ismeri el, hanem megsértődik és áskálódni kezd ellene.
A másik amit nem értek, hogy miért lesz valaki attól különleges, hogy az aktuális divattal szembe megy? Felaggatja magára a legidétlenebb ruhákat és kiegészítőket, vagy befesti a haját, esetleg egy általa érdekesnek vélt tetkót varrat magára. És ezt az egészet önkifejezésnek nevezi. Úgy tesz, mintha felháborítaná, amikor az utcán valaki megszólja, vagy egy idős hölgy csúnyán néz rá. Mintha nem magának produkálná ki. Szinte élvezi, hogy mások megbámulják.
Amíg valaki megmarad egy bizonyos keretek között, érdekes tud lenni, és egyben vonzó is, nem pedig ijesztő , antiszociális vagy gőgös, addig nekem igazán semmi bajom. Igen, ezekre az emberekre fel is tudok nézni, és vidáman is gondolok rájuk, mert pozitív benyomást gyakorolnak rám. De aki túlzásokba esik, arra nem. Nem hiszem, hogy valaki attól lesz szabad, ha hülyén néz ki, és magát művésznek titulálja. Ha mások mondják ezt őszintén, az valóban elismerés, aki magát nevezi annak, az nem lesz az …

Idegen

Történelmi pillanat. Ez ugyanis az első bejegyzés, amit az én saját, kis aranyos, gyönyörű ASUS laptopomról írok. Igaz, már több mint 3 hete itthon vagyok, de most szántam rá végre magam, hogy valami bejegyzés félét is írjak. Lustaság? Az is! Igaz más elfoglaltságom is volt. de az igazat megvallva, rég volt már ilyen kellemes időszakom. Ált. kipihentem kelek akkor, amikor én szeretnék. Napközben megnézek egy filmet, vagy egy sorozatból pár részt. (A tanév rendes időszakában alig nézek TV-t …) Van időm kényelmesen olvasgatni olyan könyveket, amikre már régóta kíváncsi vagyok. (Ki is raktam oldalra egy kis olvasmánylistát, azokról a könyvekről, amiket mostanában elolvastam :)) Néha játszom egy kicsit Lufival, a spánielünkkel. Jah, és persze napi 2-3 tételt próbálok átnézni és megtanulni. Beszorítom ezeket az előző lényegesen kellemesebb elfoglaltságok közé …
De valahogy ezzel egy korszak is kezd a végéhez közeledni. Vége a giminek! Valahogy már visszamenni is olyan furcsa. Teljesen idegennek érzem magam. Valakinek, aki visszatér, és már nem tartozik ide. Furcsa kívülről szemlélni az eseményeket. Még egy hónapja sincs annak, hogy én is rohantam reggel a buszhoz, igyekeztem órára, izgultam egy felelés miatt, az unalmas órákon a füzetembe rajzolgattam, beszélgettünk a barátaimmal. Most mindent csak egy kívülálló szemével látok, és az elmúlt 5 év olyan furcsának, és valahogy másnak tűnik …
Ami igazán furcsa, és még ha önző dolog is, de kénytelen vagyok azt beismerni, hogy az élet nélkülem is megy tovább. Az események ugyanúgy zajlanak, azzal, hogy elmentünk, nem következett be semmi igazán nagy dolog. Nem vagyunk pótolhatatlanok, akiknek eddig órájuk volt velünk, azoknak lett egy csomó lyukasórájuk. Hamarabb végeznek, vagy később kell bejönniük. Még néha mosolyogva betérhetünk, megkérdezik, hogy hogyan sikerült az érettségi? Én, elmondom ugyanazt.
De egy új érzés is kezd a hatalmába keríteni. Jó lenne már túl lenni a szóbeliken, utána pedig pihizni, megtudni, hogy hová vettek fel, és kicsit nyugodtabban is tudjak álmodozni!

Búcsúzunk és elmegyünk ... (cikk)

„Nincs szebb kora az emberiségnek, mint az ifjúság. Azok a szálak, amelyek akkor kötődnek, nem szakadnak el soha, mert nem a világban keresünk barátot, hanem barátunkban leljük fel az egész világot.”

Eljött az a bizonyos időszak, ami gimnáziumi éveim alatt mindig is olyan távolinak tűnt. Ez pedig nem más, mint a ballagás és az érettségi. Hiába beszéltek róla a tanáraink évek óta, szinte minden tanítási nap, hiába emlegették a felsőéves barátaim azt, hogy a szalagavató és a ballagásig milyen gyorsan telik is az idő, és hiába számoltunk vissza az osztálytermünkben található faliújságon a mérce segítségével, mégis igazából csak most tudatosult bennem, hogy eltelt ez az öt év! (Igen, öt év, mivel én nulladikos voltam :))
Tény, hogy hosszúnak tűnt ez az időszak, és sokszor nevetve gondoltam arra, hogy én vagyok a gimi egyik legidősebb tanulója. (Anélkül, hogy buktam volna…) De ez alatt az öt év alatt pedig megadatott nekem az, hogy egy évvel tovább lehettem gondtalan diák, és kényelmesebben vághatok neki az érettséginek, hisz volt időm előrehozott érettségiket és nyelvvizsgát tenni.
De ezek csak puszta adatok, eredmények, amikre büszke vagyok, de korántsem ezek tették igazán széppé az elmúlt éveket, hanem a sok kedves és vidám emlék és esemény, amiknek részese lehettem. Azok a dolgok, amikről a gyerekeimnek majd nevetve fogok mesélni, és amiknek igazi hangulatát a fényképek és a videók sosem fogják tudni visszaadni.
Gondolok itt az osztálykirándulásokra, a gólyabálokra, a szalagavatóra, a versenyekre, a diáknapokra, a jelmezversenyre, és a többi, és a többi... A közös ezekben, hogy sokat fáradoztunk velük, de a végeredményért szinte mindig teljesen megérte, és ezek voltak azok az események, amik kicsit mindig összébb kovácsolták az osztályt, és mindenki érezhette, hogy a közösség része.
Sosem gondoltam úgy, hogy hiba volt, hogy annak idején itt kezdtem meg a középiskolai tanulmányaimat. Sokan példálóznak azzal, hogy mennyivel jobb egy nagyvárosi iskola, ahol nagy bulik vannak, sok az ember, szemben egy ilyen kisiskolával. De én ezzel sosem értettem egyet. Itt ugyanis sokkal családiasabb a hangulat, hisz ott ahol az ember könnyen beleszürkül a diákok tömegébe. Itt mindenki sokkal közvetlenebb, és bárkihez nyugodtan lehet fordulni.
Végül, de nem utolsó sorban, számomra a legtöbbet jelentette, hogy az iskola jóval több volt, mint egy egyszerű épület, ahol minden nap eltöltök átlagosan hatszor 45 percet, 10 perces szünetekkel megtoldva. Itt ugyanis olyan nagyszerű emberekkel ismerkedtem meg, akikre mindig boldogan fogok gondolni, és ők azok, akiket nem sosem akarok elfelejteni. Legyen szó a barátaimról, a kedvesemről vagy a tanáraimról.
Öt év nagyon is hosszú idő, mindenki változik, mindenki érettebb lesz, és mindenki egy kicsit felnő. Nevetve gondolunk vissza arra, hogy milyen gyerekesek és kicsik is voltunk még az első évben, és azóta hová jutottunk, hogy felcseperedtünk. De most egy újabb kihívás előtt állunk, amit teljesítenünk kell. Hamarosan egy új élet és sok új lehetőség nyílik meg előttünk, ami egyszerre izgalmas, érdekes, de kissé rémisztő is. ;)

A pénz boldogít?

A kérdésre válaszolva: ha nagyon nincs, akkor tény, hogy szomorú az ember. Most mondja valaki azt, hogy tévedek! Vagy még sincs igazam?
Amivel egy hete szembesültem, az naiv lényemet megdöbbentette. Történetesen találkoztam egy illetővel, aki enyhén szólva nem volt híján a pénznek. Én, külső szemlélő csak bámultam a 4 luxus autóját (az ötödik most szervizben volt :P), hallgattam, hogy hogyan építette fel az ő kis birodalmát, mesélt a sikereiről, arról, hogy állt talpra egy nagy bukás után, majd még befektetési tanácsokat is osztogatott. Most, főleg egy ilyen válság közepén valóban csak kerekíthette a szemeit az egyszerű ember. De jobb neki, aki annyi mindent feláldozott a munka oltárán, aki egész nap a kénytelen a tőzsde híreit hallgatni, és akinek a munkakörnyezete alapvetően egy nyomasztó hely?
Vagy ott vannak a magazinok oldalain a legdivatosabb ruhákat viselő nők. Látszik, hogy megtehetik, hogy Gucci, Marks & Spencer, Christian Dior vagy Yves Saint Laurent márkájú ruhákat viseljenek. Biztos luxus sminkeket kennek magukra, és olyan egzotikus helyekre juthatnak el, amikről én álmodni sem mernék. Látszik, hogy a pasijuk sem minimálbérért dolgozik, és nem egy buszmegállóban ismerkedtek meg.
De ettől ők miben jobbak? Mennyivel őszintébb a mosolyuk? Mennyivel jobb nekik, mint nekünk, egyszerű földi halandóknak? Lehet egyfajta öröm, hogy a szakmájukban sikeresek, de rájuk is vajon ugyanaz vár otthon? Nekik sem hiszem, hogy az életük annyira tökéletes, mint ahogy az a felszínen látszik.
Nem tudom, de nem érzem úgy, hogy attól érezném jobban magam, ha a garázsban bent állna több luxus kocsi, hogyha lenne egy nagy házam, nyaralóm a tengerparton és a hegyekben, mindig márkás cuccokat viselnék még akkor is, ha csak a sarki kisboltba kéne gyorsan leugranom. Nem mondom, ezek töredékének is tudnék örülni, de nem érzem azt, hogy ez az életcélom, és ezért bármire képes lennék.
Lehet, velem van a baj, de én jelenleg inkább érzem magam akkor jól, amikor azokkal lehetek, akik jól érzem magam, ha sikerül egy újabb lépést megtennem az álmaim megvalósíthatása felé vezető úton, vagy ha csak egyszerűen érzem, hogy fontos vagyok… Vagy te másképp látod?

Egyre távolabb

Egy blogban az a jó, hogy olyan, mint egy napló. Csak nagyobb és nem telik be. Emellett kiírhatod azt, ami nyomja a lelked, és ami foglalkoztat. Kimondani nehéz, leírni egyszerű, és ezek a gondolatok sok-sok emberhez eljutnak, és talán őket is elgondolkodtatják. Egy szabály van, amit nem akarok megszegni: neveket nem szívesen írok. Bár, akiről most ez a bejegyzés szól, azaz illető úgysem hiszem, hogy sűrűn járna ide.

Ha őszinte akarok lenni, akkor azt kell mondanom, hogy már nem is tudom mikor kezdődött ez az egész. Nem tudom, mikor volt először az, hogy nem úgy szóltunk egymáshoz, mint régen, mikor éreztem először azt a ridegséget a hangjában, mikor ültünk először hosszan némán egymás mellett, mikor nem voltunk először őszinték egymáshoz. Csak egy nap tudatosult bennem, de akkor már késő volt. Már nem érzem úgy, hogy hirtelen megváltozhatna a viselkedésünk egymás iránt és, hogy hirtelen megint olyan szoros kapcsolatot ápolhatnánk egymás között, mint egykor. Először még próbálkozik az ember, próbál kedves lenni, próbálja fenntartani a látszatot, de egyre nehezebb. Ahogy telik az idő, egyre inkább világossá válik, hogy az útjaink elváltak egymástól, és biztos vagyok benne, hogy ezt Ő is tudja.
Már csak két érzés kering bennem, az egyik az, hogy mivel sokat köszönhetek neki, és sok szép emlék köt egymáshoz, ezért nem vitával és veszekedéssel akarok elválni, hanem szép csendesen. Hamarosan úgy is elég nagy távolság lesz köztünk, ha tartjuk a kapcsolatot, akkor tartjuk, ha nem, akkor nem. Így legalább azt mondhatjuk, hogy azért nem beszélünk, és azért találkozunk ritkán, mert már messze élünk a másiktól. A második érzés meg, hogy bízom az idő erejében. Hátha az ledönti a köztünk húzódó falat, és hátha a megváltozott körülményeknek köszönhetően valamelyest oldódik a helyzet.
Persze, ez egy általános érzés. Nincs benne semmi különös, de rossz megfogalmazni, annak ellenére, hogy mindenkivel megesik ez. Történt már ilyen máskor is, és még fog is történni ezután is. Tanulság? Nem tudom. Talán az örök, jobban figyelj oda a másikra? Ez most olyan fellengzős és csöpögős. Majd kiderül …