Megéri-e őszintének lennünk?

Nemrég olvastam egy cikket arról, hogy mennyire is kell őszintének lenni az embereknek. Ebben a szövegben főleg a párkapcsolatokra tértek ki, de az én reagálásom nem csak erre fog vonatkozni.

Maga a történet azzal kezdődött, hogy volt egy házaspár, akik már hosszú-hosszú évek óta együtt éltek. Egy vasárnapi nap ebéd közben a férfi felugrott az asztaltól, majd azt mondta, hogy elmegy és válni akar. Az ok: 20 éve minden vasárnap húslevest eszik, de ő ezt kifejezetten utálja.
Elsőre talán nevetségesnek is tűnhet a történet és legyintenénk az egészre. Viszont van egy „rossz szokásom”. Én jobban szeretem a dolgokat több szempontból is megvizsgálni. Az egyik oldalról ott a feleség, akinek ez mekkora sértés, hogy a férje elhagyja egy tál húsleves miatt. Viszont ott a férj is, akinek ebből évek óta elege van. Tény, hogy nem ez lett volna a jó megoldás, de valahogy nehéz elhinni, hogy a feleségnek sem tűnt fel soha, hogy a férje mennyire utálja ezt az ételt.
De miért nem szólt a férfi? Végső soron magával szúrt ki minden egyes alkalommal, hogy évekig tűrt egy olyan dolgot, amiből már ki tudja mióta elege volt. De mégis tűrt, mert valószínűleg a neje, szívesen csinálta neki az ételt, és a hallgatás miatt fogalma sem volt arról, hogy mit is gondolhat az ura.

Ezzel ellentétes példa az amikor valaki túl őszinte. Az egyik ismerősöm az igazi, „ami a szívén, az a száján” típus. Értékeljük, mert tudjuk, hogy ő biztos a szemünkbe mondja amit gondol, ezért a pozitív megfigyelései különösen fel is fognak dobni. De a negatívak…
Néha mikor rossz kedvünk van és lelkizünk, meg sajnáltatjuk magunkat mennyivel jobban esik, ha pár jó szót kapunk az illetőtől, mint egy durva szidást. :S
Vagy a másik eset, amikor egy új ruha van rajtunk, vagy új frizuránk van. Azt várnánk, hogy körbebókol, ehelyett odajön és elmondja mennyire rémesen nézel ki. Ilyenkor már nem is őszinte, hanem bunkó.
Az emberek részben a mai világ hibájából is, de természetüknél fogva hiúk. Másik meg, hogy negatív dolgokat ki szeret hallani? Viszont mindenki mindenhol azt papolja, hogy az őszinteség a legfontosabb dolog, meg mennyire értékelendő tulajdonság is ez.

A harmadik eset az, amikor nem akarjuk megbántani az illetőt, hanem inkább füllentünk helyette. De egy valamit elfelejtünk. Egyrészt hazudni nagyon nehéz igazán jól, az emberen ilyenkor vannak látható jelek, amikből rá lehet arra jönni, ha valaki nem mondott igazat. A másik ok a sokkal súlyosabb. Ha nem is derül ki rögtön, de előbb-utóbb biztosan ki fog derülni, (szinte mindig fény derül a hazugságokra) és akkor sokkal fájóbb lesz megtudni az igazat, még ha nem is rossz szándékból hazudtak nekünk.

Ez előző három történet két elég szélsőséges esetet mutatott be. Talán meg kell találni az egyensúlyt. Őszintének kell lenni, mert egy párkapcsolat, ha azt akarjuk, hogy tartós legyen, akkor őszinte dolgokra kell, hogy épüljön, különben mindkét fél nemcsak önmagát, de a másikat is kínozza. De ez az élet többi helyzetére is igaz.
Viszont a ló túlsó oldalára sem szabad átesni, amikor már mindenről megvan a véleménye valakinek, és azt nem fél kinyilvánítani.
Igazából azt kell tudni, hogy mikor hogyan is kell elmondani a véleményünket, hogy ne bántsuk meg az illetőt, de ne is olyan félénken adjuk elő a dolgot, hogy az egyik fülén bemenjen, a másikon meg kijöjjön.
Minden kulcsa csak az, hogy jól, jó időben és jó helyen tegyünk!