Az évvégi utolsó

Hol is kezdjük? Eltelt egy újabb év, ami kifejezetten pörgős és hajtós volt, de mégis valahogy gyorsan eltelt. Most bölcselkedhetnék, írhatnék itt magasztos gondolatokat, elemezgethetnék különböző dolgokat, de nem akarok én ezzel senkit sem fárasztani. Inkább csináljok egy rövid összegzést, amiben az ábécé betűin végighaladva jellemezném ezt az évet, természetesen nem időrendben, és nem az összes betűt felhasználva. Nem lesz gyönyörűen irodalmilag megfogalmazva, inkább csak egy-egy benyomást, egy-egy érzést próbálok röviden kifejezni az adott témáról, ami eszembe jut.

Album: idén lett egy új hobbim, a fotókönyv készítés. Hármat is készítettem, és kifejezetten élvezem az ilyen típusú munkát. Jó pepecselni vele, még akkor is, ha sokáig tart elkészíteni, de amikor meglátom a végeredményt, akkor tudom, hogy megérte fáradoznom.

Állatkereskedés: ahová barátaim és barátom „nagy örömére” hetente ellátogatok, hogy megnézzem a nyuszikat! Ha szeretnéd magad belopni a szívembe, akkor tudod, mivel kell meglepni engem! ;)

Ballagás: ebből kettő is volt. Egy rendes és egy bolondballagás, utóbbin Piroskának öltöztem be. Kifejezetten mókás nap volt. ^.^

Cicák: idén Kismacskának kölykei születtek, akiknek nagyon kedves és aranyos gazdijaik lettek, és remélem, nagyon szeretik a kölyköket!

Család: még mindig nagyon fontos, és az is marad. Jó hazatérni …

Dalszöveg részlet, ami a kedvencem volt idén: „Standin' on a mama's porch / You told me it would last forever …” Aranyos, nemde? :)

Eger: az idei nyaralásom egyik helyszíne. Ezen a helyen a barátommal nyaraltunk. A szüleimmel Szoboszlón, ott tudtam meg az utolsó este, hogy felvettek!

Érettségi: az a bizonyos nagy megmérettetés, amiből már kettő is volt nekem ez előtt. De a neheze csak most jött. (gondolok itt az emeltszintűre) A végeredményre végső soron büszke vagyok ;)

(A) Felolvasó: a könyv, ami a kedvencem lett… Elég sokáig szemeztem a borítóval a könyvesboltban, végül mégis csak a kasszánál való fizetés előtt pár pillanattal döbbentem rá, hogy nekem kell ez a könyv, és én ezt meg akarom venni! Ha nincs ez a pár pillanat, akkor talán sosem jutok el odáig, hogy megismerjem ezt a gyönyörű alkotást. Ami hosszú idő után először gondolkodtatott el és kavart fel ennyire, és amit tényleg alig bírtam letenni …

Gólyatábor: ahová eleinte nehezen akartam elmenni. De tudtam, ha nem megyek, akkor sok-sok lehetőségtől fosztom meg magam, és akkor az első „a felsőoktatásban eltelt napok” is sokkal nehezebbek lesznek. Végső soron nem bántam meg, jóóó buli volt!

Gyorskaja: egy ideig megfogadtam, hogy nem eszek ilyet. Egyrészt egészségtelen, drága, és nem is igazán finom. (bármelyiket meg tudom kritizálni, de komolyan!) A fogadalmam kb. egy hónapig, ha tartott. Nem ártana újra egy ilyennek nekikezdenem.

Hotel: ahol lakom. Nem albérlet, nem koli, valahol a kettő között.

Iskola: igen, büszkén jelentem: főiskolás vagyok! Felvettek oda, ahová leginkább akartam menni!

Kereskedelem és marketing: az a bizonyos szak, amit elkezdtem tanulni.

Lufi: a család új taggal bővült! Nyugi, nem új kistestvér, hanem egy házi kedvenc, a mi kis spánielünk.

Mozi: a barátommal idén elég gyakran elnéztünk a moziba, és sok jó filmet is láttunk. Idén ugyanis végre volt időm filmeket nézni. (különösen a szóbeli érettségi előtti időszakban)

Noa és Mira Awad: a két hölgyemény eurovíziós dala, a There Must Be Another Way volt az, amit idén szerintem a legtöbbet hallgattam végig. Nem is hosszú, de sok benne az érzelem, mégsem szerelmes dal, szép énekkel és dallamokkal. Tény, hogy ennél jobb dal is íródott idén, de valamiért mégis ez lett a kedvencem.

Nyári színház: nagyon szeretnék végre egyre elmenni! Már csak azért is, mert kaptam idén egy szép, barna ruhát, ami nagyon jól mutat rajtam, és amit nagyon szeretnék viselni!

Pisti: together 4ever (L)

Rendülés: vannak dolgok, amik néha úgy esnek, mint egy hidegzuhany, vagy egy borzasztó nagy pofon. Egy mondat, egy kijelentés, ami elég rendesen rányomja a bélyegét egy kapcsolatra, egy helyzetre, akármire. De meg kell tanulni túllépni, és újra reménykedni, nem szabad feladni, hanem küzdeni kell, még ha borzasztó nehéznek is tűnik.

Sorozatok: mostanában én is kezdtem rászokni arra, hogy esténként ezeket nézzek. Mondjuk még fejlődnöm kell, mert még mindig inkább a meséket szeretem nézni :D (Javíthatatlan vagyok!)

Születésnap: eljött annak a bizonyos 2. X-nek is az ideje. Ez volt az első borongós augusztus 14.-e az elmúlt 20 évben! … Jah, és ezen a napon volt az első gimis osztálytalálkozónk is.

Tömegközlekedés: magam is meglepődtem rajta, hogy egész gyorsan megtanultam boldogulni vele, pedig eleinte eléggé féltem tőle. Jelenleg ha eszembe jut ez a kifejezés, akkor inkább azt mondom idegesen: „ez a BKV egy katasztrófa!” :D

Vera style: az én kis blogom, ami még mindig él és virul, még ha mostanában ritkán is írok ide.

Zh: október végétől folyamatosan ezt írok. Nincs időm unatkozni!

Megkésett szülinapi köszöntő

Igaz kicsit megkésve, de mivel 8 nappal előtte és utána is ér a köszöntés, ezért: így utólag is BOLDOG 2. SZÜLINAPOT kedves blogom! Öregszünk! Eltelt egy újabb év, Verácska blogja fejlődött, bővült, szépült, igaz a bejegyzések száma az elmúlt egy évben nem döntött rekordot. De sebaj! Szép ez a három virág és a felirat a virtuális dimenziónkban. Egy évvel ezelőtt valamivel szószátyárabb voltam, amikor az ünnepi bejegyzésem írtam, most inkább legyünk csendesebbek, részben azért is, mert most eléggé időhiányban szenvedek, hála a ZH hétnek. Drukkoljatok, hogy sikeresen túléljem! Utána ugyanis karácsonyig végre egy kis pihi következik! :)

Minden megnő

Alapvetően szeretem a biztos és állandó dolgokat. Azt ami tutira bevált, és nem jelent túlzottan nagy kockázatot. Nem egyszer felteszem magamban a kérdést: a biztosat megéri-e kockáztatni és feladni a váratlanért és az újért? Az más kérdés, hogy gyakran nem lehet nemet mondani, és ennek talán az új környezet is köszönhető.

Felkerülni Budapestre, fővárosi diáknak lenni: csak a puszta tények is megváltoztatnak hirtelen mindent. Egyszer csak azzal kell szembesülni, hogy az otthoni nyugalom helyett itt nagy a zaj, a nyüzsgés, óriási a forgatag, mindenki rohan és valahogy minden olyan más. Talán csak azért van ez így, mert mások már igazodtak ehhez, és én még nem tudtam teljesen.

Az első utak, amikor nem egyszer még kissé idegesen indulok el, hogy odatalálok-e ahová kell, meglesz-e minden időben, vajon tuti jó helyre megyek-e? Minden olyan hatalmas és félelmetes, még jobban nehezíti a dolgomat, hogy könnyű elbámészkodni és elgondolkodni, mert itt valóban mindig történik valami. Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy megszoktam, és mindezt viszonylag gyorsan tettem meg. Szép lassan kitárul előttem minden, kezdek mindent megismerni és átlátni, és rájövök, hogy nem is annyira nehéz és bonyolult ez az egész rendszer. Talán azért is van ez, mert rá vagyok kényszerítve, hogy megszokjam, csak alkalmazkodnom kell. (Másrészt, ha túl bonyolult lenne akkor majd 2 millió ember, hogy igazodna el itt nap mint nap? :))Rájövök, hogy minden annyira relatív. Ha otthon azt mondom, hogy 12 megállót kell mennem a villamossal, majd kettőt metróval, és még kb. 200-300 métert kell sétálnom a főiskoláig, akkor mindenki elképed, hogy nekem mennyit kell utaznom naponta. Ha belegondolok ezt az utat átlagosan fél óra-35 perc alatt teszem meg. Van aki naponta még ennél is jóval többet utazik, hogy beérjen ugyanakkora, mint én. Ezért én inkább azon gondolkodom, hogy ezt a közepes ideig tartó utat is mivel töltsem: nézelődjek, vagy kicsit pihenjek, vagy melyik könyvet rakjam be a táskámba?De ami igazán feltűnt az az, hogy amikor hazaérek minden olyan picinek és csendesnek tűnik, mintha minden összement volna, amíg én nem voltam otthon!

Immár 2X évesen

Több mint egy hete elértem azt a bizonyos második X-et, vagyis 20 éves lettem. Azon kívül, hogy a számomra fontos emberekkel töltöttem a napot, szép ajándékokat kaptam (igazán eltalálták, amiket szerettem volna :)), egész sok embernek eszébe jutottam, (ami nagyon jól esett) valahol mégis egy furcsa érzés keringett bennem: „Jesszusom, öregszem!” Igen, ez volt az első, kissé nevetséges gondolatom, bármennyire hangzik is hiún. Most először éreztem ilyet földi pályafutásom folyamán először, és valahogy egész nap ez járt a fejemben.
Talán, ami a legfurcsább az egészben, hogy én sosem így képzeltem el magam ennyi idősen. Mikor kisebb voltam, mindig úgy gondoltam, hogy ennyi idősen egy fiatal, érett, kicsit komoly nő leszek, aki magabiztos, kissé rátermettebb, sikeres felvételt nyert, élvezi az egyetemi éveit, az új kapcsolatokat, közben megtalálja a számára tökéletes srácot.
De most csak abban vagyok biztos, hogy felvettek oda, ahová szerettem volna menni, és az a bizonyos srác is megvan. De azon kívül nem lettem sem ügyesebb, (sőt néha kifejezetten szerencsétlen vagyok, bár van akik szerint legalább ezt aranyosan teszem) sem magabiztosabb, komolyabb és érettebb sem vagyok. Kissé kiábrándítónak tűnik a kép. Főleg, hogy most inkább egy ijedt kislánynak érzem magam, aki izgul, hogy hogyan jut ki reggel magától a Déli pályaudvarig, milyen lesz a gólyatábor, a félelmetes nevű tárgyak valóban olyan félelmetesek-e mint elsőre kinéznek, jó lesz-e a diákszálló és a szobatársaim stb. Hmm… így leírva elég soknak tűnik, és már annyira nem is szörnyűnek, ami csak így hirtelen a fejemben jár. Remélem! ;)
Legalább ez az utolsó, normális még nem pesti diákos hetem egész jól telt, de úgy önmagában az egész nyaram is, még ha sokkal több mindent szerettem volna megvalósítani, akkor is. Nem tudom, lehet csak a megszokás vagy a kényelem beszél belőlem, de szeretném még sokszor és sokáig így érezni magam, élvezni azt, ameddig még minden ilyen egyszerű és gondtalan, és tényleg az a legnagyobb problémám, hogy Lufi kapott-e már ma eleget enni, vagy sem?

Az első saját videóm

Amikor valaki kér tőlem valamit, akkor azt ritkán utasítom el. Az más kérdés, hogy a megvalósítás gyakran elég sok időbe telik, (hajajj mennyibe!) de azért megcsinálom. Ezt is vagyok büszke életem első, saját klipjébe, amit egy éve terveztem el, hogy megcsinálok. Az ötlet megvolt, de a megvalósításra gyakran vagy nem jutott idő, vagy csak én halogattam, pedig alapvetően szeretek ilyesmikkel pepecselni. Sebaj, idén nyáron próbálok pótolni minden ilyen típusú lemaradást. Ha a könyvekkel, és a filmekkel már egész jól haladtam, akkor most jöjjön az a bizonyos klip.

Ui.: mivel ennyire beharangoztam, ezért aki krizál, az csak finoman tegye :)
Ui.2: ezúton is boldog szülinapot Áginak, a hugicámnak!

Legalább őszintén

Amikor valaki egy önismereti tesztet kitölt, akkor gyakran találkozik egy bizonyos kérdéssel, ami így szól: „mit vársz el másoktól?”. Persze, erre szinte mindenki mást felel, de van egy tulajdonság, amit szinte az összes válaszadó felírna. Ez pedig az a bizonyos őszinteség.Ez jogos is, ha tetszik neki valami, akkor kedvesen dicsérje meg, ha nem, akkor meg legyen gerinces, és ezt inkább a szemedbe mondja, mint a hátad mögött. Alapvető elvárás egy másik embertől, ebben szinte mindenki egyetérthet.
Érdekes, hogy a túl őszinte embereket mégsem kedveli senki. Ha valaki mindig a képedbe mondja az igazságot, akkor gyakran csak felbosszant. Mert ő nem csak akkor fog szólni, amikor jól nézel ki, nem csak azt fogja megállapítani, hogy egy nagyon kellemes személy van, és milyen kellemesen csalódott benned. Hanem azt is megmondja, ami szerinte nem jó, és akkor is élesen tud bírálni, amikor ideges és nyűgös vagy, és inkább pár kedves szóra, vigasztalásra vágysz, és arra, hogy kisírhasd magad valakinek a vállán. Ehelyett csak a rideg valóságot és a kellemetlen vagy fájdalmas igazságot kapod.
Amikor pedig ezt hallod akkor nem is érted, mire vágyik az illető. Miután kimondta, hirtelen "biztosan" jobb kedved lesz, hálát adsz neki, a nyakába borulsz, és azt mondod: köszönöm, tökéletesen igazad van, milyen jó, hogy felnyitottad a szemem és teljesen elbizonytalanítottál. :) Szerintem kizárt, hogy bárki is így tenne, főleg, ha olyan a hangulata, mint annak, akit most öntöttek nyakon egy kád hideg vízzel, és hirtelen a düh, csalódottság és idegesség egyvelegén kívül képtelen bármi mást is érezni. Persze örülhet is, hogy nem csapják be, felnyitották a szemét, még ha közben majd meg szakad a szíve, abban a percben ennél szerencsétlenebbnek és tehetetlenebbnek nem is érezhetné magát, vagy legszívesebben csak azt kívánná, bárcsak eltűnhetne egy kis időre a föld színéről! Legalább örülj, hogy nem vertek át! Legalább örülj, hogy őszinte veled, és tudod, hogy a jövőben van mihez tartanod magad, még ha boldogabb is lennél, ha inkább nem is tudnál semmit...

Nyári helyzetjelentés

"Itt a nyár, süt a nap! Hurrá!"
Nem tudom, bennem ezek a mondatok hangzanak el. Aztán tegnap egy új fajta dologról hallottam, egy bizonyos "nyári depresszióról". Vagyis arról, hogy egyszerűen már hiányzik valakinek a suli, és az azzal járó közeg, egész nap nincs kedve semmihez. Nem érdeklik a könyvek és a filmek, mert nincs kedve semmi újba belekezdeni, de a régi sem vonzza. Kimozdulni unalmas, és üres érzés.

Szerencsére, én ezeket a tüneteket már jó pár éve nem tapasztaltam magamon. Még régebben mondta nekem anyukám azt: (és ebben teljesen egyet kell vele értenem) aki nyáron unatkozik és nem érzi jól magát, az nem is érdemli meg a szünetet. Mert aki nem tudja vagy akarja jól érezni magát, azon nem lehet segíteni. Aki nem csinál magának programot, nem keresi mások társaságát, az ne várjon sokat.
Na jó, azért hazugság lenne azt mondani, hogy teljesen nyugodt lennék mostanában. Még tavaly az egyik barátnőm azt emlegette, hogy mennyire élvezi azt, hogy végre nem tartozik semmihez és nincsenek kötöttségei semmilyen intézmény irányába, addig én nem vagyok így. Örülnék neki, ha már végre tudnám hol fogom elkezdeni a következő tanévet. (Furcsa, hogy mennyire vágyom arra, hogy függjek valamitől, de legalább végre lenne biztos irányvonalam a jövőmet illetően.) De azzal is megelégednék, ha csak kivételesen normálisan működne a felvi.hu!!!

Művészlélek, avagy TÚL különleges

Egy hete hivatalosan is érett lettem! (Erről papírom is van!) Persze nem lettem felnőtt, azóta az ég sem lett kékebb, és a fű sem zöldebb, csak egyszerűen hivatolosan is lezártam gimnazista éveimet, és leérettségiztem, azaz érett lettem. Most merenghetnék a vizsgákról, beszámolhatnék az élményeimről, de aki kérdezte annak már úgyis meséltem, így evezzünk inkább egy eltérőbb téma irányába!

Most fejeztem be az egyik régi, kedvenc Coelho könyvem, a Veronika meg akar halnit. Valahogy így második olvasásra sokkal másabb érzéseket keltett bennem a regény, mint elsőre. Lehet azért is, mert most nem volt annyi időm, hogy leüljek, és egyhuzamban elolvassam, hanem több szünetet voltam kénytelen tartani, vagy azért is, mert 2 éve volt a kezemben utoljára ez a kötet, és azóta ugye én is sokat változtam.
Azon kívül, hogy az élet mennyire szép és fontos, azon, hogy az a szó, hogy „őrült” mennyire relatív is most egy másik mondanivalója került számomra igazán előtérbe. Vagyis, hogy ne akarjunk a tömeggel egyek lenni, ne akarjunk a tömegbe beleolvadni, hanem merjük megvalósítani a vágyainkat, és akár a legvadabb álmainkat is. Ha nem így teszünk, akkor a saját életünket keserítjük meg. (Vagy valami ilyesmi, ugye? :))
Ez mind szép és jó. Tudom, ez nagyon ellentétes lesz a könyvvel, de számomra már néha elég irritáló tud lenni, amikor valaki ezt az egészet túlzásba viszi. Szerintem nem attól lesz valaki igazán különleges, aki belsőleg és külsőleg is teljesen eltorzul.
Aki úgy viselkedik, mintha az élet minden területén kiemelkedő lenne, mert igazi zsenik ritkán születnek, azok meg általában nem magukat nevezték ki annak, hanem társai és az utókor tiszteleg előtte igazán. Attól, hogy valaki szép verseket ír, abból még nem következik az, hogy ért a filmekhez, megy neki a festés, az ő novellái a legolvasmányosabbak, az ő általa énekelt dal az, amit képtelen vagyok kivenni a lejátszóból, ő lesz az, aki a legjobb diák lesz az osztályban, vagyis ő az, aki mindenhez ért és mindenben jó. Nem azzal van az embernek baja, hogy tehetséges (vannak irigy emberek, de engem tényleg nem a tudása és a tehetsége zavar), hanem az, ahogyan az illető ezt felfogja és viseli. Ahogy az ő kreativitását és tehetségét kihangsúlyozza, és már felsőbbrendűnek érzi magát. Gőgös lesz, és ha valaki tőle valamiben véletlenül is jobb, azt nem ismeri el, hanem megsértődik és áskálódni kezd ellene.
A másik amit nem értek, hogy miért lesz valaki attól különleges, hogy az aktuális divattal szembe megy? Felaggatja magára a legidétlenebb ruhákat és kiegészítőket, vagy befesti a haját, esetleg egy általa érdekesnek vélt tetkót varrat magára. És ezt az egészet önkifejezésnek nevezi. Úgy tesz, mintha felháborítaná, amikor az utcán valaki megszólja, vagy egy idős hölgy csúnyán néz rá. Mintha nem magának produkálná ki. Szinte élvezi, hogy mások megbámulják.
Amíg valaki megmarad egy bizonyos keretek között, érdekes tud lenni, és egyben vonzó is, nem pedig ijesztő , antiszociális vagy gőgös, addig nekem igazán semmi bajom. Igen, ezekre az emberekre fel is tudok nézni, és vidáman is gondolok rájuk, mert pozitív benyomást gyakorolnak rám. De aki túlzásokba esik, arra nem. Nem hiszem, hogy valaki attól lesz szabad, ha hülyén néz ki, és magát művésznek titulálja. Ha mások mondják ezt őszintén, az valóban elismerés, aki magát nevezi annak, az nem lesz az …

Idegen

Történelmi pillanat. Ez ugyanis az első bejegyzés, amit az én saját, kis aranyos, gyönyörű ASUS laptopomról írok. Igaz, már több mint 3 hete itthon vagyok, de most szántam rá végre magam, hogy valami bejegyzés félét is írjak. Lustaság? Az is! Igaz más elfoglaltságom is volt. de az igazat megvallva, rég volt már ilyen kellemes időszakom. Ált. kipihentem kelek akkor, amikor én szeretnék. Napközben megnézek egy filmet, vagy egy sorozatból pár részt. (A tanév rendes időszakában alig nézek TV-t …) Van időm kényelmesen olvasgatni olyan könyveket, amikre már régóta kíváncsi vagyok. (Ki is raktam oldalra egy kis olvasmánylistát, azokról a könyvekről, amiket mostanában elolvastam :)) Néha játszom egy kicsit Lufival, a spánielünkkel. Jah, és persze napi 2-3 tételt próbálok átnézni és megtanulni. Beszorítom ezeket az előző lényegesen kellemesebb elfoglaltságok közé …
De valahogy ezzel egy korszak is kezd a végéhez közeledni. Vége a giminek! Valahogy már visszamenni is olyan furcsa. Teljesen idegennek érzem magam. Valakinek, aki visszatér, és már nem tartozik ide. Furcsa kívülről szemlélni az eseményeket. Még egy hónapja sincs annak, hogy én is rohantam reggel a buszhoz, igyekeztem órára, izgultam egy felelés miatt, az unalmas órákon a füzetembe rajzolgattam, beszélgettünk a barátaimmal. Most mindent csak egy kívülálló szemével látok, és az elmúlt 5 év olyan furcsának, és valahogy másnak tűnik …
Ami igazán furcsa, és még ha önző dolog is, de kénytelen vagyok azt beismerni, hogy az élet nélkülem is megy tovább. Az események ugyanúgy zajlanak, azzal, hogy elmentünk, nem következett be semmi igazán nagy dolog. Nem vagyunk pótolhatatlanok, akiknek eddig órájuk volt velünk, azoknak lett egy csomó lyukasórájuk. Hamarabb végeznek, vagy később kell bejönniük. Még néha mosolyogva betérhetünk, megkérdezik, hogy hogyan sikerült az érettségi? Én, elmondom ugyanazt.
De egy új érzés is kezd a hatalmába keríteni. Jó lenne már túl lenni a szóbeliken, utána pedig pihizni, megtudni, hogy hová vettek fel, és kicsit nyugodtabban is tudjak álmodozni!

Búcsúzunk és elmegyünk ... (cikk)

„Nincs szebb kora az emberiségnek, mint az ifjúság. Azok a szálak, amelyek akkor kötődnek, nem szakadnak el soha, mert nem a világban keresünk barátot, hanem barátunkban leljük fel az egész világot.”

Eljött az a bizonyos időszak, ami gimnáziumi éveim alatt mindig is olyan távolinak tűnt. Ez pedig nem más, mint a ballagás és az érettségi. Hiába beszéltek róla a tanáraink évek óta, szinte minden tanítási nap, hiába emlegették a felsőéves barátaim azt, hogy a szalagavató és a ballagásig milyen gyorsan telik is az idő, és hiába számoltunk vissza az osztálytermünkben található faliújságon a mérce segítségével, mégis igazából csak most tudatosult bennem, hogy eltelt ez az öt év! (Igen, öt év, mivel én nulladikos voltam :))
Tény, hogy hosszúnak tűnt ez az időszak, és sokszor nevetve gondoltam arra, hogy én vagyok a gimi egyik legidősebb tanulója. (Anélkül, hogy buktam volna…) De ez alatt az öt év alatt pedig megadatott nekem az, hogy egy évvel tovább lehettem gondtalan diák, és kényelmesebben vághatok neki az érettséginek, hisz volt időm előrehozott érettségiket és nyelvvizsgát tenni.
De ezek csak puszta adatok, eredmények, amikre büszke vagyok, de korántsem ezek tették igazán széppé az elmúlt éveket, hanem a sok kedves és vidám emlék és esemény, amiknek részese lehettem. Azok a dolgok, amikről a gyerekeimnek majd nevetve fogok mesélni, és amiknek igazi hangulatát a fényképek és a videók sosem fogják tudni visszaadni.
Gondolok itt az osztálykirándulásokra, a gólyabálokra, a szalagavatóra, a versenyekre, a diáknapokra, a jelmezversenyre, és a többi, és a többi... A közös ezekben, hogy sokat fáradoztunk velük, de a végeredményért szinte mindig teljesen megérte, és ezek voltak azok az események, amik kicsit mindig összébb kovácsolták az osztályt, és mindenki érezhette, hogy a közösség része.
Sosem gondoltam úgy, hogy hiba volt, hogy annak idején itt kezdtem meg a középiskolai tanulmányaimat. Sokan példálóznak azzal, hogy mennyivel jobb egy nagyvárosi iskola, ahol nagy bulik vannak, sok az ember, szemben egy ilyen kisiskolával. De én ezzel sosem értettem egyet. Itt ugyanis sokkal családiasabb a hangulat, hisz ott ahol az ember könnyen beleszürkül a diákok tömegébe. Itt mindenki sokkal közvetlenebb, és bárkihez nyugodtan lehet fordulni.
Végül, de nem utolsó sorban, számomra a legtöbbet jelentette, hogy az iskola jóval több volt, mint egy egyszerű épület, ahol minden nap eltöltök átlagosan hatszor 45 percet, 10 perces szünetekkel megtoldva. Itt ugyanis olyan nagyszerű emberekkel ismerkedtem meg, akikre mindig boldogan fogok gondolni, és ők azok, akiket nem sosem akarok elfelejteni. Legyen szó a barátaimról, a kedvesemről vagy a tanáraimról.
Öt év nagyon is hosszú idő, mindenki változik, mindenki érettebb lesz, és mindenki egy kicsit felnő. Nevetve gondolunk vissza arra, hogy milyen gyerekesek és kicsik is voltunk még az első évben, és azóta hová jutottunk, hogy felcseperedtünk. De most egy újabb kihívás előtt állunk, amit teljesítenünk kell. Hamarosan egy új élet és sok új lehetőség nyílik meg előttünk, ami egyszerre izgalmas, érdekes, de kissé rémisztő is. ;)

A pénz boldogít?

A kérdésre válaszolva: ha nagyon nincs, akkor tény, hogy szomorú az ember. Most mondja valaki azt, hogy tévedek! Vagy még sincs igazam?
Amivel egy hete szembesültem, az naiv lényemet megdöbbentette. Történetesen találkoztam egy illetővel, aki enyhén szólva nem volt híján a pénznek. Én, külső szemlélő csak bámultam a 4 luxus autóját (az ötödik most szervizben volt :P), hallgattam, hogy hogyan építette fel az ő kis birodalmát, mesélt a sikereiről, arról, hogy állt talpra egy nagy bukás után, majd még befektetési tanácsokat is osztogatott. Most, főleg egy ilyen válság közepén valóban csak kerekíthette a szemeit az egyszerű ember. De jobb neki, aki annyi mindent feláldozott a munka oltárán, aki egész nap a kénytelen a tőzsde híreit hallgatni, és akinek a munkakörnyezete alapvetően egy nyomasztó hely?
Vagy ott vannak a magazinok oldalain a legdivatosabb ruhákat viselő nők. Látszik, hogy megtehetik, hogy Gucci, Marks & Spencer, Christian Dior vagy Yves Saint Laurent márkájú ruhákat viseljenek. Biztos luxus sminkeket kennek magukra, és olyan egzotikus helyekre juthatnak el, amikről én álmodni sem mernék. Látszik, hogy a pasijuk sem minimálbérért dolgozik, és nem egy buszmegállóban ismerkedtek meg.
De ettől ők miben jobbak? Mennyivel őszintébb a mosolyuk? Mennyivel jobb nekik, mint nekünk, egyszerű földi halandóknak? Lehet egyfajta öröm, hogy a szakmájukban sikeresek, de rájuk is vajon ugyanaz vár otthon? Nekik sem hiszem, hogy az életük annyira tökéletes, mint ahogy az a felszínen látszik.
Nem tudom, de nem érzem úgy, hogy attól érezném jobban magam, ha a garázsban bent állna több luxus kocsi, hogyha lenne egy nagy házam, nyaralóm a tengerparton és a hegyekben, mindig márkás cuccokat viselnék még akkor is, ha csak a sarki kisboltba kéne gyorsan leugranom. Nem mondom, ezek töredékének is tudnék örülni, de nem érzem azt, hogy ez az életcélom, és ezért bármire képes lennék.
Lehet, velem van a baj, de én jelenleg inkább érzem magam akkor jól, amikor azokkal lehetek, akik jól érzem magam, ha sikerül egy újabb lépést megtennem az álmaim megvalósíthatása felé vezető úton, vagy ha csak egyszerűen érzem, hogy fontos vagyok… Vagy te másképp látod?

Egyre távolabb

Egy blogban az a jó, hogy olyan, mint egy napló. Csak nagyobb és nem telik be. Emellett kiírhatod azt, ami nyomja a lelked, és ami foglalkoztat. Kimondani nehéz, leírni egyszerű, és ezek a gondolatok sok-sok emberhez eljutnak, és talán őket is elgondolkodtatják. Egy szabály van, amit nem akarok megszegni: neveket nem szívesen írok. Bár, akiről most ez a bejegyzés szól, azaz illető úgysem hiszem, hogy sűrűn járna ide.

Ha őszinte akarok lenni, akkor azt kell mondanom, hogy már nem is tudom mikor kezdődött ez az egész. Nem tudom, mikor volt először az, hogy nem úgy szóltunk egymáshoz, mint régen, mikor éreztem először azt a ridegséget a hangjában, mikor ültünk először hosszan némán egymás mellett, mikor nem voltunk először őszinték egymáshoz. Csak egy nap tudatosult bennem, de akkor már késő volt. Már nem érzem úgy, hogy hirtelen megváltozhatna a viselkedésünk egymás iránt és, hogy hirtelen megint olyan szoros kapcsolatot ápolhatnánk egymás között, mint egykor. Először még próbálkozik az ember, próbál kedves lenni, próbálja fenntartani a látszatot, de egyre nehezebb. Ahogy telik az idő, egyre inkább világossá válik, hogy az útjaink elváltak egymástól, és biztos vagyok benne, hogy ezt Ő is tudja.
Már csak két érzés kering bennem, az egyik az, hogy mivel sokat köszönhetek neki, és sok szép emlék köt egymáshoz, ezért nem vitával és veszekedéssel akarok elválni, hanem szép csendesen. Hamarosan úgy is elég nagy távolság lesz köztünk, ha tartjuk a kapcsolatot, akkor tartjuk, ha nem, akkor nem. Így legalább azt mondhatjuk, hogy azért nem beszélünk, és azért találkozunk ritkán, mert már messze élünk a másiktól. A második érzés meg, hogy bízom az idő erejében. Hátha az ledönti a köztünk húzódó falat, és hátha a megváltozott körülményeknek köszönhetően valamelyest oldódik a helyzet.
Persze, ez egy általános érzés. Nincs benne semmi különös, de rossz megfogalmazni, annak ellenére, hogy mindenkivel megesik ez. Történt már ilyen máskor is, és még fog is történni ezután is. Tanulság? Nem tudom. Talán az örök, jobban figyelj oda a másikra? Ez most olyan fellengzős és csöpögős. Majd kiderül …

Irigykutya

„Megdöglött a tehenem, dögöljön meg a szomszédé is…” Igen, valahogy így szól a mondás… Sajna, az utóbbi időben nem egy embernél vettem észre ezt a gondolkodásmódot. Vannak embereket, akiket amikor meglátok, akkor megsajnálok. Ott van szegény, látom, hogy szomorú, nem nagyon szeretik, le van verve, és átfut az agyamon, hogy szívesen segítenék neki. Aztán minél jobban megismerem őket, annál inkább rádöbbenek, hogy az ilyenek nagy része nem is érdemelné meg a segítséget, és talán nem is véletlen, hogy abba a helyzetbe kerülnek, amibe most vannak. Egy cseppet sem fura, hogy mindig velük történik valami? Nem fura, hogy mindig mindenki csak őket bántja? De még az sem furcsa, hogy velük mindig mindenki olyan igazságtalan? Nos, ha nem egy gagyi filmről van szó, akkor jobban eltöprengenék ezen. De mivel tudom, hogy ez nem egy film, és ilyen sok zavaró körülmény is csak kivételes esetben történik meg valakivel, ezért már más a helyzet.
Igen, ezek elég gonosz mondatok, de csak egy kicsit is gondoljunk már bele! Vannak, akik a saját keserűségüket és csalódásukat másokban élik ki., és örök világfájdalmukkal üldözik a körülöttük élőket. Az ilyen emberek a szemedben először olyan kedves, elesett valakik. Csupa jót mondanak rólad, de a hátad mögött már más a helyzet. Amint tehetik, rögtön kibeszélnek, a lehető legkárörvendőbbek, és nagyon bosszantja őket, ha valamit sikerül náluk jobban csinálnod. Meglehetősen kétszínűek, hisz amint problémájuk van, rögtön megkeresnek, és sírnak neked, mert magukért sem képesek rendesen kiállni. Akkor miért várnád el, hogy majd érted is kiállnak, ha a helyzet úgy adódik? Mi a garancia arra, hogy ők majd veled lesznek, ha te is nehéz helyzetbe kerülsz?
Ezek után ne mondd, hogy nem gondolkodsz el azon, hogy többet szóba sem állsz az illetővel, és már bánod is, hogy te még segíteni akartál rajta. Egy idő után magadban már egy kicsit többre értékeled azt is, aki nyíltan, előtted mer szembekerülni veled, mint azt, aki csak a hátad mögött ilyen kemény.Ellenük tényleg nincs jobb ellenszer, mint az, hogy sose tárulkozz ki előttük! Ameddig ők nem látják be, hogy nekik kell változni, addig csinálhatsz akármit, maximum csak hosszú, és nagyon nehéz munkával érhetsz el bármit is. De ezt is ki tudja, mennyire fogják értékelni, és közben hányszor fognak megbántani? Persze, nem kell nekünk még szívtelenebbül viselkednünk velük, mert az sem segít.
Egy a fontos, vigyázzunk velük!

True Colors

Azok a színek! Az előbb, ahogy végignéztem a szobámon kénytelen voltam megállapítani, hogy valóban mekkora színkavalkád is uralja ezt a kis helyiséget. A narancssárgás-bordós organza függönyöktől kezdve a kékes képen át a fa bútorokig valóban a színpaletta sok színe megjelenik. Az igazat megvallva ezt abszolúte nem is bánom. Ha a színeknek gyógyító erejük talán nincs is, de, hogy az emberek hangulatát nagyon tudják befolyásolni, az biztosan igaz.
Amikor meglátunk egy szürke, szocreál stílusban készült építményt, akkor jó hogy nincs sok kedvünk oda belépni, vagy ott az időjárás, amikor sötét-borongós az idő, akkor mi is kissé sötétek és borongósak leszünk. De amikor kisüt a nap és sok a fény, akkor minden másként jelenik meg a szemünk előtt. Amikor láthatjuk kiteljesedni a körülöttünk lévő környezetet.
Ugyanígy vagyok rajzolás és sminkelés közben is. Jó dolog játszani a színekkel, látni, ahogyan a rajzok megelevenednek és kifejezést adnak. Sminkelés közben fel tudjuk dobni a megjelenésünk. Mindegyik színnek megvan a maga jelentése, és ezeket nyugodtan el lehet szórakozni. Vegyük csak az alapokat:
Ott a kék, amiről rögtön a víz jut eszünkbe. Lehet ez egy tenger, egy óceán, de a nyugalom jut róla eszünkbe. Nem véletlen, hogy eredetileg a békét és barátságot szimbolizálta. Egész kellemes összhatást képes varázsolni. A barna is megnyugvást és kitartást jelent. De ehhez hasonló a zöld is, ami (ugyancsak) sokszor a természetre vonatkozik. Megnyugtató, de mégis segíti az elmélyedést és a kíváncsiság erősödését.
Aki szereti a narancssárga't az általában vidám, pozitív személyiség. Állítólag az egyik legjobb hangulatfokozó szín. Ott a sárga, ami pezseg az energiától, nem vételetlen jelképezi a fényt is. De az energia, szenvedély, erő, tűz jelképe a vörös. Az egyik kedvencem. Igaz a jelentése nem teljesen igaz rám, de rendkívüli figyelemfelhívó képességgel bír. Rögtön felkelti az emberek kíváncsiságát, minden tekintetet oda vonz, ahol ez a szín megtalálható. Feldob egy képet, megtör vagy éppen még harmonikusabbá tesz valamit. Egy kicsi is elég belőle, máris nagy hatást ér el.
De ott a rózsaszín, ami általában az apró célok, a romantika, és a bohókás dolgok szimbóluma is. A halvány, egészen kellemes, finomabb árnyalat és a sötétebb, erősebb pink között hatalmas a különbség. A sötétebb ugyanis sokkal vadabb, „babásabb” és figyelemfelkeltőbb. Tény, hogy nem a kedvencem… Az ennél sötétebb, kicsit kékesebb árnyalatú lila jelentése már egészen más, és az előzőhöz képest jóval kellemesebb. Elődjéhez képest kifinomultabb, nemesebb emellett az alkotóvágyat, kretivitást is jelképezi.
De ott a fehér, ami igaz, hogy épp a káosz nélküliség jelképe, mégis van benne valami ridegség és hidegség, de egyúttal valamiféle különös visszafogottságot is megjelenít. Az ellentéte a fekete, ami elegáns, nemes és titokzatos. Nem véletlen, hogy szinte minden nő szekrényében ott lapul egy örökké divatos, mini fekete ruha. De a fekete megítélése sem olyan egyszerű, hisz egyben a rossz, a sötétség, a ridegség és a halál szimbóluma is.
Egy jó tanács! Azért a színekkel való játék közben is érdemesebb óvatosnak lenni! Itt is van egy határ, amit nem ajánlatos túllépni. A túlzott keveredés-kavarodás valóban eszméletlen giccses és émelyítő tud lenni! Azért jó játékot! :)

Neki, Nekem, Neked a Legfontosabb

Nemrég olvastam egy érdekes mondatot: „Az emberek az esetek 95%-ban mindig magukra gondolnak.”
Mérget vennék rá, hogy aki most ezt meglátta, az biztosan ezt mondja: „ez nem is igaz”, „én nem vagyok ilyen,” „ezt sem valami normális írhatta” stb. Aztán kicsit jobban belegondolunk, és rá kell jönnünk, hogy valóban mennyire helytálló ez a mondat. Szeretünk magunkra gondolni, szeretjük magunkat kényeztetni, szeretünk dicsértet, jó dolgot hallani, szeretjük szépnek érezni magunkat, szeretünk magunkról beszélni, gyakran használjuk azokat a szavakat, hogy: „szerintem”, „én úgy gondolom”, és sok esetben a saját érdekeinket és sérelmeinket helyezzük előtérbe. Ez pedig mi, ha nem az, hogy magunkra gondolás?
Egyre biztosabb vagyok például abban, hogy szeretjük magunk körül gyártani a problémákat. Kevés olyan embert ismerek, aki teljesen elégedett lenne az életével. Mindig van valami… ha nincs munka az a baj, ha van az is. Jó dolog valamiért sóvárogni, jó dolog valami miatt rágódni. Vagy magánéleti problémát gyártunk, hirtelen előjövünk ezeréves sérelmekkel, felidegesítjük magunkat minden apróságon, új változásokat találunk ki, vagy összeállunk valami teljesen reménytelen alakkal. Csak azért, mert nincs mit csinálni. Nem is azért, mert ezek az apróságok olyan fontosak lennének, hanem azért, mert valami kell, ami leköti a figyelmünket, amiért lehet idegeskedni, gyötrődni, filozofálgatni, megsértődni, majd látványosan kibékülni és örülni. Gyakran nem is a cél megszerzése az öröm, hanem az, hogy közben fontosnak érezhetjük magunkat és tudjuk, hogy mások törődnek velünk.
De ilyenkor a mi bajunk a legfontosabb és a legnagyobb dolog a világon. Valami ott munkálkodik bennünk és nehéz ettől szabadulni, valami, ami képes visszatérni. Zavar, ha mások nem értenek meg. Hisz, hogy nem lehet ezt meg azt felfogni, hogy nem lehet átérezni a problémánk?
Aztán csak akkor jövünk rá a butaságunkra, amikor visszaolvasunk egy naplót, és jót nevetünk vagy pironkodunk magunkon. Vagy, ha tényleg történik valami komoly dolog, vagy ha olyat vesztünk el, aki/ami igazán fontos nekünk. Csak ilyenkor jövünk rá, hogy mekkora hülyeségen vacakoltunk. Amikor vannak dolgok, amik ezerszer többet érnek, és össze kéne tennünk a kezünket. Mert olyan dolgok birtokosai lehetünk, amire mások csak vágyakoznak, és ez nem csak anyagi, hanem lelki dolog is lehet. Amikor boldogok lehetünk és szerencsésnek érezhetjük magunkat, és rádöbbenhetünk mennyire túloztunk, csak azért, hogy a figyelem ránk irányulhasson, és valamit bizonyítsunk magunknak.
De enélkül valahogy mégis nehéz lenne elképzelni a mindennapjainkat, mert enélkül nem érezzük üresnek magunkat…

Az idei első bejegyzés

"Hogy boldog lehess, három kincset keress: higgy, remélj, szeress! Hozzon az új év örömből végtelent, szeretetből önzetlent, sikereket, mit csak lehet! B.U.É.K!"

B.U.É.K! Mindig zavarban vagyok, hogy az ilyen típusú üzeneteket mikor is kell elküldeni? 31-én készülődés közben, vagy éjfélkor, esetleg 1-jén napközben? De mivel a kártyámon most nagyon nincs pénz, ezért most kívánnék mindenkinek B.U.É.K.-ot! :)

Kezdjük az elején! Igen, most valami év végi számadás félét illene készítenem, de ez meglehetősen nehéz lenne. Egyrészt a gondolataim jó részét évközben folyamatosan (ok, kisebb megszakításokkal) közlöm, ezért ettől el is tekintenék. Legnagyobb öröm, legjobb esemény, legszomorúbb dolog? Magánügy. Igen, idáig elég feleslegesnek is tűnhet ez a bejegyzés. Viszont ez a nap mégis megérdemel annyit, hogy itt koptassam az ujjaim.
Az év első napja ugyanis egy különleges nap. Egyrészt ki kell pihenni az előző este (mit este! … inkább éjszaka és hajnal :D) fáradalmait, másrészt ilyenkor mindenki tele van tervekkel, ötletekkel és célokkal. Ott a babonák, miszerint együnk lencsét és disznóhúst, de a csirkét és a halat kerüljük. A másik ismert szokás pedig az, hogy vigyáznunk kell, hogy hogyan viselkednünk ezen a bizonyos napon, ugyanis olyanok leszünk majd egész évben. Nah, nem mintha bármi is igaz lenne és bármi is bejönne, és emiatt a nap miatt az egész világ sem fog a fejetetejére állni.
Aztán ott a fogadalmak, amiket valaki vagy megköt, aztán úgysem tart meg, vagy szimplán kineveti, hogy milyen értelmetlen dologról van szó. Pedig, ha normális és nem a viselkedésünkkel és a személyiségünkkel teljesen ellentétes dologra szeretnénk fogadni, akkor még lenne is értelme az egésznek. Egy-egy teljesíthető és jó elhatározás még hasznos is lehet.
A lényeg a lényeg, hogy eddigi egyik leghúzósabb évem előtt állok, ami biztos nem lesz egyszerű, amikor sokat kell majd hajtanom, hogy biztosan elkezdhessem valóra váltani a álmaimat.
Ez az év pedig valami újnak a kezdete lesz, hiába tűnik az még olyan távolinak…