Ünnepi hangulat

Most, túl az elmúlt pár napon végre eljutottam odáig, hogy leírhassam a gondolataimat. Iagz, a karácsony valóban nem volt annyira pörgős és megterhelő, mint mondjuk a szalagavató előtti időszak, de jó volt kicsit lustizni és pihizni. :)
Ez az idei karácsony volt az, ami valóban kilógott a sorból. Az eddigi ünnepeket ugyanis mindig a megszokott forgatókönyv szerint Bánrévén, a nagyszüleimnél töltöttük. Aztán tavaly, nagymamám elvesztésével egy szokás is véget ért, helyette pedig kezdődött valami új.
Karácsony, egy ünnep, ami sokat jelent nekem, és amit már sokat részleteztem. Sokak számára érthetetlen ez, és azzal jönnek a karácsony csak egy nap a sok közül. Annyi, hogy rengeteg hercehurcával, idegeskedéssel és szervezéssel jár. Nem tagadom, idén sikerült ezt nekem is „kiélvezni”, de a végeredmény azt hiszem kárpótolt mindenért.
A karácsony a szeretet ünnepe… Igen, de ne ragadjunk le ennél a szónál és ne akarjunk már annyira modernek és ostobák lenni, és ne gondolkodjunk már úgy, hogy: Valentin nap szerelmesnek kell lenni, Nőnapon a nőket kell tisztelni, akkor karácsonykor szeretni kell. Ez egy ostoba ember gondolkodása.
Szerintem a legtöbb hiba valóban ott kezdődik, hogy nem jól közelítünk az egészhez. Mi tagadás ez valóban manapság a giccs ünnepe kezd lenni. Amikor már november óta zeng a Jingle Bells, a házak falán mikulás hadseregek másznak fel és még az utolsó fűszálra is égőt aggatunk. A háziasszonyoknak különösen megterhelő, mert a háznak csillognia kell, el kell készíteni a legtökéletesebb menüt, fogadni kell a vendégeket stb. Szerintem valahol itt van elrontva az egész!
Minden túl van misztifikálva. Miért kell minden karácsonyi bejegyzésnek, versnek, novellának, filmnek, zenének vagy akárminek csillogni-villogni? Miért kell mindennek csöpögősnek, émelyítőnek és túlzónak lenni? Emiatt lesz minden sablonos, és mi ezt akarjuk majmolni? Igazából ez az egyik dolog, ami elrontja az egészet.
Boldog boldogtalannak jó pofizunk, és kellemes ünnepeket kívánunk. Holott lehet, hogy csak annak örülünk, hogy nem látjuk az illetőt pár napig. A hangulat és az illem hozza ezt, és nem pedig az, hogy valóban ezt gondoljuk.
Ilyenkor inkább örülni kéne, hogy itt vagyunk egymásnak és együtt lehetünk. Hogy végre van pár nap, amikor örömet szerezhetünk annak, akit valóban szeretünk, és az a valaki is gondol ránk. Ezt pedig nem csak méregdrága ajándékokkal lehet elérni. Mert az együtt töltött percek és emlékek ennél sokkal erősebbek és emlékezetesebbek, és ezek fognak megmaradni bennünk. Ha visszagondolunk rá 2 nap, 2 hét, 2 hónap, 2 év, vagy akár 2 évtized múlva akkor is mosolyogni fogunk és kellemes dolgok jutnak majd eszünkbe. Ezért lesz ez az egész több mint egy átlagos szünnap.
Igazából csak most éreztem azt, hogy mennyire furcsa is az, hogy idén nem a nagyszüleimnél ünnepeltünk. Pedig néha mennyire fárasztónak tűnt az egész, és mennyire nem akartam ott lenni. De most, hogy már több ilyen nem lesz, csak most tudtam meg azt, az akkori ünnepet, hagyományt és azt a hangulatot értékelni… De remélem idén is valami új és jó dolog kezdődött!

7 titok

A múltkor olvastam Zsófi blogján egy bizonyos bejegyzést, amit röviden úgy lehetne jellemezni, hogy: „áruljak el magamról 7 dolgot, amit eddig mások nem tudtak rólam”. Aki jobban ismer, az előtt egyik sem nagy titok, viszont elsőre jópofának tűnt ez az ötlet, így gondoltam én is koptatom egy kicsit az ujjaim. :) Igaz, engem nem kért fel rá senki, másoknak se mondom, hogy csinálják végig, mert akkor olyan körleveles érzést keltene ez az egész. Azt meg gondolom senki sem szereti.

Nah, de akkor vágjunk bele!

1. Az egyik kedvenc helyem a Földön Skandinávia. Kis korom óta érdekelnek ezek az országok, a kultúrájuk, a mitológiájuk, a zenéjük, az életvitelük, a konyhaművészetük, az építészetük, technikai kütyüik stb. és nagyon nagy álmom, hogy egyszer eljuthassak oda.
2. Hiszek Istenben, és vallásosnak tartom magam.
3. Sosem eszek kétszer egymás után ugyanolyan fagyit. Ha tehetem, mindig a különleges ízűeket választom, így ehettem például: afrikai koktél, feketeerdő, menta, túró, étcsokis körte, nagymama piskótája, hupikék törpikék és egyszer még zöldség ízűt is. (megj.: egyedül az utolsót bántam meg, az borzasztó volt :P)
4. Utálom a Charlie, majom a családban c. sorozatot! Idegesítő, hogy mindenre ő jön rá először, mindent ő talál meg, de elsőre persze sosem hisznek neki, vagy nem figyelnek rá. Az meg ciki, hogy még 100 valahány epizódon keresztül sem bírják megnevelni azt a jószágot.
5. Szeretek és gyakran szoktam éjszakázni, ugyanis a legjobb ötleteim mindig akkor támadnak. ;)
6. Legszívesebben képregényeket rajzolok, igaz ezeket jórészt csak a saját szórakozásomra. De élvezem a karakterek kidolgozását, a történetet megtervezését, majd a megvalósítás folyamatát.
7. A tazmán ördög igenis létezik, még ha csak csekély számban is! Szerintem a képek alapján pedig egész jópofa állat :) (bár a cicámmal nem cserélném el :P)

Ennyi… Még lenne mit írni…
De akinek van kedve, az tényleg próbálja ki! ;)

Nosztalgikus hangulat

Az elmúlt pár nap valóban a megemlékezés jegyében telt. Nem tagadom, szeretem ezt az érzést, ezért nem is bántam, hogy ez folyamatosan jelen volt körülöttem. 3 helyzetben is: az első természetesen a szalagavató. Egy esemény, amire rengeteget gyakoroltunk, és ami aztán jól sikerült, jórészt pont úgy, ahogy azt elterveztük. Megvolt a sírós-nevetős rész, a nagy összeborulás és a buli is a végén. Egy emlékezetes este, aminek ékes bizonyítéka az a bizonyos szalag.
A második helyzet, a beszédtéma. Amikor este fáradtan ültünk és beszélgettünk a barátommal, vagy másnap, amikor a családtagjaimmal nosztalgiáztunk egy kicsit.
A harmadik helyzet pedig az olvasási téma. Két dolgot is olvasok. Az egyik Emily Brontë Üvöltő szelek c. könyve, ahol hosszas fejezetek óta Nelly mesélt, és gondolt vissza az évekkel ezelőtti eseményekre. A második pedig egy régi manga, amit még 10-12 éves lehettem, amikor először elkezdtem olvasni. Aztán megszűntették a magyar kiadást, én meg csak nemrég bukkantam rá a neten. Ez pedig nem más, mint a Video Girl Ai. Egy kedves kis romantikus történet, gyönyörű és ötletes rajzokkal, (lesz mit ellesni a mangakától :)) és elgondolkodtató történettel, ami hol könnyed és humoros, hol pedig elszomorító és elgondolkodtató.
Ugyanúgy, ahogy az a sok-sok emlék is, ami ebben az elmúlt pár napban eszembe jutott. Amik közül néha nagyon színes és vidám, néhány pedig olyan, ami arra késztetett, hogy tovább morfondírozzak rajta, és elinduljon a fantáziám.
Tudom, azt kéne mondanom, hogy az számít, ami a jelen, és az eredményekkel és a jelenlegi körülményekkel kéne igazán foglalkozni. De a múlt apró részei csak most, így kicsit érettebb fejjel kezdenek kicsit másabbá válni. Egyes események, amiket jó mélyre akartam elrejteni, és ennek segítségével örökre el akartam felejteni, ha lehet akár ki is törölni az emlékezetemből. A második kategória, az ami nap, mint nap eszembe jut, ami feldob, és amire a jövőben is igazán büszke lehetek. Az igazán jó dolog ebben, hogy ebből sok van. :) A harmadik pedig az, aminek megítélése hirtelen meglehetősen nehézzé vált.
Dolgok, amiket, elkönyveltem magamban valahogy, aztán hirtelen ér a sokk, hogy mennyire naiv voltam, és mennyire nem értem meg az illetőt. Örülnöm kéne, hogy az események időközben úgy alakultak, ahogy akartam, de aztán nem olyan előzményekkel, ahogy azoknak meg kellett volna történnie. Amikor hirtelen becsapottnak és értetlennek érzem magam. Ki tudja, lehet, hogy valóban csak egy félreértett félmondat, vagy egy viccesnek szánt ötlet volt? De mégis egyre jobban érdekel és kíváncsivá tesz az egész történet. Valami, aminek jó lenne utánajárni, de ki tudja, megér-e mindent felbolygatni, és mindent alapjaiban rengetni meg? Eltöprengeni azon, hogy megéri kockáztatni akkor, amikor hirtelen minden kezd megint szép és nyugodt lenni …

Az első évforduló

De nehéz elhinni! A mai nap egy éve annak, hogy első soraimat ide bepötyögtem. Akkor is meglehetősen késő volt, akkor is kissé fáradt voltam, de csak megtörtént! Ma már csak nevetek első HotDog-os próbálkozásomon, ami egy hétig tartott, mert a dizájn szörnyű volt, a kitűzők gyűjtése idétlen, nem is beszélve arról, hogy az egész max. egy gagyi népszerűségi versenynek felelt meg. Mert elég hamar rá lehetett érezni, hogy ott írhatok akármiről, az a kutyát nem érdekli, csak a csábos képek és a jópofizás másoknak.
A blogba beleolvasni és visszaolvasni is fura. Alapvetően megállapíthatom, hogy szeretem ezt a webhelyet! Örülök, hogy van valami ami, csakis rólam szól, plusz még azokról, akikről igazán szeretném. Egy hely, ami engem tükröz és azokat a gondolataimat, amiket szóban csak ritkán osztok meg másokkal.
Ez idő alatt meglehetősen sokat tanultam és komolyodtam, mert akárki akármit mondd, de minden nap tanul valamit az ember. Ám minél többet tudok, annál nehezebben értem meg az a dolgok egészét. Egyre gyakrabban csalódom, hol negatív, hol pedig szerencsére pozitív irányban. Mert ha máskor nem is, de amikor sokan támadják az embert és sok az irigy, buta, és gyáva külsős, akkor lehet igazán megtanulni és megérteni a közösségi szellem és a kitartás érzését.
Az utóbbi napok is ezt tükrözik, mióta kénytelenek vagyunk a szalagavatóra készülni. Néha majd kicsattanok az erőmből és akkor úgy érzem, bármire képes vagyok, viszont néha kedvem lenne leülni és bőgni egy sort, és ott hagyni az egészet a csudába. Néha már alig várom, hogy a műsort a szüleim és a barátom is láthassa, és láthassam az arcuk a végén, amikor azt mondják, hogy jól sikerült. Azt is, hogy este kicsit kiengedhessek, és egy picit bulizzak (hiába nem vagyok az a típus, de most jól esne egy kicsit lazítani). Néha eszembe jut az a tipikus vizsgák előtti érzés is, amikor magamban azt kívánom, bár vissza lehetne tekerni az idő kerekét, csak egy picivel is, hogy többet gyakorolhassunk és csiszolhassuk a munkánkon.
De már csak pár nap, és kezdődik! Ígérem, a szalagot megmutatom, most már nem zavar, hogy nem az lett, amit én terveztem és szerettem volna, hogy az legyen. ;)

Visszatérve, végül, de nem utolsó sorban szeretném megköszönni azoknak, akik rendszeresen látogatják az oldalt, és olvasgatják az irományaimat! Ez nagyon jól esik, és ettől nagyon boldog vagyok. Addig pedig boldog szülinapot! Remélem a jövőben is lesz időm, és kitartásom folytatni, és lesznek olyanok, akik szívesen látogatják majd az oldalt! :)

Ui. 1: ma, életemben először rendeltem neten keresztül. Remélem nem szúrtam el semmit, kicsit izgulok, de már alig várom, hogy a kezeimben legyen a kiválasztott termék! Ami persze szép és jó legyen, és örüljön nagyon az, akinek szánom.
Ui. 2: remélem a felső kép tetszik, a barátom csinálta (L)

Otthonfelejtettek

Kit vinnél el egy lakatlan szigetre? Teszik fel az oly ismert kérdést a különböző személyiség tesztekben. A leggyakoribb válaszok: egy gitárt (vagy valamilyen hangszert), az intellektuellek még valami olvasnivalót is választanak, a kockák egy műszaki eszközt akarnának, a pláza cicák a legújabb, legdivatosabb fürdőrucit, aki teheti az tuti felírja a kedvese nevét és még valamilyen háziállatot is (kutya, macska, a lényeg, hogy ne kétlábú legyen) De az emberek nagy része nem írja oda, hogy: a barátaim. Pedig belegondolva teljesen logikus lenne. Több ember hamarabb tudna összeeszkábálni egy tutajt, ha már nagyon unja a szigetet. De az esetek nagy részében őket véssük rá a lapra.
Világéletemben azok közé tartoztam, akinek egyszerre sosem volt sok barátja. Mindig megvolt az a pár ember, akikben meg lehet bízni, akikkel jól éreztem magam, akiknek bármit el lehet mondani, de a lényeg, hogy csak néhány ember. A különböző kedves ismerősöket és haverokat nem tartom barátoknak. Ezért sem szerettem sosem, amikor valaki összefut egy ilyen állítólagos baráttal, cup-cup, még a myvip-re és az iwiw-re is felrak pár képet róluk. Legalábbis ez csak az álca, valamiféle magamutogatás. Valójában nem érzi úgy, hogy ha baj lenne, akkor arra a valakire számíthatna, vagy ő megvédené azt a valakit, ha annak lenne baja. Csak jól mutatnak együtt, népszerűbbnek tünteti fel magát, hogy még ezzel-azzal is jóban van…
De ahogy növünk, annál kevesebb barátra lelhet az ember. Minél jobban megismerjük a világot, annál nehezebb nyitottnak lenni és másokkal barátkozni. Még gyerek az ember, addig naiv, ártatlan, és elhisz minden szót és ígéretet. Amikor tini lesz, akkor hirtelen a barátok lesznek a legfontosabbak, mert bizonyos dolgokról nem lehet beszélni a szülőkkel, mert ők azt úgy sem tudnák megérteni, meg ők nem olyan jófejek, hogy egy rakat lökött dologban benne legyenek. De mikor szép lassan felnövünk, akkor már jobban ismerjük a világot. Tudjuk, hogy milyen nehéz, kapzsi, gyarló, igazságtalan, de mégis milyen gyönyörű, reményteljes, színes és izgalmas. És mivel tudjuk és mi is sodródunk ezzel a világgal, mi is egyre rosszabbak leszünk és egyre nehezebb megbíznunk másokban is.
Egyre nehezebb megnyílni, kedvesnek lenni, és mindig érdeklődőnek, figyelmesnek lenni. Egyre többet leszünk felszínesek, és amikor beszélgetünk, egyre gyakrabban érezzük azt, hogy ez az egész párbeszéd milyen semmitmondó. Nem azért kommunikálunk a másikkal, mert valóban érdekelne a szerencséje vagy a problémája. Csak meghallgatjuk, mert úgy illik, vagy, mert kínos lenne a csend. De nem mondanánk el neki, ami igazán nyomja a szívünket, vagy aminek igazán örülnénk. Mindent magunkban tartunk.
Pedig azon a bizonyos szigeten nem csak tutajépítésre lenne jó egy barát. Jó lenne valakivel együtt nevetni, együtt örülni, együtt gyűjtögetni, együtt bulizni, együtt depizni, együtt várni a mentősereget, együtt átbeszélni a helyzetet, együtt zenélni, együtt … Annyi mindent lehet együtt, de ehhez nem is kell egy sziget sem …

“Mindenki hallja, hogy mit mondasz, a barátok meghallják azt, amit mondasz, de az igazi barát figyel arra is, amit nem mondasz ki.” (Szókratész)

Adok-kapok, avagy amikor karácsony kopog

Ma reggel végre az első hó látványában volt részem. A csodás fehér tájtól persze máris sokkal szebben indult a reggel, és magamhoz képest viszonylag gyorsan el is készültem. Nem tudom, ilyenkor mindig felébred bennem a Skandinávia iránt érzett szeretetem és szenvedélyem, és azaz álmom, hogy egyszer eljuthassak oda! Mit, ne mondjak, suli helyett szívesebben maradtam volna a tájban gyönyörködni és álmaimat tovább szövögetni, de természetesen, ez nem jött össze… :( Nem tudom ismerős-e a mondás: „ha Katalin kopog, karácsony locsog, de ha Katalin locsog, karácsony kopog.” Délután egy óráig úgy tűnt, hogyha igaz a mondás, és a mondat első fele fog megvalósulni, aztán pár, csöppet degenerált ismerősömnek köszönhetően, - akik hirtelen felindulásból visszafejlődtek egy ovis szintjére, és kissé eláztattak a friss hóval - máris úgy tűnt, hogy idén csodás, fehér karácsonyunk lesz. Hisz a locsogás gyorsan össze is jött ... Bár ki tudja, hogy mi számít locsogásnak? :D
De ezen nem sok időm maradt morfondírozni, mert máris kezdhettünk neki a „szalagos” próbának … Mi is az a szallagos? A szallagos a szalagavató ünnepségre készülődő próba rövidítése, az ami mostanában gyakran kiteszi és ki fogja tenni a délutánjaim részét. (egészen Mikulás napjáig) De ez a bejegyzés nem ezeknek a próbáknak a történetéről, vagy örömeiről és nehézségeiről szólna, hanem arról a bizonyos másik dologról, amiig már csak pont egy hónap van hátra, az a bizony ünnep pedig nem más, mint a karácsony.
Már sokszor említettem, hogy mennyire szeretem ezt az ünnepet. Szívem szerint szívesen járnék, már ott, hogy egy jó szánkózás vagy hóemberépítés után bent lennék a meleg szobában, a forró csokim, esetleg a forralt borom iszogatnám (:P), mézeskalácsot eszegetnék, valami karácsonyi mesét néznék (nem nevetni, az Anasztázia pl. nagyon jó!), vagy valami kellemes karácsonyi zenét hallgatnék. A kellemes alatt nem azt értem, hogy egy már elfelejtett vagy pénzéhes „sztár” klasszikus karácsonyi dalokat énekel, hogy ne felejtsék el és még jobban megtömhesse a zsebét, hanem valódi téli vagy karácsonyi hangulatú énekekre gondolok. (Ezekből szemezgettem most a zenelejátszóban is, ott oldalt.) És mindeközben persze szép, nagy pelyhekben hullana a hó.
Persze már áll, az a bizonyos, szépen feldíszített fa, és alatta van az összes ajándék. Nah, igen sokaknak csak ez jut eszébe a tél, a december és a karácsony szóról, amit meglehetősen nagy stresszként élnek meg. Kinek, mit, mikor, hogyan? Én ezt a részét is szeretem az ünnepeknek. Csak jól, és nem pánikolva kéne felfogni!
Akárki akármit mondd, naná, jobb kapni, mint adni. Az lényegesen könnyebb, egyszerűbb, és kellemesebb része az ünnepeknek. Ezért is próbálom meg minden éven úgy felfogni a vásárlást, hogy olyan dolgokat keresek, amiknek én is megörülnék szeretteim helyében. Valami olyat venni vagy készíteni, ami minél kreatívabb és személyesebb legyen, és ne azt sugallja, hogy „kapkodtam, ezért berohantam az első hipermarketbe valami akciós vacakért, hogy te is örülj a fa alatt”. Persze használni kell a fantáziánkat és a memóriánkat is, hogy véletlenül nem ejtett-e el valamit egy fél mondatban anno? Vagy nem, pont ilyen cuccot keresett a múltkor, amikor együtt nézelődtünk, csak akkor nem volt az ő méretében, vagy olyan színben, ami tetszett neki? De, ha hirtelen nincs is ötlet, akkor HAHÓ, itt az internet! Kismillió oldal van sok-sok jó tippel, amit érdemes lenne átböngészni és a javaslatokat meggondolni!
Két dolgora kell vigyázni! Az első: ne essünk abba a hibába, hogy vásárlás után alig bírjuk titkolni, hogy mit adunk, mert annyira érdekelne az illető reakciója. Ezért minden este megtekintjük amit adunk és már mi gyönyörködünk benne Elég érdekes helyzet :P A második, hogy jól dugjunk el mindent, mert nincs annál cikibb, ha idő előtt felfedezik a meglepetéseket.
De addig is, mindenkinek jó nézelődést, és ünnep várást és persze vásárlást! És mindenki próbálja meg élvezni az adventi időszakot, mert ebből a hangulatos időszakból is évente csak egy darab van! :D

Reneszánsz (csak szerényen :P)

Úgy éreztem végre itt az ideje egy kis frissnek. Szerettem az előző dizájnt, de gondoltam érdemes egy kicsit beújítani. Ez azt jelenti, hogy egy darabig biztosan ez marad. Tudom, hogy lassan itt a tél és egy kellemes kék háttér hangulatosabb lett volna. Habár, nem tudom ki, hogy ki, hogy van vele, de nem akarom nagyon „elkarácsonyosítani” ezt az oldalt. Épp elég, hogy már a különböző üzletekben (jobb esetben csak) november eleje óta ott áll a karácsonyfa és a hangszóróból a Jingle Bells szól egész nap. Nem az, hogy nem szeretném a karácsonyt, sőt a kedvenc ünnepem, de ez a túl üzleties része már nem igazán jön be nekem. A karácsonyi hangulat meg még inkább abban teljesedjen ki, hogy mindenki írja a listáját, amit majd be akar nyújtani a Jézuskának, és még egy listát, amire a szeretteinek kigondolt ajándékot fogja felvésni.
Visszatérve, a blogom nem szeretném az ünnepi hangulat oltárán teljesen feláldozni. (esetleg a színe miatt juthatna eszünkbe a fenyőfa) Másrészt a zöld szerintem egy egész kellemes, megnyugtató szín, így nem is lesz nagyon szemzavaró. ^.^

Ui.: a baloldali kis menüket is figyeljétek, mert azokat is folyamatosan csinosítgatom ;)

Élet vs. Célok

Minél közelebb az a bizonyos „ÉRETTSÉGI”, annál hamarabb kerülnek elő azok a bizonyos sablonos, idegesítő, unalmas kérdések, amiktől az ember, már most kezd émelyegni: „Hol fogsz továbbtanulni?”, „Találtál már valamilyen szakot?”, „Vannak pluszpontjaid?”, „Miből fogsz emeltszintűzni?” stb. stb.
De minél gyorsabban telik az idő, annál nehezebbnek tűnik a döntés, és annál jobban félek attól, hogy mi van, ha rosszul választok. Ilyenkor irigylem azokat, akik magabiztosak, akiknek konkrét terveik vannak, és akik már ovisként tudják, hogy mit is akarnak.
Mert valahogy minél idősebb vagyok, annál egyértelműbb, hogy csak a filmekben létezik olyan, hogy valaki képes az álmainak élni. Manapság ki lehet nyugodtan művész, ki választhat olyan szakmát, ami igazán érdekli? Max. az, akinek megvan a megfelelő háttere. Ezért marad a pályaválasztási tanácsadó, a felvételis kiadványok és a sok-sok jó tanács.
Aztán kezdődhet a hajtás, amikor is egyre gyakrabban vetődik fel a kérdés, hogy megéri-e? Mert nem az, hogy nem vágyom karrierre, de nem azaz életcélom. Inkább vágyok egy szép családra és egy békés munkahelyre, ha az igazi álmaim, ha csak hobbi szinten, ha csak lassan is, de meg tudjam valósítani.
Amikor a múltkor lestrébereztem egy ismerősöm, akkor persze rögtön megkaptam a szüleimtől, hogy ő inkább példaértékű. Neki ott lebeg a célja a szeme előtt, és hajt érte. De nem tudom megéri-e? Nem szórakozik, felszínesen viselkedik és próbál minél komolyabb lenni. Reggel 6-kor felkel, este 8-ig tanul, majd legkésőbb 10-kor egy forró kakaó mellett eltentizik. Ez valóban szép és tiszteletreméltó, de megéri-e? Aki már fiatalon csak robotol, az később is ilyen lesz. Az ilyen időrendbe a magánéletet, hogy lehet beszorítani? Nah, igen „ráér azzal”. Pedig szerintem még most kéne kihasználni azt, amíg viszonylag szabadok lehetünk és kevesebb a kötődés. Amíg fiatalok vagyunk és vannak lehetőségek, mert később már hiába sírunk, hogy „jaj mit hagytunk ki!”.
Az Élet + Célok = Életcélok képlet pedig szerintem gyakran nem helyes. Inkább az Élet kontra Célok a megfelelő, amikor is egyensúlyt kell tartani ahhoz, hogy a dolgok egyensúlyban legyenek.

Majd holnap

Egy hosszú, szörnyű, fárasztó nap után semmi sem esik jobban, mint ledőlni az ágyba, kialudni magunkat, és elfelejteni mindent, hogy másnap felfrissülten, újult erővel lássunk neki a munkának. Igaz, lenne mit csinálnunk, de inkább hagyjuk a csudába, ennyi pihenést megérdemlünk.
(Valahogy így kezdődik az egész…) Aztán másnap hazaérünk, elgondolkodunk, hogy már milyen rég szórakoztunk egy kicsit, a munkával még ráérünk gürizni, majd később nekiülünk. Majd holnap… Másnap megint engedünk a kísértésnek, az a nap is eltelik. Kissé furdal a lelkiismeret, de bízunk abban, hogy elég ügyesek vagyunk és megoldjuk a feladatunk. Végül azt vesszük észre, hogy már csak egy napja van, rohanunk, idegeskedünk, haladnunk kell, vért izzadunk, hogy elkészüljünk a feladatunkkal. Aztán hazaérünk, fáradtak vagyunk, hosszú, szörnyű napunk volt, nem vágyunk semmire csak arra, hogy aludjunk… Ismerős?
Az a baj, hogy itt is igaz: az emberek általában kicsiben kezdik, aztán és egyre nagyobban folytatják. Ott egy sokkal közelebbi példa, amivel jobban meg lehet érteni ennek a bizonyos „majd holnap”-nak a veszélyét. Ez pedig nem más, mint amikor elfolytunk valamit magunkba, és nem beszélünk. Ezzel pedig a nem csak önmagunknak, hanem a körülöttünk élőknek is ártunk.
Akkor, amikor már régóta baj van, de nem vagyunk őszinték, hanem elfolytjuk magunkba igazságot. Amikor végre alkalom nyílik rá, hogy elmondhassuk, akkor elnapoljuk, mert látjuk, hogy a másik fáradt, vagy valami problémája van. Úgy tűnik, ráérünk ezzel később is foglalkozni. Legyen bennünk elég empátia! („Hisz miattunk is gürcölt, nyűgös, ennyit megérdemel.” … és a többi hasonló kifogás.) Igen, ez egyszer vagy kétszer elfogadható, de huzamosabb ideig nem. Most mit akarunk, ha magunkért sem állunk ki, akkor azt se várjuk el, hogy majd más kiáll értünk!
Inkább csendben vagyunk, úgy teszünk, mintha semmi sem lenne, majd holnap tisztázzuk a dolgokat. Elég lesz majd holnap rákérdezni, elég lesz majd holnap bevallani, elég lesz majd holnap megtenni. De ezzel a halogatással semmire sem jutunk, csak egy lépést teszünk az igazi lustaság és az elhidegülés felé vezető úton …

Almafa elmélet

Most, hogy végre beköszöntött az indián nyár, (bár ezen a vidéken inkább vénasszonyok nyaraként ismert ez az időszak), kifejezetten kellemes érzés délutánonként kiülni a parkba, és egy kis barátnős csevejt tartani. Ilyenkor előkerülnek a már megszokott témák (pasik, divat stb.), ennek köszönhető az is, hogy az egyik barátnőm jóvoltából megismerhettem ezt a bizonyos tézist. Azt kell, hogy mondjam valamilyen szinten, de nagyon is sok igazság van ebben a kissé gyermetegnek tűnő gondolatmenetben.

Kezdjük az elején! Van egy bizonyos almafa. Rajta különböző almák. A tetején vannak a gyönyörű, piros, érett darabok, azok, amikre sokan vágynak. Az alul lévő gyümölcsök már kisebbek, és korántsem ilyen szépek, de azok leszedéséhez nem kell magasra nyújtózkodni és megmászni a fát. (A lányok ezeket a bizonyos almákat jelképezik.)
Ekkor jön a fiúkat jelképező almaszedő, aki választás elé kerül. Vajon mit tesz, töri magát, megkockáztassa, hogy leessen a létráról, és összetörje magát csak azért, hogy legyen egy szép szem almája? Vagy inkább biztosra megy, hisz úgyis ott van alul az a másik alma, ami úgyis csak egy karnyújtásnyira van tőle?
Az egyszerűbb az, ha megijed és az alsók közül választ. Először büszke is magára, hisz megszerezte, amit akart, már nem is annyira éhes, magának még meg is magyarázza, hogy mennyivel jobban járt ezzel. Aztán amikor elfogyasztja, akkor mégis csak elkezd bánkódni, mert ennek az íze korántsem olyan finom édes, mint annak, ami felül van, és azon kezd el morfondírozni, hogy talán jobb lett volna, hogyha feljebb mászott volna. Ezek után újra választania kell. Most feljebb mer-e mászni, vagy leszakít egy újabbat alulról.
De mi van, ha kockáztat? Akkor azt vagy azért teszi, mert az előzőek példáját látva ő megmutatja, hogy milyen kemény gyerek és felmegy a legtetejére, igaz, hogy ő annyira nem is éhes csak menőzni akar, és eszik egyet a szép almák közül. Vagy ott a másik típus, (amiből kevés van és meg kell becsülni), aki inkább töri magát és valóban megküzd azért a piros gyümölcsért.

Manapság pedig a dolgok néha valóban így működnek. Könnyebb az egyszerű utat járni, együtt lenni valaki olyannal, akivel nem is illik össze abszolút az illető. Általában pedig azért teszi ezt, mert nem mer közelebb kerülni az igazi kiszemelthez, ugyanis fél a csalódástól és az elutasítástól. Kockáztatni meg csak az kockáztat, aki kellően nagyszájú és kellően menőnek találja magát. Így beindul egy szép kis láncreakció, és lesznek azok akiknek mindig van valakijük, de senki sem sokáig, és vannak azok, akik vagy egyedülállóak vagy kegyetlen lassan alakítanak ki kapcsolatot bárkivel is. És persze vannak azok a kevesek, akik úgy tűnik, valóban egymásra találnak. :)
De, ahogy az ember minél jobban meg akarja érteni, hogy miért is van ez, annál bonyolultabb. ;)

Pletykás lány

Már régóta terveztem, hogy kritikát írok egy zenei albumról, egy filmről vagy egy sorozatról, ami az utóbbi időben valamiért megfogott engem. Nos, én a sorozatot választottam, ami nem más, mint Cecily von Ziegesar népszerű könyvsorozatának a Bad Girlnek a filmadaptációja.

“...and where's been serena? And who am i? That's a secret that I never tell… You know you love me, xoxo: gossip girl”

A világ mennyit változik. Egykor a fiatalok még életüket és gondolataikat egy szép naplóba, tintával írták le, manapság viszont sokkal divatosabb a számítógépet használni és blogot vezetni, ami már sokkal modernebb és amit már bárki el tud olvasni.
Ezt használja ki egy „Gossip Girl” elnevezésű valaki is, aki a manhattani elit életéről oszt meg különböző (általában kínos, sötét és forró) titkokat az olvasókkal, és lesz ezzel elsőszámú információs forrása az ott élő tiniknek.
Miért is olyan népszerű ez a blog? Most őszintén, ki ne álmodna arról, hogy egy menő magánsuliba járjon, legyen szép, népszerű és eszméletlen gazdag, és az legyen a legnagyobb problémája, hogy a következő buliba tényleg a legmenőbb ruhát viselje. De valljuk be, ez idáig enyhén szólva sekélyes, émelyítő és sablonos. Normális esetben 14-16 éves korig gondolkodik így egy ember, ezért sem szánnád túlságosan ezeket az embereket.

Fel kell valamivel dobni a történetet! Ezt oldjuk meg néhány érdekes karakterrel. Mi lenne jobb egy egykor titokzatosan eltűnt lánynál, aki hirtelen hazatér? Ő nem más, mint Serena van der Woodsen, a történet főszereplője. De miért ment el? Mi történt az öccsével? És vajon valóban olyan angyali-e, mint amilyennek mutatja magát, vagy ez is csak egy álca?
Aztán ott van Blair Waldorf, aki a legirigylésreméltóbbnak tűnik az összes karakter közül. Csinos, népszerű, nem egy rajongója van, az anyja híres divattervező és Serena legjobb barátnője. Legalábbis ez a látszat. Valójában igazi idegroncs, és ha valakit igazán feldühített „legjobb barátnője” hazatérése, akkor az ő. Ennek tetejében még a pasijával, Natetel sem stimmel minden.
Nate Archibald ugyanis egy tipikus szépfiú, aki belül sötét, mint az éjszaka. Neki is megvan a maga keresztje, hisz az apja egy elég furcsa ember, aki ráadásul minden áron rá akarja erőltetni az akaratát, és olyan egyetemre akarja küldeni, ahová egy cseppet sem akaródzik mennie. Emellett ott van Blair, akivel a világ szemében ők az igazi álompár, hisz már ovis koruk óta egy pár alkotnak. Természetesen neki egy másik lány mozgatja meg a fantáziáját, aki ráadásul igazi tiltott gyümölcs is a számára.
Minden sorozatnak megvan a maga a rosszfiúja. A Gossip Girlben ez a szerep Nate legjobb barátjának, a meglehetősen rosszindulatú, szemét és aljas Chuck Bassnak jutott. Tipikusan az a srác, aki megérdemelné, hogy egyszer még jól megszívja. De miért van olyan érzésem, hogy ez előbb utóbb be is fog következni? És mit tud ő Serenáról, amit sokan nem?
A sok aljas szereplő után szinte kivétel a vicces, aranyos Dan Humphrey, akinek egy percre be nem áll a szája. Ebben a történetben neki jutott az a szerep, hogy már régóta szerelmes legyen a főhősnőbe, aki sokáig azt sem tudja, hogy a világon van. Mikor jön a lehetőség akkor él vele, de aztán jön a következő kérdés, mennyire lehet tartós egy ilyen kapcsolat, ahol ennyire különbözik két ember? (és itt nem csak a pénztárcájukra gondolok) Aztán mennyire igaz az a megállapítás, hogy egy bizonyos kor alatt még a lányok a kalandokat, és a rosszfiúkat keresik, mintsem a megbízható, de kissé uncsi srácokat? De ki tudja Dan is meddig ilyen aranyos?
És végül, de nem utolsó sorban ne feledkezzünk el Dan húgáról, Jennyről sem, akinek legfőbb vágya, hogy ő is bekerüljön az elitbe, annak ellenére, hogy ő szegény. Eleinte Blair követője és mellőle akar felemelkedni, de ahogy telik az idő, úgy tűnik, hogy már le is előzte mesterét, és a kicsi Jennyből Jennifer lesz. :P Eleinte úgy tűnik, hogy célja elérésében csak egyetlen problémája adódhat, név szerint: Chuck.

Most, hogy már elég rendesen összekavartuk a szállakat, akár be is vallhatjuk, hogyha nem lenne a csillogás és a fényűzés, (aminek a néző orra alá dörgölése néha már valóban émelyítő), akkor egy olyan közösséget kapunk, ami nagyon is átlagos. Csak vegyünk egy gimis osztályt!
Ott is mindig megvannak a szép (már-már divat magazinból kilépett) lányok, akik egymás háta mögött ölik egymást, mások előtt pedig a legtökéletesebb barátnőknek akarnak látszani. Nekik vannak követőik, aki folyamatosan megalázkodnak, csak, hogy velük tetszeleghessenek, és csak a megfelelő percet várják, hogy kitörjenek.
Aztán ott van még a butuska szépfiú, meg egy rosszfiú, akire az összes csaj fog bukni, még ha mindenki tudja is róla, hogy egy valódi szemét, aki már egy csomó lány szívét összetörte. Persze van neki ellentéte is, de az kinek kell, hisz uncsi … Kockáztatni sokkal érdekesebb, és azt remélni (naivan), hogy a szemét srácból egy jófiút tud majd nevelni. :P

Nem hiszem, hogy ezzel a történettel egy filmművészeti klasszikust ismertünk meg (ha tévednék, nem megkövezni) hisz, néha kifejezetten csak a gagyi, kiszámítható és sekélyes szavakat tudnám használni erre a történetre. De ott van pl. Kristen Bell fantasztikus narrációja, ami igazán feldobja a sorozatot. És van valami különös „feeling” is, ami a képernyő (vagy a monitor) elé tudja kötni az embert. Mert arra ez a sorozat tökéletesen megfelel, hogy egy hosszú nap után, este fáradtan leüljön az ember és figyelje a történet alakulását.
Azt viszont elérték a készítők, hogy kíváncsi legyek a sorozat eredetijére, a könyvre! ;)

Sokatmondó kép

„Mi lett volna, ha…?” Néha egy egyszerű mondat, gondolat, tett mennyire meg tudja változtatni az ember életét. Hányszor elgondolkozik az ember, hogy persze, voltak jelek, de akkor nem figyelt eléggé, és később már nem tudott változtatni az események menetén. Aztán marad a bánat, a letörtség és az önsajnáltatás. Igen, sokszor érthető és elfogadható ez, de ha egy idő után ha nem tesz ez ellen semmit, akkor csak a saját csapdájába esik. Ezek után pedig ne csodálkozzon, ha nem lesz képes változtatni, és kitörni onnan, ahová került.
Talán ezért is jelent nekem sokat ez a fotó, ami lehet, hogy az átlagember számára nem sok mindent mond. Egy mosolygós, kifejezetten helyes srác, három éremmel a nyakában, (egy arany, két bronz) amiket, hogy megszerezzen, ahhoz hatalmas akaraterőre és kitartásra volt szüksége. Az eredménye pedig magáért beszél, hisz ezzel az idővel az ép sportolók között is figyelemreméltó lett volna, amit tett.
Igen, ezért is jelent olyan sokat ez a kép. Mert bizonyítja, hogy mennyi mindenre képes az ember. Pedig, ha valakinek nem könnyű, ha valaki igazán szomorkodhatna, és ha valakit igazán lehetne sajnálni, akkor az ő. Ő is felteheti a kérdést, hogy mi lett volna, ha? Csak felesleges.
Mert most egy mosolygós, boldog ember van a képen, aki képes volt kitörni, és aki igazi példa lehet bárki számára.

Visszaáll a világ rendje

Még csak egy hete, hogy elkezdődött a suli és eljött Egyed és Egon szülinapja, ismertebb nevén, szept. 1. Kevés hónapkezdés van, amit diákként igazán eszébe vés az ember. Általában csak írás közben veszem észre, hogy mennyire eltelt az idő, és már új hónap nevét írom le. Annyira egyszerű elveszíteni az időérzékünket …
De ahogy szép lassan kezdek visszarázódni a suliba, a tanulásban, már annyira távolinak tűnik a nyár. A sok szép emlék, amire egész tanévben gondolhatok, és ami lelki szemeim előtt fog lebegni, akkor amikor szívem szerint már földhöz vágnám a tankönyveim. Aztán elkezdhetek visszaszámolni a következőig nyárig …
De a lényeg, hogy kezdődött minden elölről, az oly egyszerűnek tűnő, mégis bonyolultan megoldott dolgok, a nagy nevetések és a szomorkodások. Miközben vágyakozok és visszaszámolok …
Aztán az a bizonyos érzés, amikor annyira jól tudna esni a másik közelsége. Mert néha semmi sem esne jobban, mint pár kedves szó és egy ölelés. Mindig is úgy gondoltam, hogy az ölelés tud az egyik legintimebb dolog lenni. Bensőséges és nagyon megnyugtató is egyszerre. Gyakran ez esik a legjobban, plusz az a néhány kedves szó, amik ekkor elhangzanak. Ilyenkor érezheti az ember azt, hogy ezek az érintések és szavak mennyire is jönnek szívből, és mennyi belőlük a képmutatás, és a kötelező máz és báj, amivel manapság minden be van vonva. Legalább kiderül, hogy mennyire is őszinte a másik. De ezt az érzést az ember nem mindig kaphatja meg, csak vágyhat rá… És közben visszaszámol …
De újra itt az újabb kihívások, amik teljesítése közben nem egyszer van gyomorgörcse az embernek, de mégis megpróbál a lehető legtöbbet megtenni a célokért. Mert nincs is jobb, mint a végén büszkén megállapítani, hogy: sikerült. Eltörpülnek azok a percek, amikor gyötrődött, amikor ideges volt, amikor csak vágyódott és visszaszámolt.
Ilyenkor aztán valóban egy időre visszaáll a világ rendje :)

Élvezd a csendet!

"A csend maga a Hang, maga a Végső Valóság."

Nem egyszer elkap az az érzés, hogy milyen jó lenne elbújni a világ elől, valami olyan helyre, ahol csak a magam nyugalmában lehetek. Jó lenne csak úgy ülni a gondolataimba meredve, rajzolni, írni, és csak úgy élvezni a csendet. Persze ezt az ember nagyon ritkán teheti meg, mert „a másikat illik megtisztelni a figyelmünkkel”. Ilykor mosolyogni kell, sajnálkozni kell, kérdezni kell és megértőnek kell lenni. (és mindenhová valóban ki kell rakni a KELL szót :)) Vannak emberek, akik ezt mesterien csinálják. Irigylem is őket, hisz órákig képesek valakivel eltárgyalni a semmiről, mégis mindezt úgy teszik, mintha élveznék a helyzetet, holott szívük szerint már rég szabadulnának.
Nálam, hogy ez a fajta viselkedés összejöjjön, az egy elég hangulatfüggő dolog is. Elég fárasztó, és gyakran érzem azt, hogy a partnerem nem is érdemli meg azt, hogy próbálkozzak „kommunikációt fenntartani vele”. (milyen szép és hangzatos kifejezés ;)) Mikor egy-két próbálkozás után is csak fél szavakban válaszol, és látszik, hogy nagyon unja magát és engem is, akkor nekem sem lesz kedvem azon törni magam, hogy tovább beszélgethessünk. Aztán beáll az a kínos csend, majd jön egy kínos út, amikor szívem szerint már elővenném a mobilom, vagy az MP4-em, és úgy tennék, mintha az illető ott sem lenne.
Ott a másik véglet is. Amikor azért szeretnék csak csendben maradni, mert annyira zavarban vagyok. Amikor nehezen oldódom, és nem akarok ezzel megzavarni másokat is. Ilyenkor már csak azért sem szívesen szólalok meg, még ha véleményem vagy tapasztalatom is van a témával kapcsolatban, mert nem akarok csak össze-vissza fecsegni és ezzel kellemetlen helyzetbe hozni magamat és a partneremet is.
A másik érdekes helyzet, amikor az ember szívesen megszólalna, de nem teheti meg. Pedig már ott van a nyelvén a szó, és annyira jó lenne kimondani azt, amit gondolunk, de mégsem lehet megtenni. Mert a mondanivaló vagy titok, vagy pedig valami sértő esetleg bántő mondat lenne. Hiába lenne jobb, ha megkönnyebbülhetne a lelkünk, vagy ha kimondhatnánk, kiordíthatnánk a szavakat, amiket vissza kell tartani. Helyette inkább számolunk tízig, és próbálunk túllépni a dolgon. Legalább a tudat maradjon meg, hogy az erkölcsi győztesek csak mi lettünk.
Talán ebből a sokféle példából is látszik, hogy néha mennyivel jobb és egyszerűbb megfigyelőnek lenni. Nézni mások mozdulatit, gesztusait, nem is a szavakra, hanem mindenféle nonverbális jelekre koncentrálva. Valahogy az, ahogyan viselkedik az illető, és az, ami a szavak mögött rejlik, azaz esetek nagy részében sokkal érdekesebb és fontosabb, mint amit a kimondott szavak sejtetni engednek.

Holdfényes éjszakák

Ritka, amikor az ember álmodni mer, és az álmait ki is meri mondani. Azokat a perceket kell igazán megbecsülni. Azt a pár órát, amikor szinte megáll az idő, amikor minden olyan tökéletesnek és nyugodtnak tűnik.
Végre kezd elmúlni a napok óta tartó kánikula és a levegő is hűsebb. A telihold fénye bevilágít az ablakon, miközben már lassan éjfélt üt az óra. Kellemes zene szól, az asztalon finom csokis süti és hideg innivaló van. Az ember pedig nyugodtan tud feküdni az ágyon, a kedvese karjaiban, és közben beszélgetnek, arról, amiről akarnak. És nincs semmi zavaró tényező, nem cseng a mobil, nem kell azon aggódni, hogy holnap hétfő lesz, és elölről kezdődik majd a rohanás.
Mert most végre ki merik mondani a vágyaikat és azt, amit gondolnak. Meghallgatják egymást, és nem félnek attól, hogy szégyenkezniük kell a mondanivalójuk miatt, mert megértik egymást.
Ilyenkor nyugodtan álmodhatnak a tökéletes jövőről: egy kertes házról, remek állásról, nyaralásról valami kellemes és/vagy egzotikus helyen, gyerekekről, cicáról (:P) stb. stb.

Ma olvastam egy interjút egy nőről, aki éveken keresztül keményen tanult, szerzett két diplomát, férjhez ment, egy multi cégnél dolgozott magas beosztásban, aztán egyszer csak feladta ezt a tökéletes karriert. Merte követni az álmait, nyitott egy iskolát, ahol most sminkelni tanít. … És én irigylem őt!
Irigylem, mert elég bátor volt feladni a karrierjét, szembe mert szállni az elvárásokkal és nem félt az emberektől. Mert kockáztatni, és most azt csinálja, amiről gyermekkora óta álmodott.

És ő továbblépet azon, hogy csak álmodozzon a holdfényes éjszakákon …

Discover Within Temptation!

A bűvös 19

Elég gyorsan múlik az idő. 19 lettem! Jesszusom, pedig nem is érzem magam ilyen „öregnek”! A lényeg, hogy eltelt egy újabb év, és az idei szülinapom is nagyon kellemesen telt, amiért nagyon hálás vagyok mindenkinek, mert szerencsére idén is nagyon mozgalmasan alakult a szülinapom körüli néhány nap.
Amióta elkezdődött az Olimpia, azóta még a szokásosnál is kevesebbet mozogtam, hisz jórészt a TV előtt kuksoltam és vártam, hátha lesz végre egy újabb hazai érem… (Ezt váltja ki az emberekből a sport ünnepe :P) Már csak amiatt is jól jött, hogy a barátommal kirándultunk egy kicsit. Először egy Gyöngyös közelében lévő kalandparkba mentünk. Szerencsére nem voltak valami túl sokan, viszont a jelenlévők nagy része 14 éven aluli volt. Elnézve a hely nagy része valóban a fiatalabb korosztályt célozta meg, de nem kell engem se félteni. (Egy újabb ok, amiért jövőre is megérdemlem az ajándékot gyereknapon ;)) A bob pálya például tök jó volt, és most még egy kis kulcstartóval is gazdagodtuk, amin egy rólunk készült kép van, ami lecsúszás közben készült. Nah, meg ott volt a függőhíd, aminek ugyancsak megvan a maga feelingje (szakadék fölött, 100 m hosszan). Emellett még az állatsimogatót is meglátogattuk … aranyos nyuszikák! (XD)
Majd életemben először eveztem, mit mondjak elég szerencsétlenül. Nyugi, vízbe nem borultunk, az evezőt sem hagytam el, csak eltartott egy darabig, még ráéreztem a ritmusára. Amúgy is ilyen finom és gyönge karokkal! Ilyenkor tudom nagyra értékelni a kajakosok eredményeit. :)
A nap végén, életemben először eljutottam hazánk legmagasabb pontjára, a Kékesre. Ahogy telt az idő, folyamatosan az járt az eszembe, hogy mennyire szép is ez a „hegyvidéki” táj, és mennyire szívesen élnék egy ilyen helyen. Békés, nyugodt, talán a levegő is jobb, és még a hegyek is pont megfelelő nagyságúak. Akár egy nyaralót is elfogadnék itt, ahol a hosszú és nehéz hétköznapok után visszavonulhatnék kis családommal. De az a jövő zenéje …
A tegnap estét viszont a barátaim társaságában töltöttem, amikor a „hagyományoknak megfelelően” egy kis összejövetel keretében megünnepeltük ezt a jeles kort. Igen, szerencsés vagyok, hogy azt írhattam hagyományok, mert ez volt a harmadik ilyen összejövetel. :)
Nem tudom, de az ilyen pillanatokért vagyok igazán hálás a sorsnak, hogy ennyi nagyszerű ember vesz körül, akikre tudom, hogy számíthatok, és akiktől jól esik, hogy így gondolnak rám. Igen, szerencsés vagyok, hogy ilyen barátaim és kedvesem van! És persze családomról sem szabad elfeledkezni. De meg kell említeni a szüleimet, (akikkel már 19 hosszú évet tudtunk le együtt) és a húgomat, (akitől egy apró, de nagyon személyes dolgot kaptam :$) mert ők hárman azok, akiknek ugyanúgy köszönhetem, hogy ilyen jól alakult ez a pár nap! Egyrészt a finom szülinapi vacsoráért, másrészt a szép ajándékokért, amiket tőlük kaptam. :) (Tudom, ez az utolsó pár sor egy kissé Oscar-díj átadó stílusúra sikerült, de ez bocsánatos bűn. :P)
Tényleg, másoknak is csak hasonló kellemes perceket kívánok!

U.i.: a második képen nem jegygyűrűm van XD

Olimpia - mielőtt elkezdődne

A világ hamarosan Kínára szegezi a tekintetét. Igen, már csak néhány nap és végre elkezdődik! Mire is gondolok? Naná, hogy az Olimpiára! A sport ünnepe, ráadásul Pekingben! Ha valaki igazán nagy gondot fog fordítani a minél tökéletesebb szervezésre azok ugyanis a kínaiak. Biztos lesznek bakik és/vagy kellemetlenségek, a kínaiak meg az éremtáblázat első helyéért fognak harcolni. Remélem, mi is minél több érmet fogunk szerezni, bár jósolgatni nem akarok, részben kedv hiányában, másrészt az valóban túl hosszú bejegyzés lenne.
Akik csak egy kicsit is ismernek, azok tudják, hogyha valamiben nem vagyok jó, akkor az különböző tesi gyakorlatok. Furcsa mód mégis szeretem nézni a sportot és figyelni az aktuális híreket. Ezek mellett pedig nagyon tisztelem a sportolókat.
Miért? Az első az, amekkora emberfeletti munkát véghezvisznek nap mint nap, hogy aztán dicsőséget szerezzenek maguknak és a hazájuknak is. Ők képesek minden nap korán kelni, edzeni, van aki iskolát is végez vagy megpróbál minél jobb családapa/anya lenni. Elég fárasztó, mégsem nyafognak, hanem teszik a dolguk.
Ilyenkor sajnálom azokat a sportolókat, akik mondjuk „csak”másodikok lesznek, de végig vezettek, és/vagy csak egy kicsin múlott, hogy nem nyertek. Mert az emberek emlékezetében csak a győzelem marad meg, nem pedig az út és a sok-sok áldozat, amit véghezvittek a minél jobb teljesítmény érdekében.
Azt viszont ne felejtsük el, hogy hazánk az eddigi versenyeken szinte mindig az éremtáblázat elején foglalt helyet, gyakran olyan nemzeteket előztünk meg, mint a britek, a franciák vagy a spanyolok, akik nyilvánvalóan gazdagabbak és nagyobb országból származnak.
A másik fő ok, amiért szeretem ezt az eseményt, azaz, hogy ezt szinte mindig együtt néztük a családdal és együtt drukkoltunk a magyaroknak, majd együtt beszéltük meg a látottakat. Kellemes kis program, az biztos. Igaz, idén nem hiszem, hogy olyan elvetemül leszek, (mint anno Sydney idején) hogy felkelek hajnali 4kor egy-egy izgalmas verseny kedvéért… bár ki tudja? ^.^

A lényeg, hogy hajrá MAGYAROK!!!

Optimális optika

Hányszor mondjuk azt, hogy: „ezt te nem értheted!” És a másik ember tényleg nem értheti … Ez igaz arra az idegeskedésre is, amit akkor él át az ember, amikor a szemészetre készül. Aki nem szemüveges, az most tuti vigyorog egy sort, mert biztosan valami komolyabb témájú bejegyzésre számított, de aki a szemüvegesek táborába tartozik az valamilyen szinten, de tuti egyetért velem.
Miért is? Kezdjük a legelején! Ha nem meglepetésnek szánják a szüleim, hogy „holnap szemészet”, akkor már napokkal előtte kezdek depis lenni. Először is alapból utálok orvoshoz menni. (leszámítva, ha nem egy kellemes kis nátháról van szó, amivel egy hétig otthon kell maradni, pihenni és élvezni a suli mentes napokat) Már önmagában a „kórházszag” is sokszor elég, meg persze az ezzel együtt járó nyomott hangulat, és pár valóban beteg ember látványa, ami rögtön engem is letör.
Aztán a várakozás. Először reménykedem, hátha azt mondják, hogy „sajnáljuk, a doktonő épp most van szabadságon” esetleg „későn érkezett, ma már nem tudjuk Önt fogadni”. Ám ez általában nem jön össze, ezért marad a gyomorgörcs és a várakozás. Majd túljutok a holdponton, egy idő után már alig várom, hogy az én sorszámom mondják és végre megvizsgálhassanak. Közben pár protekciós idegen, néhány sírós kisgyerek és pár elvetemült, vidáman cseverésző ember vesz körül.
Ezek után bemegyek. Letolnak, mert nem járok vissza félévente, majd elkezdődik a vizsgálat. Mondanom kell, hogy mit látok a táblán. (kíváncsi lennék, hány „jól látó” látja rendesen a legalsó sor hangyányi betűit, amivel ilyenkor meg kell szenvednem :P) Ha idegesebb a doktor néni, akkor még oda is szól, hogy „mi az, nem látja?” (szerinte minek jöttem ide?! mintha nem lenne jobb dolgom!!!) Aztán pár apróbb és könnyebb vizsgálat, legalább már túlvagyok a nehezén, most már csak reménykedek, hogy nem mondd semmit, és végre nyugodtan távozhatok.
Ok, lehet, hogy picit túloztam, de ez tényleg elég idegesítő helyzet! Ezért is könyörögtem ki idén, hogy vigyenek el egy rendes optikába, ahol vizsgálatot is vállalnak, és ahol nincs kórház feeling, nincs várakozás, és ahol nem frusztrált emberek veszek körül.
Aztán szerencsére kivételesen tényleg nyugodtan és gyorsan tudhattam le az egészet és a szemem is, (mint kiderült) csak minimálisan romlott (pedig már nagyon-nagyon régen vizsgáltattam meg :$) Aztán kezdődött az új szemüvegkeret kiválasztásával járó hosszú válogatás, amit tényleg nem szabad elrontani. (mert egy jó pár évig nem hiszem, hogy kapok újat) Remélem, a választásom jól sikerült, és az új keretem szebb lesz a réginél! (pedig ezt nagyon szeretem/szerettem!!!) Bár az igazat megvallva az „új” eléggé hasonlít az „elődjére”, csak egy okos lencsével és picit vastagabb szárral lett még gazdagabb ;)

Két szép emlék

Rég volt már tele ennyi mindennel a fejem, de rég voltam ennyire boldog, mint amennyire most az vagyok. „Dolgok, amik emlékezetesek, és amikre mindig pozitívan fogok gondolni.” Röviden így lehetne összefoglalni az elmúlt két hetet.
Kezdjük az elején! Az út elején egy pici kedvem sem volt elindulni (látszik az előző bejegyzésemből is), de végül feldobott a tudat, hogy végre eljuthatok Erdélybe! Mindig is vonzottak a hegyek, ezért is volt különösen nagy öröm számomra ez az utazás. Csodálatos tájak, kedves emberek … a botanikus kert, a Békás-szoros, a sóbánya és a palackozóüzem (ne vigyorogj, tényleg nagyon buli volt!) tetszett nekem legjobban …
Amúgy belegondolni is fura, hogy ez a terület évszázadokon keresztül hazánkhoz tartozott, és még most is mennyi magyar él ott, aki büszke arra, hogy ehhez a nemzetiséghez tartozhat, és ők azok, akik a legnehezebb időkben is magyarnak vallották magukat. Szép, hazafias gondolatok, amik napjainkban már egyre kevésbé népszerűek, sőt talán giccsesen is hangzanak. Igazából, ezeknek a szavaknak a jelentését csak igazán most értette meg, hogy végre személyesen is megtapasztalhattam az itteni körülményeket. Jó volt látni, hogy úgy néz ki, végre fejlődésnek fog indulni ez a vidék is, és talán világos lesz az itt élő emberek számára, hogy félre kell rakni a sérelmeiket és az előítéleteiket, ha változást akarnak. Mert összefogás nélkül nem számíthatnak túl sok jóra.
Aztán épphogy hazaértem Erdélyből, pár nap múlva a barátommal elutaztunk Hajdúszoboszlóra. Most döbbentem csak rá igazán, hogy milyen gyorsan eltelt ez az egy év, és mennyire szerencsés is vagyok, hogy egy ilyen fiúval járhatok, akit nagyon, de nagyon szeretek, aki mellett tényleg mindig jól érzem magam, és akivel remélem még nagyon sokáig együtt leszünk! Ennek a nyaralásnak az egyetlen negatívuma az volt, hogy túl gyorsan eltelt. (pedig még simán el tudnék ott tölteni egy kis időt ;))

U.i.: A szülinapomig is már csak kevesebb, mint 12 nap van hátra. (igen, öregszem…)

Indulás előtti mizéria

Egy kezemen meg tudnám számolni, hogy az indulás előtti bepakolást hányszor élveztem. Egyrészt mindig írom a listát, pipálgatom, hogy már mit raktam be, és közben azon morfondírozok, hogy mit felejtettem el. Végül azon töprengek, hogy mi az amit teljesen feleslegesen fogok cipelni.
De valahogy nem tudom, talán még az a legkevesebb bajom. Lehet, hogy az idő is teszi, az eddigi számomra kissé fura szervezés, meg az, hogy olyan sem jön, akinek nagyon örülnék. Ezeknek köszönhetően egy iciri-piciri kedvem sincs elindulni bárhová is. Most tudnám értékelni az otthon melegét, vagy ha inkább a barátommal lehetnék. Az biztat, hogy legalább szép helyeken fogok járni, ott ahol eddig még nem voltam, de mindig is el szerettem volna jutni. Meg hátha a társaság is jó lesz, ugye? UGYE?!

Rómeó nem itta meg a mérget

Mikor az ember mesél egy történetet, elég gyakran jut el addig a bizonyos „ha”-ig. Mi is ez a „ha”? Csak vegyük a legegyszerűbb példákat „ha rájöttem volna…”, vagy „ha időben elindultam volna”, esetleg „ha ott lettem volna mellette” stb. stb. Így már gondolom érthetőbb. Ezt a kifejezést mindenki annyira szereti használni, és sokszor mennyire feleslegesen. Gondoljunk csak arra a bugyuta, de igaz közmondásra: utólag olyan okosnak lenni, mint előbb hülyének. :P
Hányszor érzem azt könyvek, vagy filmek végén is, hogy mennyivel jobb lett volna, HA máshogy alakultak volna az események. Mikor két órát ülök a képernyő előtt, vagy elolvasok több száz oldalt, aztán szívem szerint a földhöz vágnám a könyvet, amiért azt a végén így elrontották.
Most mégis egy olyan mű jut eszembe, amit szerintem szinte mindenki ismer, és aminek tragikus befejezése sok embert elszomorított, de szerintem mégis így nyerte el a darab a legtökéletesebb befejezését. Ez pedig nem más, mint a Rómeó és Júlia. Igen, ez most így elég morbidnak tűnik, de vegyük csak a legfontosabb okokat, amiért William Shakespeare jól döntött, hogy így zárta le a művet.
Először is vegyük Shakespeare saját érveit. Egyrészt ő egy Arthur Brooke költeménynek a színpadi készítette el és próbált hű maradni az eredeti műhöz. De a két szerelmes történte amúgy is egy elég ismert és kedvelt történet volt már akkor is. De próbáljunk meg elvonatkoztatni ettől, és gondoljunk arra, hogy „mi lett volna, ha” úgy zárta volna le a darabot, hogy a két főhős mégis elmenekül és boldogan él tovább? Nos, ez lenne a lehető legidétlenebb befejezés. Egy újabb rózsaszínködös, giccses történetre kinek lenne szüksége? Azt majd megírja Hollywood egy könnyed romantikus vígjátékban, amit majd egész kellemes is lesz megtekinteni, egy hosszú és fárasztó hét után, amikor csak arra vágyunk, hogy 90 percig bámuljunk ki a fejünkből.
Másrészt mennyire irreális befejezés lenne. Mi az esélye annak, hogy valóban boldogak lennének? Az szép és jó, hogy szeretik egymást, de meddig? Mi van, ha csak hirtelen fellángolás volt köztük az egész? Hisz Júlia csak 14 éves, Rómeó pedig a mű elején is azt hitte, hogy megtalálta az igazit, egy Róza nevű hölgy személyében. Ezek után meddig lennének együtt? Lehet, hogy szégyenszemre el is hagynák a másikat, ezzel csak tovább növelnék a szakadékot a két család között. És akkor kezdődne el az igazi viszálykodás, ami már egy másik drámai műnek lehetne az alaptörténete.
Ezek után inkább maradjunk a szomorú, kissé túlérzelgős befejezésnél, ami legalább emlékezetes.

Törékeny kapcsolatok

Mindig is nevetségesnek tartottam azt, amikor egyik kisgyerek azzal zsarolta a másikat, hogy nem lesz a barátja, ha valamit nem úgy csinál, ahogy azt a másik akarja. Ahogy nőttem, naivan azt hittem, hogy ez a mondat szép lassan, de elveszti a jelentőségét, és felnőttként csak mosolyogni tudunk, ha valaki ezt mondja, hogy: „nem leszek a barátod”. De mostanában egyre gyakrabban azaz érzésem, hogy ez a gondolat sajna idővel nemhogy feledésbe merülne, hanem egyre inkább erősebb lesz az emberekben.
Egyre gyakrabban látom azt, ami az amerikai tini filmekben is oly divatos, hogy egyszer régen valaki, valamin összeveszett a másikkal. Már senki sem emlékszik a harag okára, már nem is mérgesek, de azért nem szólnak a másikhoz. Vagy pedig olyan dolgokkal jönnek elő, amik 10, 20 éve történtek és amikre már senki sem kíváncsi és a jelenben már semmi jelentősége nincs. Ezek a sérelmek csak arra jók, hogy legyen miért csúnyán nézni egymásra, és legyen valami ok, amiért kerülhetjük a másikat.
Valóban, nem egyszer érzem azt, hogy mennyivel egyszerűbb lenne ordítani, meg durcizni, aztán nem szólni a másikhoz vagy egyéb módon haragudni. De sokszor inkább az merül fel bennem, hogy valóban megéri-e? Jó a saját lelkiismeretünkkel játszani? Jó-e, ha valaki olyannal romlik meg a kapcsolatunk, aki fontos nekünk? Megéri magányosnak lennünk? Mert az a magány, amit nem önszántunkból választottunk, az az egyik legrosszabb emberi érzés.
Belegondolva, kevés dolog olyan törékeny, mint az emberi kapcsolatok…

Egy gyors és összecsapott lista a nyárról

Igen, most jutottam el arra a szintre, hogy még két tétel és ideges leszek! Bár azt mondhatnám már, hogy vége az érettséginek! Jelenleg ugyanis ott tartok, hogy tudom, mit NEM akarok húzni, igaz az is kialakult már bennem, hogy mit szeretnék húzni. De ismerve azt a szerencsés formám, érdemesebb az első betűtől az utolsóig átnézem. :D
Viszont egyre jobban kezd idegesíteni, hogy csak én szenvedek a tételekkel, hiszen már lassan mindenki túl van mindenen, és csak pihen és élvezi a nyarat. Én meg unalmas perceimben tervezgetek.
Legalább végre találkozhatok olyan emberekkel is, akikkel évközben csak nagyon kevés időt tölthetünk együtt, és akikkel már nagyon jól valamivel többet együtt lenni.
Végre újra nem csak a kötelezőket és a tankönyveket fogom olvasni! Igaz idén is sikerült megismernem, sok új és érdekes művet, de valahogy ha azt a szót hallja az ember, hogy „kötelező”, akkor már nem is olyan kedvvel kezd bele egy új könyvbe. De most úgy néz ki végre itt az én időm, amikor kicsit kikapcsolódhatok. Lassan már összejön az a lista, amivel a nyár folyamán végezni akarok :)
Majd jön a két éve szokásos kívánság is, hogy végre megtanuljak főzni. Mit mondjak? Lelkesnek lelkes vagyok, de nagyon! Csak ugye az nem mindig elég… Persze, minden egyes alkalommal, amikor kezembe kerül egy fakanál, megállapítom, hogy a főzés annyira nem is nagy ördöngösség, de utána valahogy sosem akaródzik, hogy másnap megint nekiüljek, és valami újat tanuljak meg elkészíteni.
Emellett reménykedek, hogy idén legalább egy fél árnyalatot barnulok, hogy ne csak olyan szép „hullafehér” színem legyen. :D Eddig több-kevesebb sikerrel, de kezd összejönni ez a terv. (Legalábbis én erősen bizakodom, hogy nem csak a szemem káprázik ;))
Azért annak örülök, hogy lassan kezd körvonalazódni bennem az érettségi utáni élet, végre tudom, hogy hol, mikor és mit fogok csinálni idén. Hogy ebből mennyi jön össze? Remélem minél több. ;)
És végül, de nem utolsó sorban jöhet a szokásos kívánság is! Vagyis új helyeken járni, új embereket megismerni stb.

Csak végre, érne már véget ez a fránya földrajz érettségi!!!

Beszámoló az Epica koncertről

Ha azt állítom, hogy szombaton életem egyik legfantasztikusabb koncertjén vettem részt, akkor még mindig nem írtam le teljesen azt az érzést és hangulatot, amit akkor és ott a Jégcsarnokban éreztem. Nah, de nem akarok rögtön a dolgok közepébe vágni! Kezdjük a legelején!
Mikor először hallottam arról, hogy az idei Miskolci Operafesztiválon fellép az Epica, akkor rögtön elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, én ott leszek és megnézem őket élőben. Lelkesedésemet a húgom is osztotta, de mivel egyedül nem mehettem el, így csatlakozott még hozzánk a barátom, aztán apa, és anya is, majd nekik a kollégájuk és a kollégájuk lánya. Szóval a korok arányát tekintve egy elég érdekes összetételű társasággal vágtunk neki az egésznek. A jegyek már elővételben megvoltak, én meg folyamatosan azt a bizonyos estét tervezgettem a fejemben. Vagyis mibe leszek, milyen sminkem lesz stb., stb. … „tipikus nő”! :)
Aztán persze az egész nem úgy indult, mint ahogy azt én már előtte elterveztem. Ennek köszönhetően elég durcis hangulatban indult a napom. Igazából nem haragudtam én senkire, csak magamra, de ez bőven elég volt, hogy kissé depisen vágjak neki az egésznek.
Szerencsére a hangulatom aztán fokozatosan javult. A koncert előtt még szétnéztünk a szokásos vásáron, ami ilyenkor meglehetősen fel tudja dobni a sétálóutca hangulatát. De egyben a vásár volt a találkozó helyszíne is, ahonnan elindultunk a jégcsarnok felé.
Útközben végig a húgommal mentünk elől, bár közben nem egyszer idegeskedtem, hogy biztosan jó irányba megyünk-e. Anno ezen az úton még sosem közelítettem meg a csarnokot, másrészt a tájékozódási képességem is legendás tud lenni … Így visszagondolva nem is tudom miért aggódtam, hisz elég lett volna csak azt a sok fekete ruhás embert követni, akiknek, mint utólag kiderült, mind ugyanaz volt az úti céljuk. :D
Mikor végre odaértünk, a húgommal igazi kisgyerek módjára rögtön megrohamoztuk a szuvenír árust, nehogy már bármiféle emlék nélkül menjünk haza a koncertről. Végül egy A/4-es Simones képpel gazdagodva indultunk el helyet keresni. (a kép alul megtalálható :)) Sok vita után, de az észérvek győzedelmével a lelátóhoz ültünk. Ezt a döntést aztán nem is bántuk meg, ugyanis már az első szám alatt rájöttünk, hogy egyrészt innen mindent látunk és egy átszellemült rajongó sem fog fellökni minket, másrészt itt talán egy fokkal kisebb a hangzavar, mint ott lett volna, harmadrészt öreges módon igaz ültünk, de 2-2,5 órát végigácsorogni nem lett volna az igazi.

A koncert egy majd 50 perces klasszikus résszel kezdődött. Ez abból állt, hogy számunkra, fiatalok számára is ismert klasszikus dalokat adtak elő, amikbe bele-bele zúztak néha az Epica zenészei is. Kellemesen csalódtam ezekben a dalokban, volt olyan, ami talán ebben az új verzióban jobban is tetszett. Gondolok itt a Star Warsból ismert birodalmi indulóra, az In the Hall of the Mountain King a Griegből, vagy a Karib-tenger kalózai c. film főcímére. ;)
Ezután egy negyed órás szünet következett, amikor kibámészkodtam magam, amikor ugyancsak igazi nő módjára a többi koncertre látogató lány ruháját figyeltem. Nah igen, mit megadnék én is egy gyönyörű, hosszú, fűzős, csipkés ruháért!
Aztán elkezdődött a második rész, az amire már olyan régóta vártam. Kezdésnek az Indigo gyönyörű dallamát választotta a banda, majd az egyik kedvenc számommal, a The Last Crusadéval folytatta. Az egész koncertre jellemző volt, hogy azokat a dalokat adták elő, amik nagyon közel álltak a szívemhez, és amiket már régóta szívesen meghallgattam volna élőben is pl. Sensorium, Quietus, Never Enough, The Phantom Agony stb. Azt elég gyorsan sikerült megállapítanom, hogy élőben ezerszer jobb a banda, mint az albumokon. Simone hangja sokkal szenvedélyesebb és képzettebb is, a lassú számok ezért is szóltak szebben. (Feint, Safeguard to Paradise). Másrészt sok dalt direkt emiatt a koncert miatt lett átírva, megvariálva, és ezek nagy része valóban jobban is hangzott az új verzióban.
Az átkötő szöveg is nagyon aranyosra sikeredtek. Hol megnevettették a közönséget, (pl. amikor figyelmeztettek, hogy most egy igen hosszú szám fog következni, szóval, úgy készüljön mindenki) vagy amikor Simone magyarul szólt pár szót és a magyar élményeiről mesélt. Ezen az estén bárki meggyőződhetett arról, hogy Simone mennyire tüneményes. (gyönyörű, kedves, a hangja pedig!) Persze a srácokra se lehet panasz, ők is nagyon profik és közvetlenek voltak.

Egyedüli negatívumként csak azt tudnám kiemelni, hogy főleg a második rész elején nem egyszer elnyomta a zenekar a kórust, ami azért egy ilyen opera rock koncerten nem a legjobb lépés volt, és emiatt pont a Cry For The Moon, a banda egyik kultikus száma veszített a varázsából. :( Szerencsére a koncert vége felé ezen a hibán már sokat javítottak és visszatapsolás utáni Sancta Terra már szinte hibátlanul szólt.
Éjfél után, a koncertről kifelé menet, de még másnap is ezek a dallamok jártak a fejemben. Sajnos, a neten megjelent hírekkel ellentétben kamerázni aztán nem lehetett túl sokat, épp ezért is bízom abban, hogy hátha mégis megjelenik egy DVD vagy legalább egy sima zenei CD.
Nagyon jó lenne, újra legalább egy kicsit átélni azt az estét és hangulatot, ami valahogy igenis, de összehozta az embereket. A különböző rock zenei irányzatok képviselői is jól megfértek egymás mellett. De a húgommal egyidős gyerekektől a nyugdíjas korúakig valóban minden korosztály képviselte magát. Valóban megborongott az ember, amikor kiderült, hogy 21 országból érkeztek rajongók, csak azért, hogy 3 órán keresztül hallgathassák ezt a csodát.
Nem tudom lesz-e részem még egy ilyen koncertben, mert ez most valóban magasra tette a lécet az elkövetkezőkkel szemben.

EPICA - The Classical Conspiracy Show - 14.06.2008. Miskolc, Jégcsarnok

Klasszikus program:

Palladium

O Fortuna (Orff)

Dies Irea (Verdi)

Ombra Mai Fu (Handel)

1st part, New World Symphony(Dvorak)

Spiderman medley

Summer 3 (Vivaldi)

Montagues & Capulets (Prokovief)

Imperial March (Star Wars)

Stabat Mater (Pergolesi)

Unholy Trinity

In the Hall of the Mountain King (Grieg)

Pirates of the Caribbean medley

Epica program:

Indigo

The Last Crusade

Sensorium

Quietus

Chasing the Dragon

Feint

Never Enough

Beyond Belief

Cry for the Moon

Safeguard to Paradise

Blank Infinity
Living a Lie
The Phantom Agony

Ráadás:

Sancta Terra

Illusive Consensus

Consign to Oblivion

3 dolog, amit utálok benned, de magamban is

Igen, amikor ezt a címet elolvastad, nem tévedtél. Ez valóban annak a bizonyos filmnek a címének az átvariálása. (ami amúgy nagy kedvencem, bár nem értettem sokáig, hogy a film nevének miért ezt választották :S) Csak én 10 helyett 3-at írtam és oda raktam 1 „de magamban is” részt. Szerencsére 10 utálom dolog nem jutott eszembe, de az a három nagyon is elgondolkodtatott, és ezeket most meg is osztom a „Nagy világgal” :)
Az első az, amikor valakitől el kell búcsúznom és tudom, hogy egy jó darabig nem fogom látni. Lehet, hogy túl érzelgős vagyok, (sőt valószínű) de csak most esett le igazán, hogy Corrie, (aki cserediák volt az osztályomban) mennyire hozzánk is nőtt ebben az elmúlt egy évben. Persze, sok időt töltöttünk együtt, de igazából csak tegnap a búcsúztatása közben jöttem rá, hogy mennyire fog hiányozni. Milyen szokatlan lesz nélküle az osztály, és nagyon sokáig nem lesz semmi közös programunk vele. Tudom, hogy jobb lesz már neki újra a családjával, hisz már egy éve nem találkozott velük. (a karácsonyt én távol a szeretteimtől nem is tudom, hogy bírnám ki) Hiányozni fogsz Corrie és remélem, még valamikor újra találkozunk!!! :’(
A második érzés, amit utálok, az a bűntudat. Egyrészt utána kegyetlenül bunkónak érzem magam, és ilyenkor nagyon rossz még csak a másiknak a szemébe is nézni. (bár nem is nagyon tudok a másik szemébe nézni) Meg valahogy amint rosszat teszek, már abban a pillanatban érzem, hogy mekkora hülyeséget sikerült csinálom, és ameddig nem békülök ki az illetővel, addig folyamatosan ezen rágódom.
A harmadik érzés, (tudom meglehetősen gyerekes), az, amikor valamibe nagyon beleélem magam, de az nem valósul meg. Amikor valamire már hetek óta nagyon várok, aztán bumm, valami olyan ok miatt, amiről sokszor nem is biztos, hogy tehet a másik, de nem valósul meg. Vagy csak aprócska müansz, esetleg a rossz idő miatt nem úgy teljesülnek a dolgok, ahogy én azt elterveztem. A kialakul helyzet gyakran a saját hibám, ugyanis én szeretem úgy élni az életem, hogy megpróbálok mindent előre megtervezni, már csak azért is, hogy minél kevesebb negatív meglepetés érhessen. Amikor meg egy ilyen közbejön, akkor meg nagyon csalódott leszek. Az esetek nagy részében nem haragszom senkire, inkább csak magamra vagyok dühös, hogy feleslegesen akartam valamit, de azt nagyon.
Talán, ha az ember kevésbé lenne önző, és kevésbé lenne ambiciózus, akkor egyik se fordulna elő túl gyakran. De, ha belegondolunk, önzőség és ambíciók híjjá hol lennénk? Mert manapság, ha valaki kicsit is sikeres akar lenni, akkor ezek kellenek. Csak nem mindegy, hogy milyen áron.

Megállítani az időt

Itt az évvége. Mielőtt bárki felvonná a szemöldökét, el kell mondanom, hogy ezzel én a tanév végére gondoltam. Valahogy nekem mindig is ez tűnt az igazi évvégének és nem az a bizonyos Szilveszter. Ez is talán a velejárója annak, ha az ember diák és egyben tanárgyerek is.
A mai nap a „KÁCIÓ!”-hoz jutottunk el, és mosolyogva állapítottuk meg, hogy már igen kevés hely van a táblán. (megpróbáltuk a lehető legnagyobb betűmérettel felírni ezt a szót) A mai nap, az utolsó nagy felelések és dogák mellett, már inkább a vidám nosztalgiázgatással telt, és egy-egy véres ping-pong küzdelemmel. Ilyen tartalmas nap után talán nem is véletlen, hogy hazafelé a buszon az MP4-em hallgatásán kívül más komolyabb szellemi tevékenységre nem is voltam hajlandó.
Valahogy ezek a pillanatok azok, amiknek jelentőségére csak évekkel később döbbenek rá. Pedig akkor minden nap átlagosnak tűnt, ellenben visszanézve sokszor azokban a régi időkben voltam igazán boldog.
Amikor a barátnőimmel minden délután együtt bandáztunk, amikor mindent megbeszéltünk, együtt álmodoztunk és figyeltük a srácokat. Amikor minden gondtalan volt, és nem kellett annyit a jövőn gondolkodni és tervezni. Amikor még sok ember sokkal közelebbinek tűnt. Rájuk ma sem haragszom, pusztán csak hiányoznak az akkori együtt töltött percek.
Már csak azért a hangulatért jó lett volna akkor és ott megállítani az időt! De hát akkor ki hitte volna, hogy egyszer még erre fogok vágyni?

Együtt, tovább

Elég rég jutottam el odáig, hogy ide lejegyezzem a gondolataim, de gondoltam, most, befejezve a matektanulást, idevések pár gondolatot. (hiába van elég késő, és holnap tuti fáradt leszek a suliban)
Igazából sok minden ért az utóbbi időben, így téma van bőven, de amiről az egyik legtöbbet hallottam mostanában azok a „párkapcsolatok”. Már ez a szó önmagában elég magasztos (talán már túlságosan az is), de ez a téma szerintem az, ami mindenkit foglalkoztat.
Mint mondtam, az utóbbi időben elég sok olyan helyzetbe kerültem, amikor ez a kérdés szóba került, különösen olyan téren, hogy hogyan lehet valakivel sokáig együtt lenni. Mi a titka? Mit kell tenni? Erre elég különböző recepteket hallottam, és különböző történetekből próbáltam meg okosságokat leszűrni. (hiába csak 18 és ¾ évet éltem eddig)
Az emberek nagy része, köztük én is, abban a hitben éltem, hogy egy rendes srác felszedésénél nincs is nehezebb dolog. Először is vegyen észre, bizakodjunk, hogy a szimpátia kölcsönös és meglegyen a bűvös hármas. (a lelki, a testi és a szellemi kapcsolat) Ám a neheze sokszor csak ezután jön.
Amikor ugyanis valaki megtetszik, hajlamosak vagyunk csak a jót látni a másikban, nem törődni a rosszal. Ám ahogy telik az idő, szép lassan kezd eloszlani a rózsaszín köd, és a kezdeti izgalmas, ismerkedős fázis kezd elmúlni… Nagyrészt ekkor kezdődnek a problémák.
Az idegesítő közjátékok, hisztik, kezd unalmasnak tűnni az eddigi „Nagy Ő”, rájövünk, hogy attól, hogy jól néz ki, mégsem az igazi, már koránt sincs meg az a láng, ami a kezdetekkor égett. Végül a kapcsolat véget ér. És kezdődik újra az „Igazi” keresése.
Hogy ne essünk még egyszer ilyen hibákba, van két dolog, amit az embereknek maguknak kell megtanulni elsajátítaniuk.
Az első az, hogy mindig meg kell próbálnunk elfogadónak lennünk a másikkal, nem felkapni a vizet minden apróságon, hanem leülni, és még időben megbeszélni a problémákat. Néha el kell töprengeni azon, hogy néha egy-egy vita ér-e annyit, hogy elveszítsük a másikat? Mert, ha valóban szeretjük egymást, akkor erre a kérdésre egyértelmű "nem" a válasz.
Talán a másik titok abban állhat, hogy azzal nem ért véget semmi, hogyha egyszer sikerült összejönni a kiszemelttel. A nőnek ezek után is folyamatosan meg kell próbálnia vonzónak lennie, hogy a férfi továbbra is vágyjon rá. De a férfinek is folyamatosan meg kell hódítania a kedvesét, hogy ne hűljön ki a kapcsolat. Néha csak egy egyszerű bók és egy kis figyelmesség is sokat tud jelenteni.
Az, hogy ezek mennyire hatásosak, azt természetesen az idő dönti el. Én szeretném, és bízom benne, hogy jól is teszem, amit teszek, (bár erről inkább a Kedvesem kéne megkérdezni :P)